Karelné Máté Orsolya fiatal édesanyát, egy XVI. kerületi közművelődési intézmény vezetőhelyettesét, a szintén a kerületben található Evangélikus Missziói Központ munkatársát kérdeztük.
Milyen kapcsolatod volt az evangélikus egyházzal, mielőtt 2012-ben az Evangélikus Missziói Központban kezdtél dolgozni?
Katolikus családból származom, de nem nagyon gyakoroltuk a vallásunkat. Amikor férjhez mentem, Cinkotán olyan családba csöppentem, akik élték az evangélikus hitet. Először csak a férjem feleségeként vettem részt az istentiszteleteken, aztán egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy olyasmiről szól az igehirdetés, amihez nekem is közöm van.
Amikor cseperedtek a gyerekeink és mindenfélét kérdeztek, akkor jöttünk rá, hogy a hit által megfogalmazva, rendszerbe foglalva tudjuk nekik átadni az értékrendünket, életvezetési elveinket. Sokszor kerültem olyan élethelyzetbe, ahol újra és újra fel kellett ismernem, hogy semmi más nem segíthet rajtunk, csak a hit. Naponta vannak olyan szituációk vagy problémák, érzelmi mélypontok, amelyekben csak így tudunk erőt meríteni.
Hogyan indult a felnőtt, aktív életed?
Művelődésszervező végzettséget szereztem, rendezvényszervezőként és PR-munkatársként helyezkedtem el egy művelődési központban. Férjhez mentem, majd hét évet töltöttem otthon a három gyermekünkkel. Ez életem nagyon szép és fontos időszaka volt.
Három gyerekkel már nagycsalád a tiétek.
Semmiképpen nem akartunk csak egy gyermeket. Nekem van egy öcsém, akivel mindig közel álltunk egymáshoz, a férjem pedig egyke volt. Ő nem akarta, hogy az ő gyereke is egyke legyen, bennem pedig fel sem merült, hogy ne legyen testvére a gyerekemnek.
Ismerem őket; törődnek egymással, jó testvérek. Lehet ezért tenniük valamit a szülőknek?
Azt gondolom, hogy a szülő felelőssége az, hogy hogyan indítja el a testvéri kapcsolatot. Nem tehet különbséget közöttük úgy, hogy az egyiket háttérbe szorítja a másik miatt. Mi meg fogunk öregedni egyszer, de a gyerekeink azonos korúak maradnak, idővel egymásra kell majd számítaniuk. Nem egyforma a kapcsolatom velük, de egyforma mértékben szeretem őket. Fontos, hogy ezt az egyenrangúságot érezzék. A másik pedig a következetesség a nevelésben, ami nem jelenti azt, hogy nem lehet néha lazulni.
Szerinted ti konzervatív módon gondolkodtok a nevelésről?
Mi egész másképp gondolkodunk magunkról, mint ahogy a környezetünk ítél meg bennünket. Vannak alapvető elvárásaink: hogy köszönjenek, hogy felelősséget vállaljanak a saját dolgainkért, hogy ne kelljen szégyenkeznünk a viselkedésük miatt. Módjával bánunk a számítógépes játékokkal, a televízióval. Amikor mi voltunk gyerekek, ez volt az általános norma. Mi ezt visszük tovább, és nem gondoljuk, hogy emiatt konzervatívak lennénk, de akkorát változott a világ, hogy mégis annak számítunk.
Főállásban a XVI. kerületi Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezetközpontban dolgozol. Amikor itt intézményvezető-helyettesként megkezdted a munkát, az 1956-os forradalom kerek évfordulója mindjárt egy komoly feladatot adott nektek.
Intézményünket az önkormányzat 2016-ban hozta létre. Egyik telephelyünk a Tóth Ilonka Emlékház, amelyet az ünnep kapcsán alakítottunk ki a koncepciós perben gyilkosság vádjával elítélt orvostanhallgató szülőházában, amely a kerületben található. Felújították a házat, és kiegészítették egy oktatóközponttal is, ahová várjuk az érdeklődőket, továbbá a nyolcadikos és középiskolai osztályokat. Látható ott még egy 1956-os kiállítás, ami az átlagemberek életén keresztül mutatja be a forradalmat. Ebben az időszakban volt annyi szolidaritás és erő a vidéki emberekben, hogy a számukra ismeretlen budapesti forradalmároknak odaadták, ami csak tőlük tellett.
Hogyan adod tovább saját gyerekeidnek a magyarság és családotok múltjának értékes történeteit?
A gyerekeinknek ismerniük kell az elődeik tapasztalatait, hogy majd tudatosan döntsenek, milyen értékek mentén szeretnék élni az életüket. Sokat szoktunk beszélgetni, egyszerű dolgokból kiindulva. Nekem vidéki nagyszüleim vannak, és emlékszem, amikor a nagymamám mondogatta: „Kulák lány létemre kenyérért álltam sorba.” Nálunk mindig van a hűtőszekrényben füstölt áru. Én nem tudok úgy nyúlni a szalonnához, kolbászhoz, hogy ne jussanak eszembe a nagyszüleim. Gyakran emlegetem a gyerekeknek, hogy annak idején mennyit szalonnáztam a nagypapámmal a nyári szünetekben, és ilyenkor jönnek a kérdések, elindul egy jóízű beszélgetés.
Ahogy a generációk egyre távolabb kerülnek a történelmi eseményektől – ezt látom az emlékházba látogató csoportoknál is –, a személyes jelleg kikopik a történetekből. De a családban még átélik a történeteket a gyerekek, mert még tőlem vagy az apjuktól hallják, és a nagyszüleik is mesélnek a dédszüleik fiatalságáról.
Két érdekes helyszíne van még az emlékezetközpontnak.
A munka és a magánélet esetemben összefonódik, mert az evangélikus gyülekezet tagjaként egy evangélikus tót család egykori portáján is dolgozom. Ez a Cinkotai Tájház, ami a szívem csücske. Az önkormányzat felvásárolta egy család örökségét, és a berendezési tárgyakat az utolsó kis szalagig a cinkotai családok adták össze. Nagy tisztelettel és szeretettel bánunk ezekkel a holmikkal. A házhoz – mint minden rendes parasztportához – nagy udvar is tartozik, ahol rendezvényeket tarthatunk. Leginkább népi vagy egyházi ünnepekhez kapcsolódó programokat szervezünk.
A harmadik helyszínen, a mátyásföldi villanegyed egyik régi épületében pedig a helytörténeti gyűjtemény található. Ez a régi nagypolgári miliőt mutatja be.
Az Evangélikus Missziói Központban tiéd a gazdasági, pénzügyi ügyek intézése. Mit jelent számodra a velünk való közös munka?
Amikor itt elkezdtem dolgozni, már évek óta gyesen voltam, és eleinte úgy éreztem, hogy – némi túlzással – még a telefont sem tudom felvenni. Aztán belerázódtam a feladatokba, és nagyon megszerettem a munkatársakat. Fontos az a lelkület, ahogyan együtt dolgoznak. Sok megértést, biztatást kaptam.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2018/2.
