A reformáció 500. évfordulójára készülve a 2011 év fókuszában a szabadság témája áll egyházunkban. A börtön rendeltetése, hogy a szabadság megvonásával büntesse az elkövetett bűnöket. Mihályi Attila ezredessel, a Győr-Moson-Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokával Menyes Gyula beszélgetett.
Lehet-e az ember a rácson túli világban szabad?
El tudom képzelni, hogy valakiben olyan folyamatok indulhatnak el, hogy a szabadságvesztéssel járó büntetés alatt úgy érezheti, mégis szabad. Láttam olyan életeket, akik jó irányba haladtak. A legfontosabb, hogy nézzenek szembe az elkövetettekkel, mert ha rájönnek, hogy hol hibáztak, akkor a szabadulás után könnyebb lesz visszailleszkedniük.
A börtönlelkészi szolgálat irányából jön-e valami visszajelzés?
A börtönlelkész és az intézet személyzete valamint vezetése között az évek során egyre szorosabbá vált az együttműködés. Nagyon jó a kapcsolatunk, vannak pozitív visszajelzések, de tudjuk, ha valaki a börtönben kereste ugyan az istentiszteleti alkalmakat, igazán mégis a szabadulás után dől el, ezt mennyire gondolta komolyan. Látunk biztató jeleket. Előfordul, hogy mi hívjuk fel a lelkész figyelmét arra, ha valaki nyitott a jóra, az értékre, akár a hitre is.
Hol vannak a keretek a börtönön belül, ahol a fogvatartott még szabadnak érezheti magát?
A legtöbb fogvatartott olyan stratégiát alakít ki, ami hasonló az állatok téli álmához. Néhányan úgy fogalmaztak, hogy „hibernálódnak”, hogy lehetőleg minél rövidebbnek éljék meg az itt töltött időt. Ez védekezés, hogy ne gondoljanak a szabadságra. De akárhogy is „hibernálják” magukat, mégis hiányzik nekik. Nekünk viszont az a feladatunk, hogy ezt az időt kihasználjuk arra, hogy ha valaki „ki akar kapcsolni”, akkor ezt ne engedjük. Annak könnyebb a visszailleszkedés, aki szembe mer nézni a történtekkel, fel meri vállalni, amit tett. Ez az egyik feltétele annak, hogy legközelebb ne kövesse el. Feladatunk, hogy megszólítsuk őket, tükröt tartsunk eléjük, hogy elindulhassanak egy úton, elkezdődhessen a megtisztulási folyamat. Minden embernek megvan a lehetősége, bármit is követett el, hogy változtasson az életén. A mi feladatunk nem csak az, hogy bezárjuk és őrizzük, hanem hogy foglalkozzunk is velük, ezt jogszabály is előírja. A büntetés-végrehajtásnak feladata a visszailleszkedésre, a reszocializációra való felkészítés is. Sokan az utcáról kerülnek be, vannak közöttük, akik először itt találkoznak azzal, mi az a munka. Nagyon sok képzés is folyik a börtönökben, amivel később el tudnak helyezkedni. Győrben van egy jóvátételi programsorozatunk is, amelyre önként jelentkezhetnek a jogerősen elítéltek. Vállalják, hogy a munkájukkal segítenek. Ez a nyilvánosság előtt zajlik. A bezárt falak közül kivisszük őket, azt akarják ezzel megmutatni, hogy már szembenéztek azzal, mit követtek el, és bíznak benne, hogy a szabadulás után vissza tudnak illeszkedni. Ezt a keresztet, ami a megbélyegzésből adódik, hogy valaki börtönviselt, felvállalják. Nem mindenki teszi ezt.
Ön szerint el lehet képzelni olyan embert, aki bűntelen?
Hívő ember lévén azt mondanám, hogy nem. A börtönben természetesen olyan emberek töltik a büntetésüket, akiket a bíróság a hatályos jogszabály alapján elítélt. A börtönön belül tehát csak olyanok vannak, akik bűnt követtek el. Ettől függetlenül a munkánk során a szabadulás utánra koncentrálva, az embert kell látnunk és jó irányba terelnünk. Fontos, hogy mi, a társadalom pozitív oldalát képviselve üzenetet közvetítsünk feléjük. Néha ehhez kevesek vagyunk, kevesen vagyunk, néha nem is biztos, hogy hitelesek. Ehhez a társadalom önként jelentkező segítőit be kell vonnunk. Az egyházak jelentkeznek, a civilek szintén nagyon motiváltak, mi pedig szívesen látjuk őket. Önkéntes egyetemi hallgatók is jönnek, hogy segítséget, kapaszkodót adjanak az embereknek a helyes irány megtalálásában
Minden esetben büntetés a szabadságvesztés? Hiszen elképzelhető, hogy olykor nagyobb büntetés lenne visszamenni a sértettek közé, és ott élni tovább.
Azt azért leszögezhetjük, hogy büntetés a szabadságvesztés. Az már nem szerencsés, hogy a börtönök annyira elszeparálódnak a külvilágtól, hogy a társadalom szinte tudomást sem vesz róluk. A világban 20-30 éve rájöttek arra a rendszer működtetői, hogy a sértettre nagyobb figyelmet kell fordítani, mert a társadalom kötőszöveteiben sokkal nagyobb kárt okoz ez a rendszer, mintha a sértettet bevonjuk az igazságtételbe. Magyarországon a mediáció az, ami a közvélemény előtt megmutatta, mit jelent a sértett bevonása a kiengesztelődésbe, a helyreállításba. Börtönünkben van jóvátételi programsorozat, ez szimbolikus. Arról szól, hogy a fogvatartott részt vesz a településen a lakóknak nyújtott segítségadásban. Jelképes, mert nem az általa elkövetett bűncselekmény sértettje felé megy a segítségnyújtás.
Lehet-e valamit tanulni a fogvatartottaktól?
Ha szembe mer nézni a bűncselekményével, és azt látom: jó szándékkal, hitelesen azon iparkodik, hogy szabadulása után sikeres legyen a visszailleszkedés, akkor néha gondolok arra, ez az ő helyében vajon nekem is így sikerülne-e.
A húsvét üzenete teológiai összefüggésben a bűntől való szabadulást hirdeti. A rácson túli világban ünnepelhető a húsvét?
Az egyházak bevonásával ünnepeljük. A hitnek nagy jelentősége van a börtön falain belül. Igazi kapaszkodót jelenthet, ha ezt az utat választják. Ugyanilyen fontos ünnep a karácsony is. Számunkra a leglényegesebb, hogy az ünnepek alkalmával az egyházak még inkább jelen vannak, és lehetőséget nyújtanak, hogy az elítéltek jöjjenek ki a zárkájukból, hogy hitre jutva új értékek mentén élhessék az életüket. A mi feladatunk, hogy ezeket az ünnepeket az egyházak bevonásával tartalommal töltsük meg. Egyébként pedig az év minden napján meg kell találnunk a hangot a fogvatartottakkal.
A Lélekhangolóban 2011 júniusában elhangzott interjú részlete.
Híd, 2011/3.
