Találkozás dr. Solt Pállal – interjú a "bűn" fókusztémájú Híd magazinban
Mikor találkozott először bíró úr a bűn fogalmával és a törvénnyel, illetve magával a Tízparancsolattal?
Vallását nem gyakorló, asszimiláns zsidó családból származom mint első értelmiségi. A törvénnyel, a joggal előbb találkoztam jogi egyetemistaként, mint hívőként a bűn vallási fogalmával. Az általános műveltség részeként természetesen találkoztam a Tízparancsolattal, de annak belső tartalmával, Isten kijelentésével és parancsával csak egyetemi éveim alatt tudtam igazán azonosulni. Többéves keresés eredménye volt az életemben – már évek óta templomba jártam, római katolikus szentmisére –, mire kimondtam „a döntést”. 31 évesen kereszteltek meg. A bűnnel mint bűncselekménnyel jogászhallgatóként előbb ismerkedtem meg tehát. De az is tény, hogy a világ minden jogrendszere a Tízparancsolatból vett át alapvető szabályokat. A ne lopj és a ne ölj átkerült a büntetőjog írott vagy íratlan parancsai közé. A mózesi törvényeket kereszténnyé létem során ismertem meg, úgy, ahogyan a kereszténység átvette a zsidóságtól. Ekkor tudatosult bennem az Ószövetség és az Újszövetség alapvető összetartozása. A keresztény-zsidó kapcsolat ezért is kitüntetett helyet foglal el az életemben.
Polgári peres ügyekben bíráskodott évtizedeken át. Dolgozott valaha büntetőbíróként?
1964-ben neveztek ki bírónak, polgári ügyszakba. Sok évtizedes pályámon összesen másfél éven keresztül voltam büntetőbíró, oda helyeztek, nem saját akaratomból. Egyetemi éveim alatt ugyanakkor élénken érdeklődtem a büntetőjog iránt, volt tehát affinitásom. A „társadalmi tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények” tartoztak hozzám – például az áruházi lopások. Elméleti szinten azonban később is érdekelt a büntetőjog. Előnyömre vált, mert legfelsőbb bírósági elnökként ezekre az ügyekre is megvolt a rálátásom.
Mégsem ezt a területet választotta...
Nem, a polgári jog „elragadott”. Alkatomhoz, úgy érzem, a civilisztika közelebb áll. Egyes jogrendszerekben a bíró mindkét terület ügyeit tárgyalja, noha a kettő lényegesen eltér egymástól. Ma elterjedt a szakosítás. Egy büntetőbíróhoz a bírói hivatás azonossága mellett más személyiségjegyek kellenek. Én „polgáris” vagyok.
Gáncs Péter püspökkel folytatott Asztali beszélgetések című disputájában, mely kötetben is megjelent, bíró úr sokat megosztott teológiai nézeteiről, és a bűn‒törvény‒kegyelem témakörét is körüljárták. A szívünkbe írt törvény még akkor is megszólal, és bizonyítja Isten és törvénye létét, amikor vétünk ellene? Azaz a lelkiismeret jelez?
A szeretetből, lelkiismerete szerint élő ember nem biztos, hogy hívőnek nevezi magát. Sosem merném valakiről akarata ellenére kijelenteni, hogy identitása egy hívőé vagy sem. Istené az ítélet. A lelkiismeret létét azonban senki nem vonja kétségbe. Valami megszólal bennünk. Az alapvető jónak és rossznak a megkülönböztetése nagyon mélyen belénk van írva. Isten megadta nekünk a megkülönböztetés képességét. Csak defektus lehet, ha valakiből ez hiányzik. Az „ember” nem létezik anélkül, hogy tudjon arról, mi a jó és mi a rossz: ez a Teremtő adománya. Az erkölcsi nihilizmusnak éppen az a jellemzője, hogy tagadja vagy relativizálja ezt a különbségtételt. Egyszer az életben mindenkinek számot kell adnia. A bűn fő kérdése az, hogy hogyan válaszolok, amikor a lelkiismeretem kérdez... A lelkiismeretünk híd. Imáinkban is a lelkiismeretünk szólal meg, a legnagyszerűbb lehetőséget adva a párbeszédre Istennel. A hívő pedig tudja, hogy ez a vészcsengő az Isten hívása, hogy forduljak felé, mert csak Ő tud segíteni.
Isten elítéli a bűnt, de szereti és megmenti a bűnöst Krisztus által. Egy bíró hogyan tud elvonatkoztatni bűntől és bűnöstől, például egy gyilkostól? Mikor ott ül vagy épp zokog az áldozat családja is?
Ez a kérdés a bíráskodás leglényegesebb pontjához vezet el. A bíró ugyanolyan ember, mint a többi. Nem lehet kiküszöbölni az érzelmeit, az emberi reakcióit. A bíráskodás során meg kell tudni különböztetni a saját érzelmi, indulati, értelmi reakcióimat a bírói hivatástól, amely arról szólt, hogy „Solt Pál mint ember, nem jogosult arra, hogy jogi ítéletet mondjon”, de „Solt Pál mint bíró az állam felhatalmazottja, feje felett a címerrel”, kimondhat egy ítéletet. Sok függ persze a bíró habitusától. Magam mindig elleneztem a tárgyalóteremben az olyan bírói megnyilvánulást, amely személyes rosszallást mutat meg. Erre nincs szükség. A rosszallást az ítélet fejezi ki! Én mindig tartózkodtam attól, hogy indulatos hanggal, gúnyolódással megsértsem bárki emberi méltóságát. Ezt nem teheti meg egy bíró. A feszültség sokszor tapintható, de bírói gyengeségnek tartom, ha egy bíró személyes érzelmeit túlontúl kinyilvánítja. Legyünk tárgyilagosak, és az ítélet kimondásával reflektáljunk. Ha egy gyilkos áll előttem, akkor a reakció negatív. Taszító. De én a törvénnyel kell, hogy azonosuljak. A társadalom értékítéletét kizárólag a társadalom törvényben megfogalmazott értékítéleteként kell kifejezésre juttatnom...
Mi a helyzet egy hívő bíróval? Tud-e ennél tovább menni?
Egy bűnperben nem a bíró ellen elkövetett „vétekről” van szó. A megbocsátás kérdése nem merül fel. Mégis, a tolvajt vagy gyilkost „szeretnem kell”, nem a köznapi érzelmi, hanem a páli értelemben! A szeretet pedig ebben az esetben például az igazságosságban fejeződik ki. Jézus a latrokat embernek tekintette, az egyiket megváltottnak nevezte! Igazságosan kell eljárnom. Ha végigveszem a szeretethimnuszt, ezt átvehetem a bírói munkám során, anélkül, hogy ebben érzelgősség vagy érzelem lenne. Az emberi méltóság megőrzése azt jelenti, hogy nem alázom meg a vádlottat, hiszen minden ember Isten teremtménye. Az ítélet, akár az életfogytiglan, ki lesz mondva. De a felülről való, egyenlőtlenek párbeszédét mint emberi játszmát sosem tudtam elfogadni. Ez a bírói attitűd nem követendő. A keresztény bíró nagyon jól el tudja látni a feladatát, miközben megőrzi az előtte álló emberi méltóságát. Ne feledjük: bíróként sem isteni, sem „magánemberi” ítéletet nem mondunk, döntésünk a társadalom állami törvénybe foglalt ítéletének kifejezése.
Emlékszik-e olyan esetre, amikor valakit el kellett ítélni, de a bíró szíve szerint felmentette volna, vagy fordítva: felmentették, noha bűnösnek tartották, csak nem volt elég bizonyíték?
Utóbbira könnyebb a válasz. A büntetőjog ősi alapelve, hogy a kétséget a vádlott javára kell értékelni. Inkább egy bűnös maradjon szabad, mint egy ártatlan kerüljön börtönbe. Bizony előfordul, hogy a bíró benyomása az: tényleg a vádlott az elkövető. De ez nem elég, kellő és megalapozott bizonyítékok szükségesek. Minden bíró életében előfordul, hogy az az érzése támad, fel kell mentenie egy szerinte bűnöst. De inkább egy ártatlan ne legyen elítélve! A másik eset, hogy fel kellene menteni – például akkor fordul elő, amikor nagyon tragikus élethelyzettel van dolgunk. Mondjuk, egy fiú megöli az apját, aki előtte évtizedekig részegen alázta, verte, terrorizálta a családot. Itt hol van az igazság? A gyilkost felmenteni nem lehet – de számos enyhítő körülmény hozható fel, ami jelentősen befolyásolja a büntetés mértékét.
Vannak a bíróknak álmatlan éjszakái?
Nem szeretném misztifikálni a hivatást, de igen: sok álmatlan éjszakája van a bíróknak! Vannak nagyon nehéz pillanatai. Ez magányos hivatás, noha nagyobb ügyekben hárman vagy többen járnak el, de a saját döntést egyedül kell meghozni, az „éjszaka magányában”. Az emberi sorssal foglalkozó bíró őrlődik. Ne ítéljen el valakit alaptalanul – ez a nagyobb lelkiismereti kérdés, mint az, hogy ne mentsen-e fel valakit, aki bűnös.
A Legfelsőbb Bíróság elnökeként egy személyben döntött?
Az elnöki tisztség alapvetően igazgatási feladat, de természetesen részt vettem az ítélkezésben is. A Legfelsőbb Bíróság mindig tanácsban dönt, három-, öt- vagy akár héttagú is lehet a bírói tanács. De ki-ki személyesen, személyisége, attitűdje szerint foglal állást és él meg álmatlan éjszakákat, még ha a felelősség meg is oszlik.
A börtön javít, nevel, vagy inkább elront? Mi erről a bírók, jogászok véleménye?
A börtön sokszor kriminalizál, ezért a súlyos bűncselekmények elkövetőit és mondjuk a közlekedési balesetet okozókat nem egy zárkában helyezik el. A kérdés magva az, hogy a szabadságvesztés milyen haszonnal jár? Kettős célja van a büntetésnek: a generális és a speciális prevenció. Előbbi annyit tesz, hogy a büntetés másokat is visszatartson. A speciális az, hogy az elítélt többet ne kövessen el bűncselekményt. Harmadikként – ezt a véleményt nem mindenki osztja – a represszió, a megtorlás is benne van: a társadalom legalizált bosszúja. Nincs önbíráskodás; az ítéletet az állam hozza. Alternatíva lehet az ún. helyreállító igazságszolgáltatás, ahol a tettes és a sértett között mediátor segíti a sérelem reparációját, s ez nem túl súlyos cselekmények esetén a büntetés kiszabását is feleslegessé teheti.
Milyennek látja bíró úr a világot, az embert? Rosszabb, durvább ma az emberiség, mint száz vagy akár ötszáz évvel ezelőtt? Vagy csak – a médiának „hála” – jobban és gyorsabban értesülünk mindenről, ami bűn, tragédia?
Ez utóbbi kétségtelen tény. Az információ hihetetlen hevességű, „real time” terjedése, a hírcsatornák vetélkedése is biztosan belejátszik abba, hogy sötéten látjuk a dolgokat, szorongunk. Száz éve nem tudtuk, mi zajlik a szomszéd városban, ma azt is pár perc múlva látjuk, halljuk, ami a tengerentúlon történik. A rossznak a hírértéke sajnos nagyobb, mint a jónak. Azt nem gondolom, hogy az ember rosszabb lett, mint volt. A bűnözés mértéke és a félelem, szorongás megnövekedése nem áll feltétlenül egyenes arányban egymással.
Végül, van-e olyan története fókusztémánkhoz kapcsolódva, amelyet megosztana velünk?
Igen, van. Nem saját példám, de konkrét és valóságos. Érzékeny téma, de elmondom. 1956. után nagy megtorlás volt, több száz embert halálra ítéltek a forradalmat követően. Egy bíró kollégám tárgyalt egy ilyen ügyet, s valakit börtönnel sújtott. 30 évvel később az egykori elítélt írt egy levelet, amelyben megköszönte a bírónak az emberségét. Hálás volt neki, mert megérezte abban a szörnyű kényszerhelyzetben, ’56 után, hogy egy emberséges emberrel találkozott. A bíró az emberségét hozzá kell, hogy adja a hivatása gyakorlásához. Ez a nem könnyű mesterség tehát hozhat emberi megnyugvást is, a lelkiismeret szaván kívül. Még külső visszajelzés is adódik – ritka jutalom, de ilyen is van.
Kőháti Dorottya
Híd, 2011/4.
Névjegy
Solt Pál a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végzett 1960-ban summa cum laude minősítéssel. A jogi szakvizsgát 1963-ban tette le. Bírónak 1964-ben nevezték ki a Pesti Központi Kerületi Bíróságra polgári ügyszakba. 1966-tól 1971-ig a Legfelsőbb Bíróság Titkárságának vezetője. 1972-től 1980-ig a Pénzügyminisztérium Jogi Osztályának munkatársa. 1980-tól a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának bírája, majd 1987-től tanácselnöke. A Legfelsőbb Bíróság iparjogvédelmi tanácsát 1989-ig vezette. Az Országgyűlés 1989. november 23-án megválasztotta az Alkotmánybíróság első öt tagja egyikének. Az Országgyűlés 1990-ben először, majd 1996-ban másodszor megválasztotta a Legfelsőbb Bíróság elnökének. 1997-től az akkor megalakult Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke. 2002-től a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke, majd 2005-től a Polgári Kollégium Elvi Csoportjának vezetője. 2006. június 1-jétől a Magyar Bíróképző Akadémia igazgatója. 1992-ben az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának elnöki tisztségét töltötte be. 2004–2005-ben a Köztársasági Etikai Tanács elnöke. Több éven át meghívott előadóként oktatott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Szakcikkei jelentek meg különböző folyóiratokban. Több szakkiadvány szerkesztőbizottságának elnöke, illetve szerkesztője.
