Bálint Józsefné
Alig akad, aki visszautasítana a téli, hideg-borongós délutánokon egy csésze forró teát. Ahány teázó, annyiféle ízlés:
Letöltés: 2007-02-16.mp3(4,0 MB)
van, aki gyorsan felhajtja, van, aki szertartásosan kortyolgatja. Sokan ízesítik citrommal, cukorral, tejjel. A teázók táborának másik fele mélységes megvetéssel gondol az ízesítése miatt aromáját vesztett teára. Szerintük egyenesen vétek bármivel torzítani az egyedi ízt.Egyedül teázni állítólag azt jelenti: gondolataim vannak, amelyeket fel szeretnék dolgozni, végig akarok gondolni valamit, vagy egyszerűen csak emlékezni kívánok. Másokkal együtt teázni: a barátság jele, meghitt alkalom. Ellenségeivel csak akkor teázik az ember, ha békülni szeretne.
Ennek, az eddig meglehetősen általános eszmefuttatásnak nem sok helye lenne egy keresztyén kiadványban, ha nem folytatnám azzal, amire egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet, s amely teakészítéskor egyre gyakrabban eszembe jut.
A filteres teák korát éljük. Ma már senki nem kérdezi, hogyan kell használni a teafiltert. Senki nem bontja fel ollóval és senki nem veszi a szájába, hogy forró vizet kortyolgasson hozzá. A filtert gyakorlott mozdulattal a forró teavízbe mártjuk és áztatjuk. Egyperces, háromperces, ötperces teákat készítünk. Az áztatási időtől függ, mennyire lesz erős, élénkítő vagy nyugtató az italunk. Más anyagok oldódnak ki az első percben, mint az ötödikben.
Sok hívő ember számára kérdés, hogyan lehet az, hogy Jézus bennünk él? Mennyi marad a személyiségünkből, ha őt nevezzük Urunknak? Megszűnünk-e létezni, ha mindenben az Ő ízlése szerint járunk el? Nem leszünk-e egyformák, ha minden hívő Jézushoz igyekszik hasonlítani?
Olyan kérdések ezek, amelyek annyira felzaklathatnak, és távol tarthatnak Krisztus követésétől, hogy szinte félünk kézbe venni a Bibliát. Félünk elveszíteni magunkat, de attól is félünk, hogy olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk. Olyan kérdések ezek, amelyeket nem szívesen kérdezünk senkitől, mert ezzel éretlenségünket bizonyítanánk, vagy közhelyszerű választ tehetnénk zsebre, cseppet sem megnyugodva tőle.
A teafilter bölcsen válaszol. A látvány, amint a hófehér csészében a tiszta víz fokozatosan aranybarnává válik, önmagáért beszél. Soha többé nem lehet szétválasztani a vizet és a tea-aromát. Az új keverék már többé nem víz, sem teafű, hanem tea. Mindkét elem alkotórészei jelen vannak, de együtt sokkal nemesebbek, élvezetesebbek, mint külön. A víz nem veszítette el saját magát. A minősége és a neve lett egészen új.
Nem rossz példa ez talán a Jézussal való életközösségre. Megmagyarázhatatlan titok, mégis valóság, hogy a mi Megváltónk jelen van az életünkben. Nem rabolja el az egyéniségünk, de nem is azonosul velünk. Ketten együtt, Ő és én, párbeszédes és egymásra figyelő kapcsolatban lehetünk azzá, ami a vacogó világ számára az illatos, forró tea: üdítővé, ugyanakkor megnyugtatóvá, új lendületet adóvá.
