Találkozás Vatai Gyula büntetés-végrehajtási parancsnokkal
Ezredesként mentél nyugdíjba, nagyon fiatalon. A váci fegyházban találkoztunk először, ott voltál parancsnok majdnem tíz éven keresztül. Hogyan lehetett összeegyeztetni a törvény és az evangélium, a kegyelem világát egy parancsnok felelősségi helyzetében?
A törvény keretei azért fontosak, hogy a bűn ne áradjon parttalanul, különben elpusztítanánk magunkat. Parancsnokként nekem ezeket a kereteteket kellett lelkiismeretesen megteremteni és fenntartani. Azonban az, hogy a fogvatartottak hogyan válhatnak jogkövető polgárokká, nem ezen múlik. Parancsnokként is szilárd meggyőződésem volt, hogy egyedül Krisztus újjáteremtő munkája tud belső változást előidézni.
Ma már elfogadott dolog Nyugat-Európában, hogy addig, amíg a fogvatartott nem lép át egy határt, egyfajta partneri kapcsolatban lehet a személyi állománnyal. Ez akkor borul fel, ha szabályszegés történik. Az a nyitottság a fogvatartotti sorsok iránt, amelyet én éreztem, nem akadályozta meg, hogy fenntartsam a kereteket.
Mit lehet mondani azoknak, akik félnek egy börtönviselt embertől? Úgy érzem, néha rátesszük a terhet a hívő emberekre: ha keresztyén vagy, mindenkit be kell fogadni.
Azt gondolom, mindenkit befogadni és keblünkre ölelni céltévesztés. Főleg nem szabadult fogvatartottakat, illetve azokat, akikről nem tudunk semmit. Ez veszélyes, és ezt nem szabad az előítéletek közé sorolni. Egy keresztyén embernek Krisztust kell elvinnie a börtönbe. Én bejárok, és tudom, hogy ha engem a fogvatartottak problémái ragadnak meg, akkor nagy nyomorúságot fogok megélni, mert én magam szeretnék lenni a megoldás, de én nem az ő sorsukat megszánva megyek be, hanem az Úr Jézusért, az ő parancsára, és ebből csodálatos dolgok születnek.
Akik kikerülnek a börtönből, hová mennek, mi lesz velük? Van valamilyen átmeneti megoldás számukra?
Elszigetelten léteznek ilyen helyek, de nincsen általános hálózat. A Börtöncursillós Titkársággal kidolgoztunk egy ilyen programot. A munkatársak szembesültek ezekkel a problémákkal, hogy a fogvatartott hamarosan szabadul, és nincs hová mennie, nincs munkája. Ezért egy ún. Keresztény Életfa (Kéfa) nevű programot alkotott meg ez a kis közösség. Ennek része lehet egy benti keresztyén szellemiségű körlet létrehozása, egy külső ág feladata pedig a fogvatartottak családjának felkarolása. Így együtt lehet őket felkészíteni a szabadulásra. Megkerülhetetlen, hogy a fogvatartott, a hozzátartozók és a társadalom egymáshoz integrálódjanak Krisztusban. Nem arról van szó, hogy a „sérült” embereket beintegráljuk majd, mert a közeg is sérült. A missziónak a helyi társadalomban is folynia kell.
Különleges szolgálatra készülsz közös ismerősünkkel, Boros Lajossal, aki lakója volt a váci fegyháznak. Az élete jelentős részét börtönben töltötte, ahol hitre jutott, és Isten áldott eszköze lett már odabent is. Néhány éve szabadult, megházasodott, gyermeke született, és iskolákban, börtönökben, gyülekezetekben szolgál. Ezúttal együtt fogtok megszólalni egy evangélikus gimnáziumban. Rendkívüli dolog, hogy a volt börtönparancsnok és az egykori fogvatartott a szabad életben fiatalok felé szolgál.
Lajossal már aktív parancsnokként különleges kapcsolatom volt. Én már keresztyénként ismertem meg őt. A börtön könyvtárában ültünk le időnként Isten igéjéről beszélgetni. Voltak közös programjaink, hiszen mentünk ki fogvatartottakkal templomokba, imaházakba bizonyságot tenni. Akkor is úgy történt, hogy bizonyságot tett a parancsnok és a fogvatartottak is, de ilyen még nem volt, hogy a szabad életben együtt megyünk ilyen alkalomra.
Azt szokták mondani, hogy ha valaki tíz évnél többet tölt a börtönben, nem is nagyon lehet rehabilitálni, annyira sérül, deformálódik. Ő huszonvalahány évet töltött bent, és lelkileg teljesen egészséges. Vannak ilyen csodák? Esetleg számított az, hogy ő már bent megtért?
Az ő életén a börtönben világosan meglátszott ez az isteni ígéret: „…az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (Jn 14,27) Ha nincs reménysége az embernek, már hét-nyolc év után megkezdődik a fizikai és szellemi lépülés. Lajoson látszott, hogy az Úrral töltött idő építette őt. Vannak bent testvérek 25-30 éves ítélettel is. Hasonló módon szelídségben és békességben élik az életüket. Ezt nem nagyon lehet hosszú időn keresztül megjátszani.
Vácon súlyos bűncselekmények miatt ülnek az emberek. Hogyan látod a bűnbocsánat kérdését? Az áldozat családja meg tud bocsátani egy gyilkosnak?
Általában maguk az elkövetők sem tudnak saját maguknak megbocsátani. Nemcsak önmaguknak, a világnak sem. Egy borzalmas bűncselekmény elkövetője felé a környezete sokféle módon fejezi ki a gyűlöletét; ez a médiában is tapasztalható. Ebben a helyzetben a bűnös nem is nagyon tud mást tenni, mint önigazolást keresni, hogy valamiképpen legalább a személyisége fennmaradjon.
Nagyon nehéz bűnbánatra jutni, ha nincs olyan közeg, amely el tudná fogadni a bűnvallást, és valamilyen perspektívát tudna adni. Ezért hárítanak és tagadnak a fogvatartottak. Krisztusnál azért lehet letenni a bűnt, mert látom az érdemtelenül kapott szeretetet, ezért elhiszem, hogy megszabadulhatok a bűntudattól és a múlttól. Nagy kérdés persze, hogy csak eljátssza-e valaki ezt, hiszen egy kis szeretetért sok mindenre képes az ember. Hogy ebből valódi megtérés alakuljon ki, az az Isten munkája. Mi bízunk abban, hogy Isten igéje majd elvégzi a munkát azokban is, akiknek eleinte nem őszinte a szándékuk.
Börtönmissziót az áldozatokkal való törődés nélkül nem lehet kielégítően végezni, mégsem látom, hogy ez megoldott lenne, de azt gondolom, hogy ez nem az én tisztem.
Milyen módon veszel részt a szolgálatban?
Nyugdíjba vonulásom után két évig tudatosan nem mentem börtön közelébe. Lett volna lehetőségem a váci börtönben szeretetszolgálatot ellátni, de nem akartam, hogy volt parancsnokként a jelenlétem bezavarjon a működésbe. Két év után jelentkeztem a parancsnok úrnál, aztán elkezdtem bent evangélizálni, bibliaórát tartani.
Könnyen megegyeztetek az új parancsnokkal?
Gyakorlatilag igen. A Mécses Szeretetszolgálatnak van egy szerződése az országos parancsnoksággal, és mivel Mécses-tag voltam, kifogásolnivaló körülmény nem állt fenn a szolgálatommal kapcsolatban. Eleinte nem lelkesedett ezért a személyi állomány egy része, de tudomásul vették a jelenlétemet. 2013 óta heti rendszerességgel bejárok a váci fegyházba.
A fogvatartottak egy bibliaórára jönnek ki hozzátok? Pontosan mit tudsz tenni a bent lévőkért?
Egy tanteremben tartjuk az alkalmakat, 11-15 fő jön ezekre rendszeresen. Eleinte a napi igével kapcsolatban volt tanítás, később rájöttem, hogy akkor alakulnak ki jó beszélgetések, ha egy imádság után előjöhetnek a napi problémák. Ez arra jó, hogy meg tudjuk beszélni, vajon Isten mit cselekszik ezeken keresztül. Ma már sokszor nem a kijelölt ige alapján, hanem a felvetett problémából kiindulva tudunk Isten szeretetéről beszélni. Vannak imakérések is. Az imaközösség nagyon fontos a fogvatartottak között.
Volt Vácon egy befogadóház, ahol szabadultakat helyeztünk el átmenetileg. Én is beköltöztem ebbe a házba. Velük éltem, és azt gondoltam, hogy egy nagy testvéri közösségben fogjuk majd a reintegrációt megvalósítani. Nyolc hónap után gyakorlatilag egy szál alsóban menekültem, lelkileg és anyagilag teljesen leamortizálva. Ez nagyon dilettáns próbálkozás volt részemről.
Profi ember vagy, és mégis ez történt veled?
Megtapasztaltam, hogy az én erőm és tudásom emberileg semmit nem ér. Viszont mély tapasztalatokat szereztem róluk és erről a létről. Az összes pénzem elment, mert akik kijöttek, nem kaptak munkát, de ételre akkor is szükségük volt. A Mécsesnek nem nagyon volt pénze. Persze hozzátartozik, hogy fontos volt nekik a cigaretta és a kávé, ezért azt is vettem nekik. Aztán együtt kellett tanakodnunk, hogy most mit fogunk enni. Mindig ünnep volt, ha valami étel került az asztalra. Egyszer csokoládét osztottak meg velem, és megtudtam, hogy a boltból „szerezték”. Torkomon akadt a csokoládé. Értékes tapasztalatot szereztem arról, hogy hogyan nem szabad segíteni.
Ezután kerültem kapcsolatba a cursillós mozgalommal, ami egy spanyol katolikus lelkiségi mozgalom. Ma már ökumenikusan működik, létezik református cursilló is. A program egy háromnapos rövid kurzus, ami azért tetszett meg nekem, mert bent a börtönben három napra összeszedni húsz fogvatartottat, hogy Istennel és a testvérekkel közösségben legyenek, csodálatos lehetőség. 2014 óta már több mint tíz börtönben vagyunk jelen, háromszáz fő végezte el a tanfolyamot, aminek mindig van utóélete. Nagyon jó eszköznek tartom ahhoz, hogy bevigyük az evangéliumot a fogvatartottak közé. A Börtöncursillós Titkárság szakmai vezetője vagyok, és magam is járok cursillókat tartani.
Szolgálataid címe ez a bibliai ige: „Őrizője vagyok-e az én testvéremnek?” Ez akkor hangzik el, amikor Isten számon kéri Kaint, hogy hol van a testvére, Ábel. Erre vágja oda Kain ezt a mondatot. Mit szoktál ezzel kapcsolatban hangsúlyozni?
Egyrészt fegyőrként adódik a kérdés, hogy milyen módon vagyok őrizője a másik embernek. A másik dimenziója a kérdésnek az, amikor egy gyilkosban folyik a harc Isten és a tette között. De talán az a legfontosabb, ami nem is a börtönre vonatkozik. A világban mintha erősödne ez a fajta kaini feleselés az egyes emberek és a különböző csoportok között egyaránt.
Őrizője vagyok-e én Kainnak, a gyilkosnak? Milyen a kapcsolatom a bűnelkövetővel, és milyen a kapcsolatom az ajtó előtt leselkedő bűnnel? Tudok-e rajta uralkodni?
Az egész lényege az, hogy felismerjük a testvériségünket. Amikor Keresztelő János mondja, hogy a fejsze a fák gyökerén van, arra gondolhatunk, hogy a fogvatartottnak milyen nagy bűne van, ehhez képest az enyém milyen kicsi. De Keresztelő János nem metszőollóról beszél, hanem a fejszéről, amely a fák gyökerén van. Közös a sorsunk a bűnben. Nem fogok tudni megbocsátani, ha ezt a sorsközösséget nem találom meg. Ha nem tudok megbocsátani, akkor pedig magamat is pusztítom.
A kérdésben benne van a válasz is. Persze, őrizője vagyok. Az Úr mindenkit szeretne megmenteni, és nekünk felelősségünk van a fogvatartott felé is. Nyilván nem abban, amit elkövetett, de a sorsában, abban, hogy Böjte Csaba szavai szerint „ki lehet szeretni a jót” a másikból.
Milyen bibliai igék fontosak számodra?
Parancsnokságom ideje alatt a vezérigém volt Máté evangéliumából Máté elhívása. Megragadott, hogy az Úr a bűnösökkel egy asztalhoz ül, és amikor ezt számon kérik a tanítványok, azt mondja, hogy a betegeknek van szükségük orvosra. A mai keresztyének is ugyanúgy „bekiabálnak”, hogy mit keres Jézus a fogvatartottak között, nem a börtönben kell megtérni. Rám ez nagyon hatott, hogy ő a bűnösökért jött. Én tudom, hogy a megfelelő helyen vagyok.
A másik a Zsidókhoz írt levél 13. fejezetéből a 3. vers: „Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok!” Fontos, hogy ha bemegyek, tudjam, hogy fogolytárs vagyok.
Ami pedig reménységet adott, az az ige, amelyet keresztelésemkor láttam az oroszlányi templomban az oltár fölött: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Akkor a „minden ember” között ott vannak a rabok is.
Téged is formált mindaz, amit ebben a környezetben megéltél?
2002-ben, amikor parancsnokként Vácra kerültem, az első karácsonyomat egyedül töltöttem a szolgálati lakásban. Ültem az üres nagyszoba közepén, és egy gyertya mellett a Szentírást olvastam – jobb híján. Azt gondoltam, hogy ennél nyomorultabb karácsonya nincsen más hozzám hasonló státuszú embernek. Utólag azt kell mondanom, hogy életem egyik legszebb karácsonya volt. Ebben a nyomorúságos magányban költözött a szívembe az Isten. Az Úrral voltam, imádkoztam, olvastam, énekelgettem, és az akkor megtapasztalt intimitás azóta is elkísér az Istennel való kapcsolatban.
A másik élményem egy olyan karácsony, amelyre kétnapos családi programot szerveztünk Vácon, egy üresen álló iskolaépületben, amelyben a beszélőket tartottuk. A hozzátartozókat már a vasárnap délelőtti beszélő előtti szombatra hívtuk. Jutott itt szállás a gyerekeknek, feleségeknek is a hálótermekben. Volt filmvetítés, kézműves program, körbeszélgetés, játékok és ünnepi készülődés. Eközben bent a fogvatartottaknak felkészítést tartottunk a családi beszélőre. A legnagyobb hitélményem az a szombat este volt, amikor a gyerekeknek parancsnokként elmondhattam, hogy mennyire büszkék lehetnek az édesapjukra, hogy bármit követtek el, le tudták tenni Krisztus lábához. Jó, ha tudják, hogy ennél nagyobb dolgot az ember az életben nem nagyon tehet. Ugyanezt elmondtam a feleségeknek is, akik számára fontos volt, hogy ezt a börtönparancsnok mondja. Látni lehetett a szemükben az örömöt, hogy mindaz a feszültség, gúny, nyomorúság, amellyel a hétköznapjaikban találkoznak, leoldódhat róluk.
Szeverényi János
Híd, 2018/2.
