Marschalkó Gyula lelkész 2016 karácsonyán töltötte be élete 95. esztendejét. Egy különböző történelmi helyzeteken átívelő, hosszú élet áll mögötte, melyben közel hét évtizede hű társa Ani néni. Három gyülekezet lelkészeként szolgált negyvenöt éven keresztül, nyugdíjasként szülőhelyére, Rákoshegyre vonult vissza, és további húsz évet töltött aktív szolgálatban Budapest XVII. kerületének evangélikusai között.
Milyen családból indult és hogyan érintette meg Isten szeretete?
Hála Istennek, szép családunk volt, vallásos nevelést kaptam. Édesapám pedagógus volt, kántorkodott is. Rákoshegyen a templomépítést is ő irányította.
Először tanyán laktunk, majd később Békéscsabán. Ott kezdtem a gimnáziumot, amit aztán a Fasori Evangélikus Gimnáziumban fejeztem be, mert Budapestre költöztünk. Egy diakonissza rokonom révén kerültem kapcsolatba a Fébé Diakonissza Egyesülettel. Részt vettem Tahiban egy konferenciájukon, ahol nagyon megérintett a Biblia, és azután kezdtem igazából olvasni, de ez még messze volt a megtérésemtől.
Ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz belőlem. Megfordult ugyan a fejemben a lelkészség, de azt olyan szent dolognak tartottam, hogy úgy éreztem, én arra nem lennék alkalmas. Három évig vegyésznek tanultam. Majd végül eldöntöttem, hogy mégiscsak lelkész leszek. Apám szó nélkül beleegyezett, hogy abbahagyjam a másik egyetemet. Sólyom Jenő, a korábbi, fasori vallástanárom egyengette az utamat a soproni evangélikus teológiára. Beszámítottak nekem egy évet, úgyhogy három év alatt végeztem el.
Mi jellemezte ezt a korszakot?
Ez még a békeidőben volt. Persze háború volt, de akkor mi még nem éreztünk belőle semmit. A teológián még mindig bizonytalankodtam a hitben, csak az utolsó évben jött el a megtérésem ideje. Az lenne a jó, ha mindenki már újjászületett, határozott keresztyén emberként menne a teológiára. Ott inkább a tudománnyal foglalkoznak, nem annyira a lelkiekkel.
Volt olyan teológustársa, akivel tudták egymást támogatni hitükben?
Igen! Egy időben például Terray László volt a szobatársam, de volt még ott néhány fiú, aki a hitben előrehaladottabb volt nálam.
Lelkészi pályája kezdetén mi jelentett kihívást?
Szegedre kerültem segédlelkésznek 1945-től 1947-ig, és Benkóczy Dániel, az ottani lelkész-esperes éppen beteg volt. Azonnal a mély vízbe kerültem. Ő a betegágyából irányított mégis valahogy engem. Az első szolgálatom az volt, hogy egy öngyilkosságot megkísérelt emberhez hívtak a kórházba úrvacsorát adni. Ez az eset engem is megrázott. Az adott biztatást, hogy a kórház főorvosa hangot adott annak, hogy nagyon fontos és jó dolog, hogy az egyház így gondoskodik egy ilyen betegről. Nagy szórványa volt a gyülekezetnek, erőfeszítést igényelt és kihívást jelentett ennek ellátása kerékpárral. De fiatal voltam, bírtam!
Ekkor ismertem meg egy leányt, Szentirmai Annát, akit később feleségül is vettem. A gyűrűnkbe azt írattam: Jézus az első. Az közös igénket 1 János 1,7-ből választottam: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől”.
Szolgálata elején hogyan épült hitében lelkészként?
Benkóczy Dániel egy pietista jellegű hívő ember volt; nagyon jó összhang volt köztünk. A gyülekezetben pedig egy száztagú imaközösség működött, ez is sokat lendített az én életemen akkor.
Hogyan élt meg különböző nehéz történelmi helyzeteket?
A Rákosi- és a Kádár-idők nehezek voltak mindenki számára. Nem álltam be a békepapok sorába, de olyan hős sem voltam, mint például Bolla Árpád vagy Madocsai Miklós. Mindenesetre nagyon örültem, hogy elmúltak ezek az idők.
Szeged után kilenc hónapig Kelenföldön voltam segédlelkész. Ott Kendeh György, aki rendkívül precíz ember, roppant jó főnök volt, minden évben kiadott egy gyülekezeti körlevelet. Mezőhegyesre kerülve én is szerkesztettem ilyen körlevelet, amit szét is küldtem. A 121. zsoltár volt az újévi ige, és azt magyaráztam írásomban, hogy nem tudjuk, mi következik, és Isten kegyelmére hagyatkozunk. Ez a levél aztán eljutott a pártfunkcionáriusokhoz is. Azok feljelentettek engem, hogy én valami politikai változásra várok. Meg kellett jelennem a bíróságon, de kicsit megnyugodtam, amikor láttam, hogy a bíró asztalán még ott áll a feszület. Aztán fel is mentettek.
1956-ot hogyan élte át?
1955-ben kerültem Vecsésre, ahol nyugdíjazásomig szolgáltam. 1956-ban éppen istentiszteletre készültünk a feleségemmel az egyik szórványba kerékpárral, és hallgattuk reggel a rádiót. Nagy Imre arról beszélt, hogy megtámadták az országot. Hallottuk is az ágyúzást és nem indultunk el. A következő vasárnap viszont már mentünk, és nem maradtak el az istentiszteletek.
Egyszer aztán megjelent nálunk szállást kérve egy fiatal lelkész, Pátkai Róbert. Másnap én vittem az istentiszteletre Ani nénit az egyik biciklin, a másikat neki adtuk kölcsön. A villamos végállomásánál elváltunk tőle. Angliába emigrált, és később püspök lett ott.
Milyen szerepet játszott a szolgálatában az imádság?
Szegeden nagyon imádságos életet éltem. Aztán, amikor már lelkészi szolgálatot végeztem – először Mezőhegyesen hét évig, majd Vecsésen harmincöt évig –, a szórvány és a templomépítések sok időt és energiát felemésztettek. Vecsésen parókiaépítés is volt. Mindkét gyülekezetben voltak komoly hívő emberek – velük és sokakkal ma is tartom a kapcsolatot –, és ők adták az imádságos hátteret a szolgálatomhoz. Az imádság át kell, hogy járja az egész szolgálatra készülést és a prédikálást.
Mi az ideális, az „igazi” lelkészi szolgálat tartalma?
Azon munkálkodni, hogy az emberek hitre és üdvösségre jussanak, és hogy Jézus legyen a szolgálat központjában. Céltudatosan hitben nagykorúvá kell nevelni a gyülekezet tagjait. Érezze mindenki, hogy személyesen szólítja meg az igehirdetés. A prédikáció ne ismeretközlés legyen, hanem hitre indítás, és egyben a hitben továbbindítás is.
Mi ebben a Biblia szerepe?
A Bibliát sokan elavult könyvnek tartják. Én pedig úgy gondolom, hogy aki naponta nem olvas Bibliát, az aligha nevezhető igazi, felnőtt keresztyénnek.
Az ige örök, és mindig Jézust kell benne keresni. Lelkészként meg kell hallanom, hogyan szól először hozzám, amikor készülök az igehirdetésre, és hogyan szólhat aztán rajtam keresztül az emberekhez. De csak nagy szeretettel lehet vezetni, tanítani a gyülekezetet. Tudnom kell, hogy ezek az emberek hozzám nagyon-nagyon közel állnak.
Kilencvenötödik életévét elhagyva, hogyan tekint előre a maga és egyháza jövőjével kapcsolatosan?
Nagyon előre kell néznünk! Én úgy hiszem, hogy Jézus eljövetele közel van, és erre felkészülni elsőrendű feladatunk. Addig is az igében és az imádságban megvan az Úrral a kapcsolatunk.
Emellett állandóan imádkozunk az ébredésért. Evangélikus egyházunk hivatása az, hogy ébresztő legyen és Isten lelkének az erejével hirdesse az igét. Így neveljen kicsiket, nagyokat.
Erdészné Kárpáti Judit
Forrás: Evangélikus Élet, 2017. január
