Kondor Péterrel, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökével Szeverényi János beszélgetett
„Minden Egész eltörött” – írta Ady. Széttöredezett világban, földrészen, társadalomban és világkeresztyénségben élünk. Ugyanakkor léteznek egységtörekvések gazdasági, politikai, erkölcsi, vallási és egyházi síkon. Hogyan látja püspök úr ezeket a kérdéseket?
Valóban széttöredezett világban élünk, ahol nehézzé válik a tájékozódás. Egyre több oldalról tartanak igényt a figyelmünkre, a pénzünkre, a szavazatunkra. A világban korábban megszokott ideológiai határok elmosódnak, új határok kialakulásának vagyunk tanúi. Ebben a helyzetben kell nekünk, választott vezetőknek utat mutatni a ránk bízottak, gyülekezeteink, munkatársaink számára, férjként és apaként pedig családjaink, gyermekeink, unokáink számára. Szeretnénk valami olyat adni, ami nem mulandó érték, amire építeni lehet, aminek örökkévaló jelentősége van. Ma már fiatalok és idősek egyaránt tudják, mit jelent egyik pillanatról a másikra elveszíteni valamit vagy valakit, aki vagy ami fontos volt számunkra. Egy világjárvány elhatalmasodását látva mindannyian érezzük, hogy vannak határok, melyeken túl hiába az emberi tudomány és erő, nincs hatalmunk kézben tartani az irányítást.
Meg kell látnunk, hogy a „minden Egész eltörött” nemcsak a rajtunk kívül álló világban igaz, hanem a saját életünkben, szívünkben, lelkünkben is. Pedig innen indul ki minden. Nem véletlen, hogy Jézus a személyes életünkbe akar belenyúlni, a szívünket, az értelmünket akarja megújítani. Összetört, beszennyezett lelkünket jön gyógyítani, megtisztítani. Jézus más szemmel nézi ezt a világot, mint mi, ezért pontosan és világosan tudja, hogy egy emberi lélek drágább az egész világnál. Mi mégis olyan könnyelműen bánunk a lélekkel. Mindent készek vagyunk megtenni ezért a világért, és nem vesszük észre, hogy közben elveszítjük a lelkit. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy békétlenné és nyugtalanná válik az életünk, mert elvész a legdrágább értékünk, az örök életünk. Ezért adja oda Jézus az életét értünk, hogy levegye rólunk bűneink terhét, hogy meggyógyítsa szívünk és lelkünk, hogy így mi magunk is gyógyító erőket tudjunk belevinni a körülöttünk lévő világba.
Mintha mégis soha nem tapasztalt szakadék lenne a világ és az egyház között. Hogyan lehet hidat építeni e két közösség közé? Két kísértés között élünk: bezárkózás és teljes nyitás? Mi a helyes viszonyulás?
A helyes viszonyulásra a Szentírás folyamatos és egyre mélyülő tanulmányozása ad most is sorvezetőt. Ebből egyértelműen azt látjuk, hogy Jézus mennyire számít azokra, akik őbenne hisznek. Ők a föld sója és a világ világossága. Semmiképp sem a bezárkózás a feladatuk, hanem éppen nekik kell belevinni a világba a szeretetnek, a békességnek, a jóságnak, a tisztaságnak, a megbocsátásnak azokat az erőit, amelyek megvédik a világot a pusztulástól. Nekik kell a mennyország derűjével, békességével, örömével fűszerezni ezt a világot, ahogyan a só az ételt. Tehát nem pusztán azért vagyunk Jézus tanítványai, hogy a magunk lelki békéjét ápolgassuk, hanem a világért, a körülöttünk élő emberekért, hogy ők is megtapasztalják Isten életújító szeretetét. Sok élő példa mutatja – egyházkerületünkben is –, hogy egy jól működő gyülekezet hogyan szövi át a helyi közösség életét, hogyan válik meghatározóvá és befolyásoló tényezővé az emberi kapcsolatokon túl az oktatás vagy a szociális szolgáltatások területén is.
Püspökként felelős kapcsolata van egyházunk különböző kegyességi, teológiai irányzataival. Át lehet hidalni ezeket a törésvonalakat?
Azzal a reménységgel és tapasztalattal végzem a szolgálatomat, hogy igen. Hiszem, hogy minden különbözőség ellenére van valami, ami összeköt bennünket. Nemcsak az evangélikus hitvallási iratainkra gondolok, hanem a Jézusban való hitünkre, ahogy az Újszövetség egy egészen speciális kifejezése fogalmaz. Mintha Jézus személye olyan közeg lenne, amelyben a hívő ember benne él. Jézusban lenni azt jelenti, hogy nem én veszem őt körül, hanem ő vesz körül engem. Nemcsak gondolkodom róla, mint egy kívülálló, hanem Jézus veszi körül a gondolataimat meg az érzéseimet meg a cselekedeteimet is. Mert nagy különbség az, hogy Jézus olykor benne van a gondolataimban, vagy a gondolataim, az érzéseim, az egész személyiségem és életem benne van Krisztusban. Ő formál és mozgat. Ha valakinek az élete Krisztusban van, ez átsugárzik rajta, bármelyik kegyességi irányzathoz tartozik is. A Jézusban formálódó élete bizonyságtétellé válik mások számára.
Hazánkban az evangélikusság a lakosság három százalékát teszi ki. Érdekünk az egészséges ökumenikus együttműködés. Milyen területeken tudunk szolgálatot végezni más felekezetekkel? Mi a szükséges közös nevező a felekezetközi kapcsolatokban?
Az ökumenikus együttműködés nem öncél, hanem eszköz. Jézus az egység célját így fogalmazza meg: „hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem”. Jézus soha nem a világ ellen tett valamit, hanem mindig a világért. Neki a világ megmentése van a szívén, amely út a hívőkön át vezet. Csak ha egyek vagyunk Krisztusban, hiszi el a világ, hogy Jézus valóban Megváltó. Ha nem tudjuk egymást szeretni, megérteni, akkor hogy lenne hiteles a világ előtt az egymás bűneinek megbocsátásáról szóló örömüzenet? Csak akkor ad hitelt a világ az egyház által hirdetett megváltásnak, ha azok, akik hirdetik, egymás között is megváltottként viselkednek. Ha tudjuk közösen is keresni a körülöttünk élő társadalomban felmerülő kérdésekre a válaszokat, ha Jézusban élve keressük az Isten akaratát, és a magunk részéről mindent megteszünk, hogy ez az isteni akarat beteljesüljön, akkor megvalósul az az egység, amelyért Jézus is könyörgött.
Házasságok, családok esnek szét. Mit lehet tenni, hogy javuljon ezen a területen is a helyzet?
Hiszem, hogy a házasságok az égben köttetnek. Az ember nem is tud házasságot kötni, Isten tudja megkötni két ember között. Nem az ember találta ki ezt a létformát, hanem az Isten, nem szabad tehát kihagyni belőle a szerzőt. Ezért védi Jézus a házasságot halálosan komolyan és hallatlanul kemény szavakkal. Nem a mi szeretetünk és nem a mi hűségünk a tartóoszlopa a házasságnak. Nem ez tartja egyben, hanem Istennek az a munkája, amivel egy férfit és egy nőt „egybeszerkesztett”. Házasságkötés alkalmával a férfi és a nő szeretetet és hűséget fogad. De nem egymást szólítják meg, amikor az oltár előtt állnak, hanem Istent. Nem azt mondják, hogy „fogadom neked”, hanem Istennek teszik ezt a fogadalmat. Ez nagyon nagy különbség. Ezért a házasság az ember részéről mindig a hit tárgya kell hogy legyen. Hitbeli ügy. Házasságra lépni azt jelenti, hogy hinni, Isten ajándékai vagyunk egymás számára. Aki tehát a házasságot kiveszi Isten kezéből és a maga esendő kezébe veszi, az előbb-utóbb el is ejti. A házasság olyan fontos ügy, hogy Isten nem is bízza az emberre, mert az ember nem bírja elhordozni. Az Istennel való közösségből kivont párkapcsolat egy olyan kerékhez hasonlít, amely nem a saját tengelye körül forog, és szép lassan szétver mindent maga körül. A kereszt előtt kell újra és újra megállnunk: ahol megbocsátás, tisztaság és szeretet van. Mert minden házassági problémának a legmélyén Isten elhagyása van. Az igazán nagy gond nem ott van, hogy férfi és nő között megromlott a kapcsolat. A baj mindig az, hogy ez az ember és az Isten között történik. Ha rendezni akarunk egy vergődő kapcsolatot, akkor először Istenhez kell visszatérnünk.
Beszélgetésünk idején, március végén hetek óta küzd országunk a koronavírus-járvánnyal. A világjárvány egyik okaként említik a szakértők a határok lebontását, tömegek folyamatos globális közlekedését, a jóléti, fogyasztói világ féktelenségét. Igaz lehet ez a diagnózis?
A globális közlekedés, a felgyorsult élet, a városiasodás, ahol az emberek nagy tömegben találkoznak, dolgoznak és élnek egymás mellett, nyilvánvalóan hozzájárul egy világjárvány gyors terjedéséhez. A koronavírus kialakulásának okait kutatók vizsgálják. A magam részéről sokkal fontosabbnak tartom, hogy minden tőlem telhető eszközzel segítsem a védekezést, lassítsam a járvány terjedését, támogatva a rendvédelemben dolgozók felelősségteljes szolgálatát.
A 2020-as év elején még nem is gondoltunk arra, hogy néhány hét leforgása alatt át kell értékelnünk életvitelünket, esetleg a világról alkotott felfogásunkat. A böjti időszak kezdetén nem gondoltuk, hogy ilyen hosszú böjt áll előttünk. Most nem önként vállalnak az emberek korlátozásokat, megszorításokat az életükben, hanem kényszerűségből, mint amikor az ember életéből elvétetik valami vagy valaki, aki vagy ami fontos volt számára, akinek a közelsége, jelenléte boldogabbá tette az életét. Kényszerű böjt az is, amikor valakinek megrendül anyagilag az élete, elveszti az állását, és szinte elölről kell kezdenie mindent. Tudom, hogy ettől még nem változik meg automatikusan az életünk alapja, a gondolkozásunk. Mégis minden böjtnek abban látom az értelmét, ha általa közelebb kerülünk az Istenhez. Ha éppen azokon a pontokon, ahol lemondást kell gyakorolnunk, be tudjuk engedni Istent az életünkbe, ha engedjük, hogy ő maga legyen Krisztusban az az új alap, amelyen újat építhetünk. Hogy megtörténjen az életünkben a csoda, hogy a szívünk békessége, a lelkünk egyensúlya független legyen minden külső körülménytől, és képesek legyünk megerősödni, áldássá lenni a környezetünk számára. Istennek most sem a lemondásunk vagy az áldozatunk kell, hanem a szívünkre vágyik. Ez a legtöbb, amit adhatunk. Ő is ezt adta, a szívét adta Jézus Krisztusban értünk, hogy bűnbocsátó szeretetéből új emberré épüljünk.
Híd, 2020/2.
