Most, hogy beköszöntött a várva várt jubileumi év, az ember picit zavarban van. Egyrészt a bőség zavarával küzd, hiszen egyik esemény, ünnepi alkalom, tárlat, bemutató, konferencia, koncert, templomi vagy épp utcai rendezvény követi a másikat. Másrészt pedig idő kellene, csend, elvonulás, elmélkedés, hogy az igazi lényegre figyeljünk; könyvek és nagy gondolkodók körében töltött értékes órák.
De... mi is a lényeg? Értjük-e, mit és miért tettek Luther és reformátortársai? Az alábbiakban dr. Fabiny Tibor evangélikus világi teológushoz, irodalomtörténész-professzorhoz, a Magyarországi Luther Szövetség elnökéhez fordultam néhány kérdéssel, amelyeket egy 2011-ben tartott előadása (s annak Híd magazinunkban megjelent írott változata) ihletett, ott megfogalmazott gondolatai ugyanis mély nyomot hagytak bennem.
Elgondolkoztatott, amit a Híd magazinban 2015-ben publikált cikkében így fogalmazott: „Luther az egy, egyetemes egyházon belül reformmozgalmat indított el; bátorságával azt ásta elő, amit az emberi hagyomány betemetett. A reformáció nem emberi kezdeményezés, nem dicséretes emberi tett volt, hanem Isten cselekvése. Rajtunk múlik: hagyjuk-e, hogy Isten ma, általunk megújítsa az ő egyházát? Hagyjuk-e?”
Ha szabad őszintének lennem, megmondom, hogy én nem nagyon szeretem a hangos ünnepléseket. Huszonnyolc éves voltam, amikor egyházunkban szinte mindenki csak Luther születésének 500. évfordulójáról (és a közeledő LVSZ-nagygyűlésről) szólt. Persze azért én is figyeltem a történéseket, de inkább az egyház „pereméről”; engem ekkor Isten igazságának keresése foglalkoztatott inkább. Amire aztán lecsengtek az ünnepségek, már nekem adatott mondanivaló.
Először a budavári evangélikus gyülekezet szeretetvendégségén tartottam előadást 1986. október 26-án „Isten igazsága és a reformáció botránya” címen Szebik Imre esperes meghívására. Kierkegaardot idéztem: „iktasd ki a botránkozás lehetőségét, miként a keresztyénségben tették… odavész a Krisztus-hit, könnyed és felszínes valamivé alakul, amely igazán sem mélyen megsebezni, sem gyógyítani nem képes”. Luthert ekkor „disszidens” (másképp gondolkodó) teológusnak neveztem, aki mert korának véleményvezéreitől eltérő módon, szabadon gondolkodni. Luther felismerte a kereszt botrányát, ami az evangélium és az igehirdetés botránya is. Előadásom 1986 októberének utolsó napjaiban nemcsak azért volt radikális, mert az 1956-os események 30. évfordulója után néhány nappal Luthert „disszidens gondolkodónak” neveztem (ahogyan a késői Kádár-korszak ellenzékiségét), hanem azért is, mert hangot adtam annak a meggyőződésemnek, hogy a túlzásba vitt ünneplés könnyen ön-nepléssé válhat, azaz önmagunk, saját egyházunk, hagyományunk kultikus tiszteletébe csaphat át: Luther személyét nézzük, s nem eléggé azt az irányt, ahova mutatott. 1986-os előadásomban is ezt írtam: „Úgy vélem, nem azok viszik tovább a reformáció lángját, akik faragott képet csinálnak maguknak a mozgalom elindítójáról. Személyi kultusz vagy szoboremelés a szellemi és lelki dekadencia jele is lehet. Élő és láthatatlan erőből halott és látható bálvány lesz. Mintha újra hallanánk Jézusnak a farizeusoknak mondott feddő szavait: »Jaj néktek, mert ti építitek a próféták sírjait, a ti atyáitok pedig megölték őket!« (Mt 23,29–31, szabadon)”.
Tudom, ezek keményen koppanó szavak voltak akkor, de ma sem szabad a fülünk mellett elengedni őket. Távol legyen tőlem, hogy lebecsüljem azt az igen értékes és sokoldalú kulturális tevékenységet, amelyet például immáron hét éve végez egyházunk Reformációi Emlékbiztottsága, illetve már 1991-től – jóval szerényebb lehetőségekkel és eredményekkel – a Magyarországi Luther Szövetség, hiszen mindkét szervezet munkájában a kezdetektől fogva én is rendszeresen részt veszek. Ugyanakkor önmagamat és testvéreimet is emlékeztetem arra, amit Vajta Vilmos úgy fogalmazott, hogy a reformáció nem „normatívum”, hanem „korrektívum” volt. Az egyház egy, egyetemes és apostoli, s Lutherék csak újra felfedezték az evangélium életadó dinamizmusát.
Luther a 95 tétel elején a megtérésre helyezi a hangsúlyt, s ez számunkra is örök figyelmeztetés, korrektívum, hogy mindnyájunknak minden nap újra meg kell térünk, akár egykor megtért pietisták, akár kizárólag a keresztségünket hangsúlyozó ortodoxok, vagy éppen a megtérésről nem szívesen beszélő liberálisok vagyunk. Isten szereti a pietista, az ortodox és a liberális gyermekeit is, ám Lutheren keresztül többször is „üzen” nekünk, hogy a tegnapi megtérésünkből ma már nem tudunk megélni, s engednünk kell, hogy az evangélium ereje minden nap új kontextusában újjáteremtsen bennünket. Ám arra ügyelnünk kell, hogy ne a kontextus formálja (át) az evangéliumot, hanem az evangélium a kontextust, és ez nagy különbség! Az evangéliumnak sónak kell maradnia. A kereszt nyelve (logosz tu sztauru) – ez Véghelyi Antal zseniális fordítása a közismertebb „keresztről szóló beszéd” (1Kor 1,18) helyett – ugyanis minden ideológiánál (beleértve a vallási, egyházi, politikai ideológiát is) erősebb nyelv!
Melyek a mai egyház gyenge és erős pontjai – összevetve a német, a nyugat-európai és globális tapasztalatokkal, amikre rálátása van? Min kellene változtatni? Mit tenne ma Luther?
Az egyház erős és mindörökké fennmarad, hiszen nem emberi képződmény. Ordass Luther nyomán azt mondta, hogy az egyház még a család előtt, a teremtéskor alapított intézmény. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy Isten az egyházat a Fia jegyesének teremtette. Ebből a szempontból tehát aggodalomra semmi okunk. Ám az egyház vezetői és a tagjai az emberi történelem tengerén néha félrekormányozhatják a rájuk bízott hajót. Isten ekkor támaszt látó embereket, prófétákat és reformátorokat, hogy a hajó az általa megkívánt irányba menjen tovább.
Amikor ezeket a sorokat írom, az ökumenikus imahéten könyörgünk az egyház egységéért. Ökumenikus beállítottságúnak tartom magamat, s nemcsak azért, mert evangélikusként másfél évtizeden keresztül egy katolikus, majd egy évtizede egy református egyetem a kenyéradó munkahelyem, hanem azért is, mert a különféle felekezetű testvéreim hitéből mindig sokat tanultam. Én inkább az egyház „eredendő egységében” hiszek, aminek alapja a Szentháromság közössége, s hiszem, hogy ez a nyáj, a földi és a mennyei kórus Krisztusban együtt énekel. A dogmák a diplomáciában szerintem nem oldhatók fel, s bármennyire is hangoztatja a média, hogy például az Oxford szótár szerint a 2016-ban leginkább elterjedt szó a „post-truth”, az „igazság utániság” lett, Isten igazságáról én semmilyen emberi komfortos egységért nem tudnék lemondani. Az aklok egységesítésének emberi törekvéséből könnyen Bábel lehet, ám a nyáj egységet Isten Szentlelke már megteremtette, és a szívekben újra és újra megteremti. Komolyan veszem és tanulmányozom a XX–XXI. századi ökumenikus nyilatkozatokat, de – most ismét a peremről szólva – nem tudom elhessegetni magamtól azt az érzést, hogy nemcsak anakronisztikus dolog elődeink bűnéért bocsánatot kérni, hanem némi hübrisz is van abban, ha azt gondoljuk, hogy mi, a XXI. század keresztyénei a hitnek immár egy magasabb fokán vagyunk. Valójában hitben törpék vagyunk, akik a hitóriások vállain állunk. És nemcsak a reformátorokról, hanem az egyházatyákról, a középkor teológusairól is beszélek. (C. S. Lewis „kulturális sznobizmusnak” nevezi azt a magatartást, amikor magunkat mint a legújabb korban élőket magasabbrendűnek, bölcsebbnek gondoljuk a régieknél.)
Személyes véleménye szerint mi a reformáció három „leg”-je? Amikért legelsőként hálát adhatunk, hogy megtörtént, kimondták, megtették... Amikért igazán büszkék lehetünk mi, lutheránusok? Hogyan válnak napjaink részévé a megnevezett értékek, mire kellene még jobban figyelnünk, hogy hűek legyünk nem is Lutherhez, hanem akit ő hirdetett és prédikált életével és szavaival: Jézus Krisztushoz?
Most már csak röviden válaszolok: hitbátorság, szenvedély, örök korrektívum, és – talán ez meglepő – a humor. Tudjuk vállalni, hogy az evangéliumért Isten bolondjai vagyunk, s ez erőt adhat, hogy fel tudjunk állni, ha csúnyán el is bukunk, hogy ne az emberek tekintetétől rettegjünk, hanem gyermekien bízzunk Isten Krisztusban megmutatott örök igazságában és végtelen könyörületében, tudván tudva, hogy aki ebben hisz, az nem szégyeníttetik meg (Róm 10,11).
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd magazin, 2017/2.
