Brebovszkyné Pintér Márta lelkésznő a női misszióban és a külmisszióban is tevékenykedik, és jelenleg teljes állásban a Podmaniczky János Evangélikus Általános Iskola iskolalelkésze. A szülői példák kincseivel és lelkészi szolgálata tapasztalataival is gazdagítja az olvasókat interjúnkban.
Szüleid mindketten lelkészként szolgáltak. Édesapádról, Pintér Károlyról ezt írta valaki az interneten: „Karcsi bácsitól azt tanultam, hogy Isten közelében lenni jó”. Gondolom, hogy édesanyáddal együtt otthon is olyan lelki közeget teremtettek, ahol testvéreddel együtt megéreztétek ugyanezt.
Más „papgyerekekhez” hasonlóan mi is azt szoktuk mondani viccesen a testvéremmel, hogy hátrányos helyzetű gyermekek voltunk. Karácsony este nálunk este tíz órakor jött az angyalka, amikor a szüleim mindegyik szórványból visszatértek. Ugyanakkor nagyon sok előnnyel és élménnyel is járt, hogy nemcsak egy család vett körül, hanem egy gyülekezet is. Bizonyára arra vonatkozott a kérdés, hogy hitre lehet-e jutni lelkészi családban. A bátyám – aki szintén az egyházban szolgált, újságíróként – és én sem a családban jutottunk hitre.
Én Billy Graham evangelizációján döntöttem el, hogy Jézust szeretném követni. Ő 1977-ben járt legelőször Magyarországon, és én gimnazista diákként vettem részt azon a szűk körben meghirdetett evangelizáción, ahol Isten igéje megszólított. Szüleim számára is mulatságos volt, hogy azon az üzeneten keresztül, amelyet minden hittanos tud, ha álmából keltik is fel: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Én ezt minden vasárnap hallottam a templomban, de elsüvített a fülem mellett. Ekkor megértettem, hogy az Isten számára ez a „világ” én vagyok. Az életét adta értem.
Mit változtatott ez a felismerés, a megtérés az életeden akkor?
Egy keresztyén családban felnövőnek nagyon nem egyszerű megtérnie, mert mindent tud, csak arra nem hajlandó, hogy átadja az életét Jézusnak. A Szentlélek előtte elvégezte bennem, hogy rám szakadtak a bűneim. A magam módján eléggé összekutyultam az életemet. Az evangelizációt megelőző este fésülködés közben – ma már teátrálisan hangozhat – őszinte undorral köptem bele a tükörbe: Ez vagy, Pintér Márta! Úgy gondoltam, Istennek sem kellek már. Másnap, amikor azt hallottam, hogy úgy szeret az Isten – és helyettesítsem a nevem a világ helyére –, hogy egyszülött Fiát adta értem, az fordulópont lett az életemben. Akkor azt mondtam, hogy ha én ennyire fontos vagyok Istennek, akkor nekem is fontos az Úristen és az ő ügye.
De nem akartam lelkész lenni. Az volt bennem, hogy világi pályára megyek. Magyarból, történelemből, angolból voltak jó jegyeim. Arra gondoltam, hogy tanárként vagy akármelyik civil pályán sokkal hitelesebb lehet a Jézusról szóló bizonyságtételem. Az életem célja változott meg: embert menteni, emberhalásszá válni.
Hogy lettél mégis lelkész?
Az Úristen nem verte ki a fejemből ezt a gondolatot. Pedig még a szüleim sem támogattak egyértelműen. Féltettek, mert a szocializmus időszakában a lelkészek a rendszer ellenségének számítottak, és különösen egy nő számára abban az időben nagyon nehéz volt ez a pálya. Persze örültek, hogy megtértem. Még egy dolog miatt bizonytalanok voltak: nem tudták, valódi, azaz Istentől jövő-e az elhívatásom. Azt érzékelték, hogy egyre nagyobb a vágy a szívemben. Miközben mondogattam, hogy milyen ostoba, aki lelkésznek megy, és az volt az imádságom, hogy „Istenem, én nagyon nem szeretnék lelkész lenni!”, megdöbbentem, hogy egyre jobban megjön a kedvem hozzá. Végül szüleimmel együtt kértük az Úristent, hogy adjon valami kézzelfogható jelet, hogy ne értsem félre a vezetését.
Két helyre adtam be a jelentkezési lapomat. Egy világi egyetemre és a teológiára. Nyár elején el is indultam felvételizni Szegedre az angol–magyar szakra. A vonaton hat asszony és egy férfi utazott velem a kupéban. Az asszonyok megkérdeztek, hogy mi lesz, ha nem vesznek fel a szegedi egyetemre, és én boldogan mondtam, hogy akkor teológus leszek. Élénk beszélgetés indult, és én egészen Szegedig „térítgettem” őket. Észrevettem, hogy a férfi, aki egy vörös színű könyvet tartott a kezében, nem lapozott benne. Éreztem, hogy fülel.
Megérkeztünk, én is leszálltam. A férfi ott várt a peronon, és nekem szegezte a kérdést: „Hogy hívják magát? Mi a címük?” Megijedtem. Abban az időben tartani kellett az Állami Egyházügyi Hivatal embereitől. Mi van, ha ez a férfi is ÁEH-ás? – suhant át rajtam. Megfenyegeti a szüleimet, hogy nyíltan misszionáltam? Látva megrettenésemet elmondta, hogy ő egy baptista lelkipásztor, és írni akar a szüleimnek, hogy engedjenek, hiszen az Úristen hívott el a lelkészi szolgálatra. A sürgősséggel feladott levelet szüleim megkapták még a hazaérkezésem előtt. Egyértelmű volt a jel számukra és számomra is.
Ehhez az élményemhez mindig visszanyúlok, mert nem egyszerű a lelkészi pálya, de a hívő élet sem. Néha úgy érzek, mint Jeremiás: „Rászedtél, Uram, és hagytam, hogy rászedj!” (Jer 20,7). Szemben úszunk az árral. Ezért is olyan jó erre visszagondolni, hogy nem én találtam ezt ki, hanem ő hívott el engem.
Édesanyád, Pintérné Nagy Erzsébet volt az első női parókus lelkész Budapesten. Ő mint női lelkész hogyan készített fel téged? Mit lestél el tőle?
Tőle a hűséget tanultam meg; ő a nyomorúságos körülmények között is kitartóan szolgált. Gyerekként sokszor unalomból is elkísértem a szüleimet a szolgálataikra, kis kirándulásként. Ők Észak-Magyarországon szolgáltak; édesapám Ózdon, édesanyám Putnokon és a körzeteiben. Megmaradt bennem, hogy édesanyám a három-négy embernek tartott istentiszteletre is ugyanazzal az alapossággal készült, mintha ezrekhez szólt volna. Egyébként ő nem csak az első budapesti női lelkész volt, hanem a második nő, akit ordináltak. Amikor ők végeztek a teológián, a leány hallgatókat még nem avatták lelkésszé. Később is kizárólag az egyedülállókkal tettek kivételt. A szükség mégis úgy hozta, hogy édesanyám személyében egy családos asszony lett a második nő, akit lelkészi szolgálatba állítottak. E nagy „karrier” mögött az húzódott, hogy a női lelkészek ott vállalták a szolgálatokat, ahol a férfiak már nem szívesen. Édesanyámtól ezt az alázatot tanultam, hogy nem érdekelték a szerény körülmények, ő szolgálni akart. Isten nagy ajándéka volt, hogy láthatta saját magvetésének az eredményét is Pestszenterzsébeten. Tele templom fogadta az őt követő lelkészt, Győri János Sámuelt. Ehhez az kellett, hogy egyszerűen beálljon vincellérként a szőlősgazda mellé.
Többektől hallottam, hogy édesapád, Pintér Karcsi bácsi segítette őket az elhívásuk útján, illetve lelki kérdéseik megoldásában. Neked is adódik alkalmad teológiára készülőkkel és másokkal hasonlóképpen beszélgetni?
Édesapám három éve ment el, de még mindig kapom a visszajelzéseket az általa lelkigondozottaktól. Jó érzékelni, hogy Isten sokak életében felhasználhatta a szolgálatát. Érdekesek voltak az utolsó napokban a beszélgetéseim vele. Éles maradt az elméje, és jól emlékezett mindenre. Már összegzett, készült az elmenetelre. Megdöbbentett, ahogyan lelkészi pályáját értékelte, hogy bármennyire igyekezett, mégis milyen gyarló szolgája tudott csupán lenni az Úristennek. „Csak azt tudom felmutatni, hogy az Isten kegyelme tartott, és hogy áldás van a családom életén” – mondta. Egyik ilyen alkalommal látogatta őt meg egy korábbi ifjúsági tagja. Azért jött, hogy elbúcsúzzon és megköszönje, amit édesapám szolgálatán keresztül kapott Krisztustól. Hiszem, ez Urunk kedves gesztusa volt édesapa számára ott, a számadás napjaiban a kórházi ágyon, kiszolgáltatottan.
A kérdés rám vonatkozó részéhez pedig: engem is nagyon sokan keresnek meg. A lelkészi pályáról először mindenkit lebeszélek. Édesapámtól tanultam, hogy akire ez nem hat, annak tényleg ott van a helye. Valóban így történt velem is, és azokkal is, akiket végül látok, hogy örömmel szolgálnak az egyházban. Ha az Úristen hív, akkor csak engedelmeskedni lehet.
A koronavírus időszaka is különösen sérülékennyé teszi az embereket, sokan hívnak fel mostanában is. Azt várják a lelkésztől, hogy mindig feltöltött legyen, de nekem is csak az ad elég muníciót, ha sokkal többet foglalkozom Isten igéjével. Ezt láttam a szüleimtől; ők benne éltek az igében, ebből táplálkozott az életük. Így volt könnyű elindulni arra a túlsó partra édesapámnak, és ezt érzem édesanyámnál is.
Én tulajdonképpen egész nap „csevegek” az Úristennel. Mintha velem élne; és azt hiszem, ez a hívő lét. Naponta átélem, hogy a Szentlélek eszembe juttat valamit. Megszólal egy-egy ige azért, hogy engem erősítsen vagy hogy éppen másnak tudjak a segítségére lenni.
Az Evangélikus Külmissziói Egyesületben, az evangélikus egyház női missziói referenseként, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa női bizottságában is munkálkodsz. Hogyan találtak meg téged ezek a feladatok?
Ki is mondtad: ezek megtalálnak engem. Gyülekezeti lelkésznek készültem, és nagy része a szolgálatomnak így is telt, ezért nagyon hálás vagyok. Pilisen sokat tanultam Keveházi László és felesége mellett. Ez életem kedves ideje volt, mert a közel velem egykorúaknak tarthattam ifjúsági órát. Fiatalos tűzzel, kreatívan szolgálhattam közöttük.
Tolna megyében megtapasztaltam a szórványhelyzetet is. A bemutatkozó istentiszteletre nagyjából tizennégyen jöttek el, és panaszkodtam: „Többen is eljöhettek volna megnézni az új lelkészüket!” Mint kiderült, a gyülekezet kilencven százaléka ott volt. Sokat kaptam tőlük. Például az asszonyoktól, akiket nem kíméltek annak idején a szovjet katonák. Mégis idősen, a betegágyon is a „Gott ist treu”, „Isten hűséges” kezdetű éneket kérték. Ez az ottani németség himnusza volt. Vagyonuk, önbecsülésük elveszítése, majd az újrakezdés után is ezt tudták vallani. Nagy bizonyságtétel volt ez számomra.
Utoljára Pakson, majd Pilisen voltam lelkész. A paksi időszak alatt megkeresett egy nemzetközi szervezet, a Lutheránus Világszövetség, főként az angoltudásom miatt. Egy konferencia keretében beszéltek rá, hogy vállaljam el a kelet-közép-európai női munkaág koordinátorságát. Ez hallatlanul érdekes időszak volt. Harmati Béla püspök úrnak is mondogattam, hogy jó lenne Magyarországon is elindítani a női missziót. Miután meghalt a férjem, ő behívott, és rám bízta ennek a vezetését. Nem magamnak készítettem ezt a pozíciót, de végül rám talált. Ezeket is végzem, de jelenleg teljes állásban iskolalelkész vagyok.
Rájöttem, hogy női missziót végezhetek az iskolában is, ugyanis óriási kihívásnak érzem a genderideológiát. Ma el kell mondani a gyerekeknek, hogy te bizony fiú vagy, és te lány. Isten csodálatos ajándéka, hogy férfivá és nővé teremtett minket. Ha valamikor nagyon fontos volt a női és a férfi misszió, akkor most az.
Általános iskolában melyik korosztály az, amelyikben ezekről lehet és érdemes beszélni?
Alsó tagozatban egyszerűen természetességgel kell kezelni, hogy vannak fiúk és lányok. Én nő vagyok, most így öltöztem, most nagymama lettem, és ez hozzátartozik a női léthez. Továbbadom az életet, és ennek örülhetek. Olyanokban is előkerül ez, hogy egy fiú legyen udvarias, most előbb válaszolnak a kislányok. Előre engedjük őket az ajtónál. Apró dolgokkal meg lehet mutatni, hogy vigyázunk a lányokra: mert például a fiúknak nagyobb az erejük, amivel megdobják a labdát.
Felsőben már éri őket a korszellem. Velük már adódik ezt érintő beszélgetésem. De az Isten igéjétől nem lehet eltérni. Rám lehet aggatni olyan jelzőket, hogy konzervatív vagy fundamentalista vagyok, de én az Úristenre hallgatok. Elég egyértelműen le a van írva, hogy a világot hogyan teremtette, ezt nem lehet kétségbe vonni. Az természetesen igaz, hogy ez a világ nem olyan, amilyennek ő eltervezte. Alá van vetve a hiábavalóságnak, a bűnnek. Van több fiatal és felnőtt homoszexuális ismerősöm, és látom, ők hogyan küzdenek ezzel. Sohasem vetném oda nekik könnyedén a bibliai igazságot, hogy Jézusban megszabadulhatnak a hajlamuktól. Ez egy olyan mély vágy, amit nem lehet csak úgy félresöpörni.
Ez a világ tönkrement. Ennek az átkát, következményeit mi, keresztyének is hordozzuk. Mind „fogyatékosok” vagyunk, meg vagyunk terhelve hajlamokkal.
Mikor, hogyan lehet elkezdeni egy kényes beszélgetést? Keresztyénként mivel ejthetünk hibát?
Ne igével „verjük fejbe” a másik embert! Még én is tapasztaltam akaratlan kegyetlenségeket törvényeskedő keresztyén társaimtól. Ahogyan említettem, kínlódik a vágyaival az, akinek homoszexuális hajlama van. Nem minden esetben a divatról van szó, bár arról is. Ítélkezéssel eltávolítjuk az Isten kegyelmétől. Mutassuk meg neki, hogy Isten tud szabadítást adni.
Azt tapasztaltam, hogy a szolgálatomnak sohasem akkor lett eredménye, amikor kijelentettem dolgokat, hanem amikor bevallottam, hogy valami nekem is nehezen megy, de végül mégis sikerül. Mindannyian küzdünk, a hit harc!
Mi bátorít téged a további utadra nézve?
Néha azt gondolom, hogy túl régóta vagyok a pályán, és bele lehet ebbe fáradni. Mégis talán bölcsebb lettem. Rájöttem arra, hogy nem a külső és a forma, hanem a tartalom a fontos. A mag ne csak egy burok legyen, és akkor fog életet teremni. De szükség van megújulásra. Isten változást és lendületet hozott azzal az életembe, hogy gyerekek közé kerültem. Sok szeretetet kap az ember a diákoktól. Tapasztalom, hogy még az út végén is meg-megpöccint az Úr, amikor veszítek a lendületemből.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2021/4.
