A Washingtoni Magyar Ház elnöke, alapítója, Fedor István számítástechnikai mérnök, aki 1985-ben hagyta el családjával Csehszlovákiát, azaz a Felvidéket, és települt le az Amerikai Egyesült Államokban. A szervezet elsődleges célja, hogy támogatást és helyet adjon az amerikai magyar származású emberek számára kulturális, oktatási és vallási vonatkozásban egyaránt.
Hadd idézzek először egy cikkből: „Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Magyar Arany Érdemkeresztet adományozott Fedor Istvánnak és Fedor Erikának, a Washingtoni Magyar Ház elnökének és alelnökének a magyarságért, a magyar értékekért és a keresztyénségért folytatott példaértékű, pótolhatatlan, az amerikai magyarság köreiben végzett több mint harminc éve tartó önkéntes missziói tevékenységéért. A kitüntetést dr. Szabó László, Magyarország washingtoni nagykövete adta át 2017. november 20-án.” Mit jelentett számodra ez a kitüntetés?
Nagy meglepetés volt. Amikor megkérdeztük, hogy miért mi kapjuk, azt válaszolták, hogy azért, mert mi vagyunk az elsők, akik házaspárként felvállaltuk a magyar hagyományőrzést Amerikában kulturális, oktatási és vallási területen is.
Szeretnénk megőrizni és továbbadni a hagyományt, amelyben felnőttünk, és a hitet, amelyet otthonról, a családból hozunk. Fontos, hogy a gyerekek lássák és érezzék, hogy mindezt egy új országban élve is meg tudjuk tartani. Feleségemmel, Erikával együtt eldöntöttük, hogy oda fogunk templomba menni – legyen az katolikus, református vagy bármilyen gyülekezet –, ahol magyarul hirdetik az igét, hogy a gyerekeink Isten szavát az anyanyelvükön hallhassák.
Mit hozol a gyerekkorodból?
Felvidéken, Nagykaposon, a keleti határnál nőttem fel. Amikor általános iskolába jártam, mindenki magyar volt. Aztán a kommunizmus idején nagyon sok gyerek már szlovák iskolába járt a további érvényesülés miatt. Kulákcsaládból származom, és templomba is jártunk, ami szintén nem volt jó pont. Így felnőve az ember megtanulta, hogy a szívében ott kell lennie a hitnek, szeretetnek, és hogy fontos az anyanyelv. Szlovák iskolába jártam én is, de otthon magyarul beszéltünk.
A feleségemmel már tizennégy éves koromban megismerkedtünk. Ő magyar iskolába járt, és mindkettőnknek fontos volt a magyarságunk.
Te is tapasztaltad, hogy ha a nagypolitika nem szólna bele, a helyi lakosságnak semmi problémája nem lenne a másik nemzetiséggel?
Igen, mi sem értettük, hogy miért van ez az ellenségeskedés, hiszen mi együtt fociztunk, játszottunk a szlovákokkal.
Középiskolába és egyetemre hova jártál?
Kulákként nem mehettem egyetemre, egy ipari iskolában folytattam a tanulmányaimat. Eperjesen tanultam ki a villanyszerelő szakmát. 1968-ban, azután, amikor bejöttek az oroszok Csehszlovákiába, nagyon sok műszaki végzettségű ember hagyta el az országot. A hetvenes évek közepére kevés volt a mérnök, és akkor engedélyezték, hogy egyetemre menjek. Így jutottam Pozsonyba a műszaki egyetemre. A későbbi feleségem, akivel akkor már közös jövőt terveztünk, Budapestre ment tanulni 1974-től. Három útlevelet töltöttem meg pecséttel, annyit utaztam Pozsony és Budapest között.
Hogyan érlelődött meg az elhatározás, hogy elhagyjátok Csehszlovákiát?
Számítástechnikával foglalkoztam, és voltam a Szovjetunióban is tanulni. Ott megláttam, hogy mi is arrafelé haladunk a szocializmusban, építve a leendő kommunizmust, ami a Szovjetunióban van. Látva az ottani helyzetet, a szegénységet, eldöntöttem, hogy én nem akarok így élni.
A feleségem, aki magyartanár volt, egy alkalommal a lányunkkal buszon utazott, és magyarul beszélt a gyerekhez. Rászólt az egyik utas: „Szlovákiában szlovákul beszélünk!” Nem esett jól a megjegyzés, de túlléptünk rajta. Később mégis úgy döntöttünk, hogy szabadságot szeretnénk, és 1985-ben elhagytuk az országot. Ez az eset is hozzájárult a döntéshez.
Két diplomával a zsebedben beálltál mosogatni Amerikában.
Sétálgattunk Toledóban, megláttunk egy előkelő éttermet, és gondoltam, biztos szükségük van mosogatóra. Megkerestem a főnököt, és elmondtam, hogy dolgozni szeretnék. Mire ő azt felelte, hogy akkor ma este már jöhetek is. Ott aztán megtanultam az utcai angolt. Német származású volt a tulajdonos, az ő apja a háború után szökött ki Amerikába. Többször tapasztaltam a későbbi munkakereséseimnél is, hogy a munkaadó is elmesélte nekem, hogy az ő szülei, nagyszülei hogyan kerültek Amerikába.
Később aztán kaptál komolyabb állást.
Igen, a szakmámon keresztül. Az angol nyelv szakmai részét ismertem, mert azt tanultam. Igyekeztem mérnökként elhelyezkedni. Interjúkra jártam szótárral a kezemben. A tulajdonos német származású volt annál a cégnél, ahol számítástechnikai szerelő lettem.
Hogyan jött létre a Washingtoni Magyar Ház? Beszélj kicsit a céljaitokról, motivációtokról!
Nagytiszteletű Bertalan Imre révén kerültünk be a magyar körökbe a kilencvenes évek közepén. Ő észrevette, hogy számunkra fontos a magyarság, a szakmám miatt pedig sokfelé utaztam az országban. Az Amerikai Magyar Szövetség nevű szervezetbe is beprotezsált, ahol elnök is voltam 2006-ig. Ott jöttem rá, hogy közelebb kell hozni egymáshoz a magyar embereket.
Amerikában nagyjából kétszázhúsz magyar templom volt; katolikus, református, evangélikus. Ezekhez a pénzt az elődeink az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején majdhogynem centenként rakták össze. Azon gondolkodtunk a feleségemmel, hogy hogyan lehet, hogy azok az emberek ilyen áldozatot tudtak hozni, 2000 körül pedig sok templom bezárt. Arra jöttünk rá, hogy Washingtonban az a fő probléma, hogy nincs egy állandó hely, ahová a magyarok járhatnának. A magyar szervezetek mindig máshová mentek a programjaikkal. Ezért 2013-tól kezdtük megszervezni az American Hungarian Heritage House-t, amit Washingtoni Magyar Háznak nevezünk. De nem akartuk, hogy csupán az legyen a cél, hogy pénzt gyűjtünk azért, hogy vegyünk egy épületet, mert nem tudtuk, hogy fenn tudnánk-e tartani, ki tudnánk-e használni. A lányunk ekkor már egy katolikus egyetemre járt, ahol megkérdeztem a vezetőket, hogy lehetséges lenne-e olyan szerződést kötnünk, hogy a magyar programokat az egyetemen tarthassuk. Nekik is tetszett az ötlet, számunkra pedig ez az egyetemi környezet nagyon jó volt. Négyezer diák jár oda, és egyebek mellett van színház és termek.
Milyen tevékenységeitek vannak?
Célunk, hogy helyet adjunk magyar kulturális programoknak, kiállításoknak, előadásoknak. 2014-ben eljött a komáromi Magyar Lovas Színház. Teltház volt, kétszázhúsz nézővel. Havonta egy vagy két magyar program van az egyetemen. Most például Kárpátaljáról jön egy kisebb csoport, és konferenciát szervezünk filmvetítéssel Kárpátaljáról. Úgy láttuk, hogy erre igény van, és fontos, hogy bevonjuk a fiatalokat is.
Több évtizede élsz Amerikában, mégis megtartottad a magyar identitásodat, és azon dolgozol, hogy ne vesszen el ez a kultúra. Látsz erre esélyt?
Nem akarom mondani a nevét a művésznőnek, akit egy magyar műsorra hívtunk. Ő azt mondta nekünk, hogy mi már kihalóban vagyunk. Ez úgy huszonnyolc évvel ezelőtt történt. Ez a megjegyzés akkor arra inspirált, hogy megmutassuk, hogy nem így van. Tapasztaljuk, hogy kis lépésekkel többet lehet elérni, mint egy nagy ugrással.
Két és fél évvel ezelőtt volt egy diaszpóratalálkozó Washingtonban. Én biztattam a szervezőket, hogy hívják meg a texasiakat, floridaiakat is. Mert mindenki csak New Yorkra és Washingtonra, San Franciscóra és Los Angelesre gondolt, de hát mindenütt vannak magyarok.
Mit kaptál te Amerikától?
Szabadságot minden fronton. Azt, hogy a magyar identitásomat megtarthatom, hogy azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. A vallásomat olyan nyelven élhetem meg, amilyenen akarom. Az egyetemen van magyarul is istentisztelet a kápolnában.
Amikor 1992-ben először repültünk haza, Pozsonyban megálltunk barátoknál, akik mondták, hogy jöjjünk vissza, mert már itt is van szabadság és demokrácia. De a demokrácia és a szabadság még mindig nem ugyanazt jelenti itthon, mint Amerikában.
Mit jelentett számodra az elmúlt évtizedekben a keresztyén hited?
Nagyon sokat. Voltak kritikus évek, amikor sokat imádkoztunk erőért és útmutatásért. Az ember sokszor úgy érzi, hogy tragédia, ha valami nem sikerül, de utóbb belátja, hogy annak úgy kellett történnie. Ezt csak hittel lehet értelmezni. Nagyon fontos, hogy a családi közösségben ott legyen az Istenbe vetett hit.
A család most támadás alatt van Amerikában, és ezek az erők a hitet is támadják. A hit fontos, mert keretet ad a családnak. Egy érdekes beszélgetésen vettem részt nemrégen amerikaiakkal Washingtonban, ahol mindenki azt mondta, hogy vissza kell hoznunk a keresztyén identitásunkat, láthatóvá kell tenni, hogy mások észrevegyék. Nem lehet csendben lenni, beszélni kell a vallásról. Fontos beszélni róla, és aszerint is élni.
Szeverényi János
Híd, 2018/2.
