Elhívás, személyes kegyesség, családi minták egy többgenerációs lelkészcsaládban. Beszélgetés Gáncs Péter elnök-püspökkel
Püspök úr, Mária Terézia óta a Gáncs családban Ön a hetedik generáció, aki lelkészi pályára lépett. Eleve egyértelmű volt az indulása?
Egyszerre áldás és teher is ez a többgenerációs előzmény, hiszen az ember úgy érzi, mintha erre a pályára lenne genetikailag predestinálva, ami azonban a lelkészi pálya esetében nem működik. A lelkészi szolgálat nem öröklődik. Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, szokták mondani; a lelkészi szolgálat csak személyes elhívás alapján képzelhető el. Nyilván a családi háttér segíthet, az én esetemben a nyíregyházi gyermekkori élmények, az ottani gyülekezet, valamint a fóti kántorképző intézet hatott rám, ahol tanulás „ürügyén” lehetett hívő fiatalokkal találkozni. A mai középnemzedék majd’ minden tagja megfordult Fóton, volt egy olyan spiritualitása, levegője, ahol megéreztük a szolgálat örömét. Orgonista-lelkész édesapámmal gimnazistaként jártam Kelet-Németországban, és ott nagyon megfogott az evangélikus egyház kommunista diktatúra alatt is tapasztalható ereje, tartása, hitvallása. Ezek az élmények együttesen vezettek el a döntésig. A teológia után segédlelkész lettem a Budavárban, majd egy év Ökumenikus Tanács, ezután pedig tizenhat év péceli-nagytarcsai parókus lelkészség következett. Már ott, a gyülekezeti terem alagsorában rendeztük be az első rádióstúdiót, és sugároztuk az első missziói rádióadásokat. 1997 decemberétől az akkor induló cinkotai Evangélikus Missziói Központ vezetője lettem. Nagy váltás volt ez, a rendszerváltás utáni növekvő missziói lehetőségek és feladatok indokolták, amelyek kezdtek kibontakozni a médiában is, és meghatározó hat évet töltöttem ott.
Id. Gáncs Aladár (1891–1935) születésének centenáriumára Akinek a szíve lángolt Krisztusért címmel jelent meg emlékező válogatás. A cím találóan fejezi ki életének máig is ható üzenetét: Krisztus ügyéért nem lehet visszafogottan, takaréklángon pislákolni, égni kell.
Mindig úgy hallottam nagyapámról, akivel soha nem találkozhattam, mint „az ébredés teológusáról”. De ehhez hozzá kell tenni: az egyház ébredésének értelmében. Ő a Missziói Szövetség első titkára volt, de nem az egyesületi vonalra tette a hangsúlyt, hanem azt hitte, amit én is szeretnék tovább vinni: a misszió, az ébredés nem csak egy egyesületnek az ügye. Az egész egyházat kell, hogy átjárja az ébredés iránti vágy és a missziói elkötelezettség. Így látom már utólag, nem volt véletlen az életutam... Hálás vagyok a teológiai örökségért, amelyet a családból kaptam.
Milyen mintát látott, vett át édesapjától?
Amibe én belenőttem – ahogy ez a kép is itt, az irodám falán, családi örökség: Luther Márton a családja körében –, minden reggel elolvastunk egy áhítatot Luther Jer, örvendjünk keresztyének című kis könyvéből, énekeltünk, imádkoztunk. Egy gyerek ezt néha nyűgnek érzi – de ma már tudom: nagyon jó alap volt reggelente az ige mindennapi kenyerét elkérni. Édesapám oltotta belém a zene és a képzőművészet szeretetét is. Ahol csak lehet, azóta is prédikálok az oltárképről, a személyes kegyességnek ezek az elemei, Bach muzsikája, az orgonazene meghatározóak. S valamennyi a misszió áldott eszköze is! És az írott szó: az Élő víz rovatban közölt írásai is sokunkra hatottak. Az elcsendesedés, az áhítat alkalmait teremtheti meg egy-egy jó könyv, folyóirat, ezeket az internetes, okostelefonos világban sem szabad lebecsülni.
Hogyan látja az imádság, a meditáció szerepét a felgyorsult világban?
Jézus azt mondja a missziói parancsban: Tegyetek tanítvánnyá minden népet. Fontos, hogy ezt a tanítványoknak mondja. Tehát csak az tud másokat tanítvánnyá tenni, missziót végezni, aki maga is tanítvány, naponta kézbe veszi a Bibliát, imádkozik. A bibliaórák sok helyen a konfirmációval befejeződnek – pedig szükséges tanulni, növekedni az ismeretben is.
Az országos evangelizáció is jó alkalma a tanítvánnyá tételnek, vagy az abban való megerősödésnek...
Azt gondolom, nem baj, ha ezen az alkalmon nagyobb arányban a „belső kör” van jelen, de fontos, hogy mindenki úgy menjen haza, hogy viszi magával a gyülekezetébe a kapott igei feltöltést. Vigye ki, adja tovább, sugározza!
Az egyházban élő kegyességi irányzatokról mit gondol egyházvezetőként? Milyen haszna vagy kára van, ha ilyen irányzatok szövik át a közösséget?
Ez nem új dolog – édesapám mesélte, hogy a soproni teológián is voltak pietisták, lutheri ortodoxok és így tovább. Már Jézus tanítványai, Péter, Pál vagy Jakab is sokszínűen gondolkodtak. A baj akkor van, ha ezek a „színek” nem Jézusból táplálkoznak, és azt gondolják, egyedül övék az igazi. Zinzendorf énekét (Isten szívén megpihenve) idézem: „Ő a Fény, mi színei”. A jézusi fény megtörik rajtunk, nem tudjuk a teljes spektrumot továbbadni. A tolerancia évében meg kell tanulnunk egymást szeretetben elhordozni, és megnézni, mi a másikban az érték. Tudjunk adni és elfogadni, mert Krisztus gazdagsága nem lehet beszorítva egy irányzatba vagy felekezetbe sem. A mostani teológushallgatók között is alakulnak az erővonalak, az egymásra figyelést már ott megtalnulhatják a fiatalok.
Van olyan kegyességi irodalom, amihez időről időre szívesen nyúl?
Kedves olvasmányaim Anselm Grün bencés szerzetes könyvei. De természetesen az evangélikus szerzők munkáit is rendszeresen forgatom: íróasztalomon, kezemben ügyében van mindig Dietrich Bonhoeffer Elmélkedések az év minden napjára című kötete.
Kőháti Dorottya
Híd 2013/4.
Névjegy
Gáncs Péter püspök a 2000 utáni megfiatalodó evangélikus egyházvezetés színes, kreatív, sokoldalú személyisége. Remek kommunikációs és íráskészséget, és ma aranyat érő pr-talentumot is jócskán kapott, amit püspöki szolgálatában is kamatoztat. Sok éven át parókus lelkészként, majd országos missziói lelkészként, sőt, a Kossuth Rádió Evangélikus Félórájának szerkesztőjeként is dolgozott, színes magazint éppúgy (fő)szerkesztett, mint ahogy vezetett élő rádióműsort is regionális adók hullámhosszán. Mai, modern püspök, aki a XXI. század nyelvén szólal meg egyházában.
