Deák Gabriella, a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium etika- és énektanára nem titkolja tanítványai előtt nehéz múltját, de Istenbe vetett hitét sem. A gyerekek, fiatalok ezt bizalmukkal viszonozzák, és gyakran kérnek tanácsot a kispesti evangélikus gyülekezetben Deák László lelkész feleségeként kántorként is szolgáló, szeretett tanárnőjüktől.
Sugárzik rólad, hogy szereted Istent, és örömmel szolgálod Őt. Mi alapozta meg benned ezt a hitet?
Az istenkeresésem négyéves korom körül kezdődött, amikor egy éjjel felriadtam és elkezdtem kiabálni, hogy nem akarok meghalni. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen az élet, kell, hogy valami célja legyen! A szüleim nem voltak hívő emberek, az ezután felmerülő kérdéseimet nem tudtam kinek feltenni. Tizenhat évesen Szegeden az egyik konzervatóriumi osztálytársam elhívott egy katolikus atyához. Éreztem, hogy nála megnyugtató válaszok vannak. Kaptam egy Bibliát is, amit lelkesen elkezdtem olvasni, de végül akkor ez a keresés abbamaradt.
Mikor vetted fel újra a fonalat?
Vágytam Isten felé, ezért évekkel később Hódmezővásárhelyen felkerestem a katolikus papot: „Hiszek, most mit kell tennem?” Nagyon szép volt a keresztelőm, bérmálkoztam is, de nem mélyült el bennem, amin két hét alatt, gyorstalpaló módon átmentem, ezért abban a közösségben nem tudtam meggyökerezni.
Ezután az édesanyám fiatalon meghalt, ezzel visszaköszönt számomra a halál kérdése. Hogyan tudom ezt feldolgozni, és mi lesz vele? Ebben a nehéz helyzetben csöngettek be hozzám a Jehova tanúi. Ekkor kezdetét vette közöttük egy hét-nyolcéves időszakom. A Jehova tanúi szűrőjén keresztül kezdtem tanulmányozni a Bibliát is.
Nagyon logikusan felépített válaszaik voltak, de nyilván nem a helyes úton jártak. Hihetetlen csoda számomra, hogy kiszabadulhattam közülük. Ők azt mondják, hogy náluk van az igazság, én pedig felismertem, hogy az igazság nem valami, hanem Valaki: az Úr Jézus Krisztus. Ezt egyedül a Szentlélek ismertette fel velem.
Azt mondják, hogy szinte lehetetlen egy ilyen zárt, olajozottan működő rendszerből kilépni. Mi segített a föleszmélésben?
Először én is mindent elfogadtam, a tanrendszerek gyönyörűen megálltak. Mindaddig, amíg a középső gyermekemről kiderült, hogy Down-szindrómával született, egy összetett szívfejlődési rendellenességgel. A Jehova tanúi nem fogadhatnak el vérkészítményt, sőt nem járulhatnak hozzá, hogy a gyermekük vért kapjon.
Flórával a műtétre várakoztunk a kórházban, amikor a Jehova tanúi szervezetétől felkeresett minket két vén. Nem azért, hogy imádkozzanak értünk és bátorítsanak, hanem hogy felhívják a figyelmemet, hogy nem írhatom alá a beleegyező nyilatkozatot.
30%-os esélye volt a sikeres műtétnek. Az orvos rosszul lett, egy másik orvos végezte el a beavatkozást, aki a többórás műtét után ezzel lépett ki: „A műtét sikeres volt, nem kellett Flórának vért adnunk.” Nem tudhatta, hogy ez volt az imakérésem. Hiszen ott munkált bennem a félelem, hogy amiért hozzájárultam, hogy adott esetben vért kaphasson a gyermekem, elkárhozhatunk mindketten, ahogyan megfenyegettek. Egy pillanat alatt megértettem, hogy az én közvetlen, gyarló imádságomat meghallgatja Isten, nincs szükségem közbenjárókra. Átélhettem, hogy személyesen megszólított az ige: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”.
Másik csodaként hazafelé menet a Ferenciek terén egy láthatatlan kéz odahúzott a könyvvásár egyik standjához, ahol egy Jehova tanúja voltam című könyvet találtam. Hazamentem, és minden Őrtorony és Ébredjetek! című kiadványt kidobtam. Elkezdtem a Szentírást olvasni, kezembe kerültek Gyökössy Bandi bácsi írásai. Ezeken keresztül kezdett Isten talpra állítani, a múltbeli sebeimet bekötözni. Ez már nem keresés volt, már tudtam, hogy kiben hiszek és kinek hiszek.
Milyen változást hozott a hited az életedben?
Vannak, akik az élménykeresztyénséget hirdetik: Istennel rendeződni fog az egészséged, az anyagi dolgaid és minden egyéb. Én azt tapasztaltam, hogy amikor megtértem, újabb nehézségek és próbák következtek. Az öcsém meghalt egy autóbalesetben, én pedig ekkor maradtam egyedül egy kiskamasszal, egy beteg gyermekkel és egy újszülöttel. Az Úr Jézus viszont akkora erőt adott nekem, hogy talpon tudtam maradni. Ezt követően hatalmas vágy volt a szívemben, hogy amit kaptam, átadjam másoknak is. Azt éreztem, hogy nem hiába lettem tanár, nekem gyerekek, fiatalok felé kell szolgálnom.
Milyen módon találtál erre lehetőséget?
Hódmezővásárhelyre költöztem egyedül a gyermekeimmel. Mindennapi imakérésem volt: Uram, mit tegyek? Egyszer elsétáltam az evangélikus templom előtt, ahol Deák László egyik áhítata volt olvasható a bejáratnál. Felvettem vele a kapcsolatot, és felajánlottam neki a segítségemet kántorként és a gyerekszolgálatban. Így indult a munkakapcsolatunk.
Megtörve, megtépázva, elhagyatva találkoztam vele – eszem ágában sem volt újra férjhez menni! Édesapám mellettem állt mindenben, berendezkedtem arra, hogy felnevelem a gyerekeimet és szolgálom Istent. Idővel aztán felismertük, hogy egymásnak mindenben segítőtársai vagyunk, így végül összekötöttük az életünket. Megadta az Úr azt a kegyelmet, hogy a gyerekeim családban nőhettek fel. Megtapasztalták, hogy nincs az a mélység, ahova Isten nem nyúl utánunk.
Mi a hitvallásod, a célod tanári hivatásodban?
Amit átéltem, és ahogy Isten engem szeret, arra ösztönöz, hogy gyerekeket mentsek. Hogy ne kelljen nekik keresztülmenniük azokon a dolgokon, amiken nekem kellett kamaszként és fiatal felnőttként.
Azt vallom, hogy a gyerekeknek kísérője vagyok. Nem moralizálni és dogmatizálni szeretnék, hanem kíváncsi vagyok arra, hogy mi az, ami őket foglalkoztatja. Ez a fajta bizalmi légkör eredményezi, hogy meg mernek nyílni. Tanítványaim többségéhez hasonlóan én sem hívő családban nőttem fel, és szüleim házassága nem volt éppen ideálisnak mondható.
Nagyon sok diákkal beszélgetek és rám írnak esténként is. Gyakran azt fogalmazzák meg, hogy el vannak keseredve, és úgy érzik, legszívesebben meghalnának. Ilyen esetben üresen szólnak az emberi szavak. Akkor is, amikor például az édesanyját gyászoló fiatalt kell vigasztalnom. De mindig átélem ilyen helyzetben, hogy az Úr ott van velem. A számba adja azokat a szavakat, igéket, amiket mondanom kell. Ilyenkor megtépázott múltamat tudom előhozni: „Figyelj, tudom, mi az a mélység, ahol vagy, de mindig van tovább, mindig van előre!” Megláthatják az életemből, hogy a nehézségek ellenére is lehet Istenben hinni és bízni, nem kell Őt a vádlottak padjára ültetni.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd magazin, 2015/4.
