Keresztes Ilona huszonhárom éve vágott bele a rádiózásba, és tíz évig volt a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának felelős szerkesztője. A Prima Primissima-díjas újságíró nemrég egy új fejezetet nyitott az életében. Felmondott munkahelyén, hogy még nagyobb figyelmet tudjon szentelni küldetésének, az életvédelemnek. Jelenleg az Egy.hu munkatársa, ahol az Egyes Karika című műsorban minden vasárnap új videóban beszélget gyermekekkel az élet dolgairól.
Miért érezted úgy, hogy váltanod kell?
Nagyon régóta foglalkoztat az emberi élet kezdete, ami nem konszenzusos a társadalomban. Az emberek a születéstől kezdve tisztelik az életet, a gyilkosság büntetendő, viszont a születés előtt ez már nem egyértelmű. A különböző társadalmak jogrendszerei mind más határokat állítanak fel abban a kérdésben, hogy kinek szabad tovább élni, és kinek nem. Szomorú, hogy Magyarországon még mindig húszezer abortusz van évente, azaz ennyi kisbaba megfogan, de nem születhet meg. Ez egy nagy fájdalom és nagy seb a társadalom lelkén, óriási veszteség mindenkinek. Ezeknek a gyerekeknek pedig az élete lesz oda. Szerettem volna ezt a kérdést egy picit komolyabban kézbe venni, és segíteni abban, hogy jobban megértsék az emberek: mit jelent az élet kezdete és mi is történik az anyaméhben. A magyar rádióban egy közszolgálati műsor felelős szerkesztője voltam, ez időben is nagyon lekötött, és a közszolgálati vezetői pozícióval ez a megosztó téma egyelőre sajnos nem fér össze.
A rádiózáson kívül is kötve volt, hogy miben nyilvánulhatsz meg?
Egy közszolgálati országos médium vezető munkatársa nem szólalhat fel pusztán magánemberként, ezt a médiumot képviseli. Hogyha egy nagyon megosztó kérdésben missziós küldetést teljesítesz, akkor odaállsz egy oldal mellé. A hallgatók joggal érezhetik úgy, hogy nem adod meg mind a két oldalnak a lehetőséget, márpedig én képtelen voltam megadni a lehetőséget annak, hogy egy babát meg is lehet ölni. Azt gondolom, attól kezdve, hogy megfogant egy emberi élet: ő teljes értékű ember és védeni kell.
Nem ez az első nagy váltás az életedben, hiszen a rádiózásba is egy nagy irányváltással érkeztél meg, korábban zenei pályán mozogtál.
A pályaválasztás nagyon érdekes kérdés. Minden gyermek és a szüleik is már felső tagozattól kezdve emiatt izgulnak. Ebben a döntésben szerepet játszik az önismeret, a vágyak, a tehetség és mások visszajelzései is. Számomra a zenei pálya egy adottság és egy családi örökség volt. Én belül nem éreztem ezt az utat a sajátoménak, viszont tehetséges voltam és sok megerősítő visszajelzést kaptam. Úgy éreztem, az ember a tehetségét nem tékozolhatja el. Viszont volt bennem egy nagyon erős indíttatás a média világa felé, azonban abban a korszakban igen nehéz volt bejutni ebbe a zárt közegbe.
Ki segített meghozni a nagy döntéseket?
Néha az ember nem tudja, hogy lesz a következő lépés. Elindultam a zenei pályán a diplomámmal, elkezdtem tanítani és találtam benne örömet, sikereim is voltak. Aztán elmentem GYES-re, és a négy fiú után láttam, hogy elérkezett az életemnek az a szakasza, amikor az otthon falain kívül is dolgozni fogok. Hiába szerettem a szolfézstanítást, hiába láttam értelmét a hangszertanításnak, éreztem, hogy nem ez az utam. Akkor egészen váratlanul – olyan gondviselésszerűen – megláttam, hogy a Kossuth Rádió tanfolyamot hirdetett. Rászántam magamat, és utána ment minden előre a maga útján.
Nagyon sok nehézség, izgalom, kudarc, szorongás, botladozás is járt vele, de ahogyan telt az idő, egyre éreztem magamban az erőt, hogy képes vagyok rá. A Jóisten velem volt. Ez egy olyan hivatás, amit tőle kaptam, és mindvégig támogatott benne. Egész pályafutásom alatt azt éreztem, hogy a munkámat ajándékba kaptam, és tartozom is a Jóistennek azzal, hogy úgy végezzem, ahogyan az neki is tetszik.
2012-ben hoztad létre a Fiatalok az Élet Szolgálatában közösséget, amely az élet védelme mellett köteleződött el. Mi volt a célod ezzel a közösséggel?
A rádiós munka mellett szerettem volna civil tevékenységet is folytatni, kifejezetten az életvédelem területén. Nagyon izgatott ez a kérdés, próbáltam erről rádióműsorokat is készíteni, azonban alig találtam valakit, aki civilként ezzel foglalkozott volna. Egyszer csak rábukkantam az Együtt az Életért Egyesületre, akiknek segíteni kezdtem a kommunikációban.
Ez az egyesület krízisben lévő kismamáknak segít, olyan anyukáknak, akik babát várnak, de szociális, emberi, vagy bármi egyéb okok megakadályozzák őket abban, hogy örömmel tudják várni a kisbabájukat. Az egyesület melléjük áll, és megpróbáljuk a krízisüket úgy megoldani, hogy a kismamát és a kisbabát együtt segítjük. Munka közben láttuk, hogy a kismamák nem tudják pontosan, hogy mi zajlik a testükben. Nem gyereket látnak, hanem egy bajt, ami elől menekülni akarnak. Ezért gondoltuk, hogy nemcsak a krízisben kell segíteni, hanem valami preventív megoldást kell találni.
Összehívtunk néhány fiatalt, akik szerettek volna tanulni a kisbabák fejlődéséről, fogantatásról, születésről. Egy tanév pontosan kilenc hónap, így szeptembertől májusig végig tudjuk követni velük a kisbaba fejlődését a fogantatástól egészen a születésig. Emellett a magzati élet védelmének azokat a területeit is végig tudjuk venni, amelyek övezik ezt az időszakot, különösen a krízist.
Ha megfogant egy kisbaba, de a párkapcsolat nem jó, akkor ott már egy krízis van. Tehát fontos, hogy a párkapcsolattal is foglalkozzunk, ugyanakkor a társadalmi környezetre is kell figyelmet fordítani, mert az veszi körül a kismamát. Fontos, hogy tudjuk orvosi szemmel, hogyan történik a fogantatás és az abortusz. Beszélünk a jogi szabályozás dilemmáiról, visszásságairól, és az abortusz okozta lelki következményekről. A képzés végén a diákok levizsgáznak, és utána be tudnak állni ebbe a szolgálatba. Tudnak abban segíteni, hogy a babák hangját felhangosítsuk a társadalom előtt.
Látjuk, hogy Amerikában, de akár Lengyelországban is milyen társadalmi indulatokat generál az abortusz kérdésköre. Talán ezekben az országokban több életvédő szervezet is van, és a másik oldalt is többen képviselik. Milyennek látod a magyar társadalmat ebből a szempontból, különösen a magyar fiatalok hozzáállását ehhez a témához? Mennyire szít fel indulatokat?
Úgy látom, hogy a fiatalok körében nem szít indulatokat a fogantatásnak, a baba fejlődésének a témája, mert a születés mindig egy örömünnep, tehát ezt a folyamatot megismerni nagyon szép dolog, általában örülnek neki. Az indulatok, a fájdalom ott keletkezik, amikor valaki már érintett az abortusz kérdésében, hordozza magában ezt a sebet, és az életvédő oldalról egy ítélkező hangot hall. Azt hallja, hogy ő rossz, megölte a gyerekét, egyenesen gyilkos, miközben nem tudhatjuk, hogy amikor ő ezt a döntést meghozta, milyen lelkiállapotban volt, milyen nyomás alatt, milyen kényszer hatására tette. Ha szabad döntésből is hozta meg, utólag talán megbánta, esetleg fáj neki.
Ezeket a nőket segíteni kell, és azt kell remélni, hogy a következő gyermeküket majd kihordják, vagy a gyerekük és unokájuk várandósságát támogatni és segíteni fogják. A fiatalok viszont nagyon szívesen csatlakoznak ehhez a témához, mert látom rajtuk, hogy őket is zavarja, hogy a méhen belül nincs biztonságban az ember. Azt mindenki sejtszinten tudja vagy érzi, hogy az anyaméh a legbiztonságosabb hely kellene, hogy legyen. Nagyon nagy baj, ha egy társadalom a legeslegkisebb tagjaitól fél annyira, hogy már születése előtt megtámadja.
A fiatalokban, akikkel találkozom, nagyon nagy indulatok és tanácstalanság van, az információhiány mellett. Azonban, ha kapnak egy rendszerezett tudást és érvrendszert, amivel ki tudják fejezni a gondolataikat, meg tudják védeni az elveiket, akkor fölbátorodnak. Azért is kell a közösség, hogy az indulataikat egymás között tudják levezetni és ne a vitapartnerükön. Ez a nyugodt hozzáállás, úgy hallom tőlük, szép sikereket hoz nekik, mert valójában a hiteles információ segít. Egy jól kiválasztott mondat, egy jól felépített érvelés életet menthet.
Hogyan működik ez a közösség? Hogyan szolgálják ezek a fiatalok az életet?
Nagyon sok meghívást kapunk közösségektől, osztályoktól, rendezvények szervezőitől, ezeket általában el is fogadjuk. A Covid előtt olyan sok helyre hívtak minket, hogy úgy éreztük, nem tudunk mindent elvállalni, ezért azt a megoldást találtuk, hogy meg kell sokszorozzuk magunkat. Hamarosan megpróbáljuk megszólítani a közösségvezetőket szerte az országban – tanárokat, hitoktatókat, cserkészvezetőket –, és meghívjuk őket a képzésünkbe. Átadjuk nekik a tananyagot és segítjük őket abban, hogy a saját közösségük életritmusába be tudják illeszteni ezt a tematikát és fel tudják kérni azokat az előadókat, akiket ők választanak ki. Reméljük, így egyre több életvédő fog egymásra találni az ország különböző pontjain, és látni fogjuk, hogy milyen sokan is vagyunk.
A Prima Primissima díjátadón 2019-ben, amikor elnyerted a közönségszavazatokért járó díjat, a következőt mondtad: „Egy nagyon fontos dolog van a szívemen, hogy minden világba érkező gyermek megszülethessen, mindenkinek legyen születésnapja”. Kemény mondat. Volt olyan pont az életedben, amikor az élet védelmének a fontossága igazán megérintett?
Nem tudok egy pillanatot megnevezni, de emlékszem arra, amikor először szembesültem vele, hogy létezik olyan, hogy egy édesanya nem akarja a gyermekét. Olyan kilencéves korom körül anyukám mesélte, hogy valaki babát várt, és nem születik meg a kisbabája, mert elment. Nem értettem, hogy az micsoda, így ő elmagyarázta nekem, hogy a kisbabák a méhen belül megbetegedhetnek, de olyan is van, hogy egy édesanya nem szeretné megszülni a gyermekét és maga kéri, hogy szakítsák meg az életét. Emlékszem, milyen súlyosan érintett ez a dolog kislányként. Nagyon szerettem babázni, szerettem a kistestvéreimet, készültem arra, hogy egyszer édesanya leszek, és az milyen szép! Az édesanyámat is olyan szépnek láttam, az egész életét, és el nem tudtam képzelni, hogy ezt az életformát valaki ne szeretné.
Korábban azt mondtad a Vendég a háznál című műsorról, hogy segíteni szeretnétek a szülőknek, nagyszülőknek abban, hogy jól tudják nevelni a gyerekeiket. Négy fiúnak vagy az édesanyja. Neked ki vagy mi adott segítséget abban, hogy jól tudd nevelni a gyerekeidet?
Azt sem tudom, hogy én jól neveltem-e őket. (Nevet.) Azt tudtam, hogy a szüleim mit rontottak el, és majd én hogyan fogom jobban csinálni. Most már nem tudom, hogy jobban csináltam-e. Korrigáltam olyan dolgokat, amiket náluk nem annyira szerettem, viszont követtem el más hibákat. A szüleim példája azért nagyon sokat számított, olvastam szakirodalmat is, fiatal anyukaként hallgattam a Vendég a háznál-t, amikor még nem dolgoztam a műsorban. Ez adta a későbbi meggyőződésemet, hogy rádióműsoron keresztül milyen sokat lehet segíteni, hiszen én is rengeteget tanultam belőle.
Volt egy barátunk, aki azt mondta, hogy egymást kell nagyon szeretni, és ez a szeretet lecsurog a gyerekekre. Ez valószínűleg így is van, de ez önmagában kevés. Ahhoz, hogy jól tudjuk nevelni a gyerekeinket, ahhoz az is kell, hogy nagyon jól tudjunk rájuk figyelni és ismerjük őket. Nekem négy fiam van, akik nagyon különbözőek. Látni kellett, hogy melyik milyen, mik az erősségeik, gyengeségeik, melyiket kell támogatni, melyiket kell visszafogni, jobban bátorítani, küldeni.
Az áldozatra való képesség is nagyon fontos szülőként, bár ez manapság nem egy divatos szó. A feminista mozgalom is azért félti a nőket a gyermekvállalástól, mert áldozatot jelent. Pedig anélkül nem megy, de nem csak a gyereknevelés nem megy, anélkül semmi nem megy. Ha az ember teremtő munkát végez, azért áldozatot vállal, és ez visszaadja a sokszorosát örömben, lelki békében, elégedettségben, vagy abban, hogy egyszer csak körülvesznek az unokák vagy látod a munkád gyümölcsét. Az élet mellé állni, az életet szolgálni a legfontosabb, azért minden áldozatot érdemes vállalni.
A keresztyén szülőket az a kérdés is foglalkoztatja, hogyan tudják átadni a hitüket a gyermeküknek? Ti hogyan törekedtetek erre a nevelés során?
Nekem volt erről egy személyes tapasztalatom: mind a két szülőm mélyen hívő ember volt, katolikusok. Jártunk a misére, vittek minket hittanórára, felvállalták a hitüket abban az időszakban, amikor ez nem volt szokás, sőt, veszélyesnek számított. Mi magunk is szenvedtünk bántást a tanáraink részéről. De azt is láttam, hogy a szüleim hite megtartja őket a legnehezebb időkben. Egy olyan értékrendet, egy olyan kapaszkodót ad nekik, hogy amikor a kommunizmus meg az ateizmus világában jönnek a viharok, akkor ők meg tudnak állni azon a sziklaalapon, amiről az evangélium szól.
Nekem ez a tapasztalat táplálta a hitemet, azonban fiatal felnőttként nekem is meg kellett küzdenem a személyes istenkapcsolatomért. Ugyanezt látom a gyerekeimnél is. Mi is átadtuk a hitünket, mégis mindannyian meginogtak életük egy szakaszában, ami a szülők számára fájdalmas. Nekem szülőként el kell fogadnom, hogy az ő kapcsolatukat Istennel ők alakítják, nem tudom befolyásolni, és hagynom kell őket, hogy a saját tempójukban haladjanak. Azonban a Jóisten biztosan törődik velük, tehát nekem vele kell kapcsolatban lennem, aminek gyümölcseként a gyerekeimet feltétel nélkül szerethetem. Ezen a szereteten keresztül pedig a Jóisten tudja őket megérinteni.
Egészen fiatalon, huszonegy évesen mentél férjhez, és azóta is boldog házasságban éltek. Az ember sok kéretlen és hasznos tanácsot is kap, amikor megházasodik: volt olyan mondat vagy bölcsesség, ami mégis elkísért titeket ezen az úton?
Engem az az erő kísért végig, amit a szüleimnél láttam, és ez meghatározta a párválasztásomat is. Igazi, mély szerelem volt köztük, ami segített ráismerni a hamis kapcsolódásokra és erős immunrendszert adott. Megtaláltam a férjemet, Mohay Tamást, akivel a lelkünk nagyon mélyen érintkezik. Persze ápolni kell ezt a kapcsolatot, és ez sem védtelen, ha nem vigyázunk rá.
Egészen fiatal házasok voltunk, amikor elmehettünk egy házasoknak szóló hétvégére, ahol nagyon sok bölcs dolgot hallottunk. Az én fiatalkoromban nem sok szó esett az érzésekről, de itt megtanultuk, mi a szerepük és hogyan fejezzük ki őket egymás felé. A barátaink pedig arra biztattak bennünket, hogy ne féljünk közös programokat szervezni és időnként rábízni a gyerekeinket másra. Ezt meg is tettük, és nem is bántam meg.
Visszatérve a beszélgetésünk elejére: mit vársz az elkövetkezendő évektől?
A Kossuth Rádió a szívem közepe volt, és azt hittem, onnan fogok nyugdíjba menni. Sokáig gondolkodtam azon, hogy ha felmondok, akkor visszaadom ezt az ajándékot, amit hiszem, hogy Istentől kaptam. Viszont olyan erős hívást éreztem a Jóistentől, hogy tegyek többet a magzati életek védelméért, hogy meg kellett tennem ezt a lépést. Rá kellett jönnöm arra, hogy a Jóisten hívása akkor is érvényes, ha onnan hív el, ahova ő küldött.
Úgy gondolom, hogy nagyon jó csapatot hagytam magam mögött a rádióban, akik remekül viszik tovább a műsort. Viszont nagyon kevesen vannak, akik beleállnak az életvédelembe, és elviselik azokat a támadásokat is, amiket ezért kapni lehet. Úgyhogy én a következő időszaktól azt várom, hogy ebben egy picit előbbre tudok haladni és le tudom tenni azokat a téglákat, amikre az utánam jövők építkezni tudnak. Én tényleg szeretném, ha lenne egy abortuszmentes világ. Tényleg szeretném, ha mindenkinek lenne születésnapja. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg fogom érni. Viszont akkor tudunk előre haladni, ha mindenki hozzáteszi a maga részét, amire a következő generációk építkezni tudnak.
Stibrányiné Harmati Dóra
Híd, 2021/4.
