Magyarné Tegez Mónikával Szeverényi János beszélgetett
Luxemburg mellett egy kis településen éltek. Férjed, Magyar István, itt vállalt munkát a luxemburgi EU-központban. Mikor jöttetek ide, milyen céllal?
Hét évvel ezelőtt. Otthon adósságspirálba kerültünk. Úgy tűnt, hogy nem nagyon van más megoldás.
A gyerekek mennyi idősek?
A lányunk tízéves, a kisfiunk pedig elsős, most volt hétéves.
Kiderült számomra, hogy többféle nyelvet tanulnak.
Az óvodában a luxemburgi nyelvet tanulták meg. Az általános iskolában az oktatás németül folyik. Másodikos koruktól kezdenek el franciául is tanulni.
Hogy érzitek itt magatokat, tervezitek-e, hogy hazajöttök valamikor Magyarországra?
Nagyon jól érezzük magunkat, de úgy gondoljuk, hogy valamikor vissza fogunk menni azért, hogy a gyerekek Magyarországhoz kötődjenek. Ebben egyetértünk a férjemmel, hogy tizennégy éves kor körül húzható meg az a határ, amíg haza lehet vinni úgy a gyerekeket, hogy még jönnek velünk. Mind a ketten a Debreceni Református Kollégiumba jártunk, így átéltük, hogy az ember nyolcadikos kora után baráti kört vált és kiszakad az addigi környezetéből. Ezzel kapcsolatban jó élményeink vannak. De ezt a gyerekek előtt nem szoktuk mondani, hogy ne legyen ideiglenes érzés számukra a mostani életük.
Ez egy szép, rendezett, kiszámított ország. Sok pozitívumot ad nektek. Van-e valami, ami hiányzik neked ebből az életből?
A családom biztonságos közegben van, itthon tudok lenni gyerekeinkkel. Főként azt érzem, hogy ez így jó. De azért a családtagok, a rokonok, a barátok hiányoznak. Vannak olyanok, akikkel évente egyszer tudunk találkozni, vagy még ritkábban. Az szívszorító, hogy a gyerekeimet az otthoni rokonok nem ismerik igazán. Még akkor sem, ha évente találkozunk velük.
A férjed, István, gyakorló hívő evangélikus és te református vagy. Ma délután egy katolikus templomban vettünk részt protestáns istentiszteleten. Meghívásotokra szolgáltam ebben a közösségben. Kik voltak az ott jelenlévő családok? Hogyan találkoztatok velük?
Vannak közöttük EU-dolgozók, a férjem munkatársai, egyikükkel például egy néptánc-foglalkozás kapcsán találkoztunk, ahová a gyerekeink jártak. Teljesen változó, hogy ki hogyan csöppent bele a közösségbe.
Mi ezzel a közösséggel a célotok? Láthatóan sok munkátok van benne. Mi motivál ebben benneteket?
Nem valamiféle célt kitűzve csináljuk ezt. Mi is belecsöppentünk. Amikor hét évvel ezelőtt kijöttünk, akkor néhány hónappal korábban alakult ez a protestáns magyar gyülekezet. Brüsszelből járt át a lelkész, havonta voltak alkalmak. Aztán volt egy átmeneti időszak, amikor a lelkész ezt már nem tudta vállalni. Hogy valamennyire mégiscsak összetartsuk a közösséget, néhányan vállalták, hogy igehirdetéseket olvasnak föl. Ebből a mélypontból jött ki a gyülekezet azáltal, hogy elkezdtünk lelkészeket meghívni. Saját zsebből, összegyűjtött perselypénzből finanszírozva. Talán a célunk az volt, hogy a mi saját gyerekeink az anyanyelvükön hallhassanak Isten igéjéről. Én ezt megcsinálhattam volna otthon is a gyerekeimmel, hiszen hitoktató vagyok, de egészen más, ha ezt több gyerek között hallják. A közösséget kár lett volna elengedni azzal, hogy nincs lelkész. Ahhoz ez túl értékes volt, és elég sok ember verődött össze, hogy azt mondjuk, ennyi volt. Bíztunk abban, hogy a felolvasások valamennyire összetartják az embereket.
Tárgyaltok református, evangélikus egyházvezetőkkel, brüsszeli lelkésszel. Gyakorlatilag gyülekezetet építetek, ti, akik nem vagytok lelkészek. Most hogy látod a közösség helyzetét?
Épül, gyarapodik a gyülekezet. Nem csak mi vesszük ki a részünket a szervezésből. Mindenki úgy vesz részt benne, ahogyan tud.
A református egyház talált egy lelkipásztort, aki havonta el tud hozzánk jönni Magyarországról. Részben a református egyház fedezi az útiköltségét, részben mi.
Az előző két évben havonta, olykor gyakrabban volt istentisztelet, de mindig valaki más jött. Mindig új embert ismertünk meg, meghallgattuk, aztán ő hazament, és többet nem találkoztunk vele. Ettől a változástól sokat várunk, hogy lesz egy lelkész, aki kicsit jobban össze tudja tartani a gyülekezetet. Talán a szervezési feladatokba is jobban bele tud folyni, talán szombaton is itt tud lenni, és ha valakinek valami lelki gondja van, meg tudja találni őt.
Hozzám az alsó tagozatos korosztály jár gyerek-bibliaórára, de vannak nagyobbak is. Fontos, hogy a konfirmáció kérdése megoldódjon, és ifjúsági órára is szükség lenne.
Otthon igyekeztek a gyerekeknek mindent megadni testileg, lelkileg, szellemileg. Most a vacsora után miért tűntél el egy időre a gyerekekkel? Ilyenkor mi történik?
Nagyon fontos szerepe van nálunk a „bújásnak”. Ennek a családi szakzsargonja az „anya-bújás”. Ezzel kezdődik és fejeződik be a nap. Este, lefekvés előtt van egy hosszabb „anya-bújás”. Ilyenkor meg szoktam tőlük kérdezni, hogy mi volt a legjobb, ami aznap történt velük. Időnként azt is meg kérdezem, hogy volt-e valami rossz, el akarják-e mondani. De alapvetően nem ezt akarjuk felidézni, hanem hogy mi volt jó aznap. Azután szoktunk imádkozni. Azt gondolom, hogy kell ez a testi kontaktus is. Nem tudom, hogy emiatt-e, de nyugodtak, kiegyensúlyozottak.
Régebben igyekeztem megoldani közöttük a konfliktusokat, most kicsit visszahúzódok és figyelem őket, hogy hogyan oldják meg, illetve bátorítom őket, hogy fogalmazzák meg, mondják ki, mi a bántó számukra. Így megtanulják felvállalni és kimondani az érzéseiket.
Mennyire félted a gyerekeidet?
Ez a kis vidéki iskola egy bura, nem ez az általános. Az értékrend is más itt. Például a gyerekek mindenkinek köszönnek, az idegeneknek is. De nem gondolom, hogy ha innen kikerülnek, akkor nem tudják megállni a helyüket.
Van-e valaki, akivel rendszeresen tudsz beszélgetni?
Van egy nagyon jó barátnőm, akivel a hitoktatóképzőben találtunk egymásra, lassan húsz éve. Budapesten él, skype-on szoktunk beszélgetni. Ezek építő, jó beszélgetések. Azt mondta egy pszichológus, hogy egy jó baráti beszélgetés felér egy terápiával. Vele tényleg ezt érzem.
Köszönöm a beszélgetést, kívánom, hogy Isten áldja meg ezt a kedves családot, legyen meg az Ő akarata a ti életetekben!
Híd 2013/4.
