Lupták György kiskőrösi lelkész, a Bács-Kiskun egyházmegye esperese, az Evangelizációs és Missziói Bizottság elnöke. Ő a 2000-től Magyarországon is megrendezett ProChrist evangelizációk koordinátora. Az első missziói bizottsági ülés után készült vele interjúnk.
Mit jelent az ön számára a misszió?
Amióta lelkész vagyok, ez a kérdés foglalkoztat: Hogyan tudom az örömhírt, amit magam is átéltem, a lelkészi szolgálatomban minél hatékonyabban, eredményesebben, izgalmasabban átadni? Ez arra hajtott engem, hogy mindig keressem az újabb és újabb módszereket, hogy hogyan lehet megszólítani az embereket. Kortársainkat, akik általában némán hordozzák problémáikat.
Harminchárom éve lelkész; milyen módon történt meg a találkozása Istennel? Az érintés, ami életváltozást hozott?
Édesapám lelkész volt, édesanyám győri diakonissza, így már érettségi táján felmerült, hogy lelkész legyek. Édesapám a maga bölcsességével látta, hogy ez csupán egy pillanatnyi lelkesedés, így ő eltanácsolt a teológiától. Tanárképzőt végeztem, katona voltam. Viszont a szegedi diákéveim alatt édesapám mellett idősebb Cserháti Sándor is nagy hatással volt rám, így államvizsga után rögtön felvételiztem a teológiára. De az igazi indíttatást egy csendeshéten kaptam, ahol életemben először gyóntam, és csak és kizárólag nekem hirdették, hogy meg vannak bocsátva a bűneim. Ez egyszer s mindenkorra meghatározta az életemet.
Tehát egy rászakadó bűnteherrel indult ez a keresés Isten felé úgy, ahogyan előtte még lelkészgyerekként sem?
Én amolyan rendes gyerek voltam, nem voltak látványos bűneim. Sokáig abban a hitben éltem, hogy én egy jó ember vagyok. Szerintem ez tipikus egyébként. Egyszer bibliaórán beszéltünk arról, hogy Isten szemében nincsen kis bűn és nagy bűn. A füllentéstől a lopáson át, a szaftos gyilkosságig minden Ellene való lázadás. Akkor felszólalt egy asszony, hogy ő pedig nem olyan, mint egy bizonyos bűnöző. Azt hiszem, sokaknak ebből kell megtérni. Nehéz annak, aki „jó ember” volt egész életében, mert rá kell döbbennie, hogy ő is bűnös, hogy a bűn mint egy áthatolhatatlan fal, elválaszt Istentől és attól is, hogy az életem egyenesbe kerüljön vagy megváltozzon.
Azóta is meggyőződésem, hogy az emberekhez közelíteni csak a saját pozitív élményünkkel lehet. Ezt nem lehet megtanulni, az ember szíve, élete ott kell, hogy legyen a szolgálata mögött.
Az ifjúsági szolgálatban is felelősséget érez: jelen volt a Keresztyén Ifjúsági Egyesület újraindulásánál is.
Nem tudtam, hogy hova megyek, a ’90-es évek elején az ember mindenre rávetődött, ami jónak tűnt. A KIE-ben az ifjúság elérésének a lehetőséget éreztem. A világ legnagyobb ifjúsági szervezeteként százötven éves tapasztalattal, hagyománnyal rendelkezik, innen sokat lehet meríteni. Az európai KIE-szövetségen belül is jó kapcsolataink alakultak. 1996-tól én lettem a magyarországi szervezet elnöke, tizenhat év után, tavaly gondoltam, hogy most már jöjjenek a fiatalok.
Milyen módon segített az ifjúsági munkában ez a szervezet?
Az egyik legeredményesebb munkaágunk a Ten Sing volt, amit egy norvég evangélikus lelkész talált ki. Ez egy zenés-táncos aktív csoport, melyet az együtt zenélés, drámázás kovácsol egy közösséggé. 1997 augusztusában már mi rendeztünk Ten Sing fesztivált Kiskőrösön. 1850 fiatal volt együtt 21 országból, ami nagyon nagy dolog volt akkor. Kiskőrösi szolgálatom alatt a legeredményesebb ifjúsági szolgálatnak a Ten Singet láttam. Ott egy 40-50 fős, nagyon ütős, összetartó csoport volt, akik mára már persze felnőttek, kirepültek.
Megtérések, komoly indulások kísérték-e ezt a szolgálatot?
Én ott kereszteltem fiatalokat 16-17 éves korukban. Ami még különösen jó volt, hogy sok, a társadalom szélére sodródott fiatalt értünk el, akik haza sem mentek talán szívesen. Ez is volt a KIE-ház mottója: egy ház, ahol otthon lehetsz akkor is, amikor nem vagy otthon.
Hogyan gondolja továbbvinni szolgálatának felelősségét missziói bizottsági elnökként?
Továbbra is az a kérdés mozgat, hogy hogyan tudom átadni a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, ami az én életemet is megváltoztatta. Az evangélikus egyház életében egy fontos pillanatban érkezett el, mert válságban vagyunk, ezt egyre többen így látják. Minket is megkísért a válságkezelési módszer, hogy leépítsünk, állásokat szüntessünk meg. Ez mégis a könnyebb megoldás lenne. Egyre többen arra leszünk kényszerítve, hogy leüljünk egymással és azon gondolkodjuk, hogy inkább hogyan építsük az egyházunkat és Isten népét. A Missziói Bizottság a zsinattól kapott erre most megbízatást. Javaslatunk egy nem szokványos, unortodox megoldás lesz, ami inkább előre menekül.
Lehet a missziói tüzet egy bizottság részéről, felülről irányítani?
Jogos kérdés, talán az fog látszani, hogy elkezdjük rázni a fát, hogy fújjon a szél. Az lenne valóban a legjobb, ha spontán módon kezdene minden megújulni, ahogyan az az ébredéseknél történt, amikor egyszerűen égni kezdett az emberekben a bűntől való szabadulás vágya. Most ez nincs így, de azért nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Ha más nem, elő kell készíteni a helyet a szívekben. A készülő koncepció fontos része lesz a lelkészevangelizáció újraélesztése, ahogyan azt Túróczy Zoltán püspökünk és mások annak idején végezték. Igenis szükség van olyan lelkészekre, akik a missziói parancsra alapoznak, és fontos cél, hogy ez a tűz lobogjon minél többek szívében.
Mit tehet egy aggódó gyülekezeti tag egyházunk épüléséért?
Nagyon sokan jól megvannak a gyülekezetükben, és azon túlra ritkán tekintenek, tisztelet a kivételnek. Ebben a jövőbeni feladatunkban sok önkéntesre lesz szükség, aki a maga tudását, tehetségét fölajánlja számtalan területen. Ebben a missziói programban nemcsak régi típusú evangelizációk, hanem nagyon színes alkalmak is lennének, a technika minden lehetőségét kihasználva. Nem lelkész szolgálattevőkre is szükség lesz.
Ahol kapott valamit az ember, ott igyekszik is visszaadni – így lehet szó önkéntességről.
Szerintem sokan vannak, akik kaptak. Kiskőröst és egyházmegyénket is látva ezt tudom mondani. Csak talán úgy élik meg, hogy ők olyan kis pontok, hogy nem is igazán fontos, amit megéltek, kaptak. Pedig ez tart minket életben! Hogy szeretettek vagyunk, hogy magához ölelt minket egyszer az Úristen. Az ölelés élménye tartott a gyülekezetben és visz előre – tovább kell adni az ölelést.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd magazin, 2013/2.
