Majorosné Lasányi Ágnessel, az Evangélikus Pedagógiai Intézet (EPSZTI) igazgatójával működő válaszokat kerestünk az állandó „standby-ban” lévő tabletes generáció igényeire.
Igazgatónő, a nevelés vagy az oktatás a helyes kifejezés arra, ami a gyermekeket háromtól tizennyolc éves korukig útbaigazítja és felkészíti az életre?
Az egyik nem létezik a másik nélkül. Van egyrészt az ismeretátadás, másrészt viszont ma már pontosan tudjuk, hogy mekkora szerepe van az érzelmi intelligenciának a társadalomban való boldogulás, az önbizalom, a kommunikációs készség tekintetében. Ezek nem az oktatás részei – a két fogalom együttesét, komplexitását hangsúlyoznám.
Ki neveli ma a gyermekeket? A „poroszos” iskolarendszer? Az elfoglalt szülő? A mozaikcsalád? A nagyi? Az esti szappanopera és a nulla–huszonnégy órában elérhető internet…?
Ez sokszereplős történet! Akinek nagy családja van, az szerencsés gyerek, mert sokféle impulzus éri. Nehéz helyzetben vannak, ahol szűk a család, és támogató vallási közösség sincs. Természetesen az iskola is nevel, s nem csak az órán: a légköre, a szokásrend, a morál, a tanárok és a diákok közötti kommunikációs stílus, az, hogy mi megengedett, mind közrejátszik majd abban, hogy sikeres lesz-e a gyermek.
De valóban: nevel a társadalom, a tévé, az internet. Látom a szélsőségeket is: kikiáltjuk „patás ördögnek” az internetet amellett, hogy hihetetlenül sokat lehet általa tanulni, és nagyon jó eszközként működik. Feltéve, ha megtanuljuk megvédeni magunkat, és erre megtanítjuk a gyerekeinket is. Az információk szűrésének elsajátítása ma minden korosztálynak alapvető feladata kell, hogy legyen.
A család pedig? Ma egy kicsit „elhanyagoltuk” ezt a dolgot: a kutatások szerint napi öt-hét percet (!) beszélgetnek a szülők a gyerekekkel. A meseolvasás ereje, a közös társasjátékozás rengeteg mindenre megtaníthatja a gyermeket, utóbbi például a szabálykövetéstől a veszteni tudásig.
Milyen többletet adhat a gyülekezeti közösség a gyerekeknek?
Az, hogy megélheti az iskola mellett egy más helyen is a kortárskapcsolatait, óriási jelentőséggel bír. Más értékrendet sajátít el, másképp fog teljesíteni az iskolában is, ha egy olyan támogató közeget érezhet maga mögött, mint egy gyülekezet. A mai iskolarendszer nem feltétlenül képes azt a sokszínűséget, a minden gyerekben ott rejlő valamilyen tehetséget kibontakoztatni, mert a teljesítmény, a rohanás a lényeg. Elvész a személyiség, elvész a gyerek…
A gyülekezeti háttér, az otthoni harmónia, szeretet, elfogadás, a „bízom benned” éreztetése hatással lesz az gyerek iskolai teljesítményére. Jó gyerekké még soha nem vertek senkit! Ma heti negyvenegy tanítási órája van egy középiskolásnak. Egy felnőtt negyven munkaórát dolgozik. Csodálkozom, hogy a szülők még nem lázadtak fel. S a gyerek nem ettől válik majd remek munkaerővé a munkaerőpiacon… A szabad játék mint fejlesztőeszköz ma már nem is fér bele a tanrendbe, illetve alig.
Tapasztalata és országos rálátása alapján mit gondol, nehezebben kezelhetők ma a gyerekek? Összezavarja őket – velünk, felnőttekkel együtt – ez a rettentően kuszává vált világ?
Tény, hogy a külső környezet nem segít, sőt rendkívüli módon ártalmas. Az, hogy kezelhetetlenek-e, inkább így mondanám: mi nem találjuk a kulcsot. Évtizedes távlatban pedig tényleg teljesen másfajták, ez egészen biztos. Az én korosztályom dinoszaurusznak számít az Y és Z generációk között. Hogy mit fog jelenteni húsz év múlva az, hogy a gyerekek egész pici koruktól telefonnal, tablettel nőnek fel, még felmérni sem tudjuk. Azt viszont látjuk, hogy elmaradnak a beszéddel, a mozgással, ugyanakkor a képi megjelenítés a tévén, a mobilokon, a neten a gyerekek agyának feldolgozhatatlan. Sok és gyors, csak pörög-pörög, nem is érti, nem is tudja kezelni. Mindezek hatására pedig az agresszivitás jobban megjelenik. A felsős gyerekek már folyamatosan online vannak, konkrétan a telefonnal alszanak. Nincs idő arra, hogy az agyuk „lemenjen standby-ba”, és kikapcsoljon. Egyfajta flow-állapotban vannak, állandó készenlétben. A mostani társadalom sajnos nem segíti a gyerekek nyugodt felnövekedését, pihenését. A mai ovisok nem tudnak rágni! Mindent pépesítenek nekik. Rohanunk, de hova…?
Van néhány, még a laikusok által is ismert nevelési elmélet, amely kiállta az idő próbáját, például a Montessori és a Waldorf. Vajon ma ezek és az évtizedeken át működő elméletek egyáltalán túlélik a korunkat?
Túlélik. Persze vannak divatok, felkapják, majd elfelejtik őket, de szükségesek, mert a gyerekek nem egyformák. Mindig lesznek, akiknek alternatív módszerekre lesz igényük. A Waldorf és más módszerek kínálta sokszínűséget ugyanakkor a normál intézményrendszerben is meg kellene találniuk a gyerekeknek. „Hadd beszéljek haza”: evangélikus oktatási intézményeinkben ez sokkal nagyobb számban jelenik meg. A kollégák nagyobb figyelmet fordítanak erre, hogy segítsék őket, s ki-ki a saját tempójában, szintjén, a neki megfelelő módszerrel sajátítsa el az ismereteket. A boldog gyerek a saját ütemében halad, úgy, ahogy ő fel tudja venni az információkat. Erre a módszertani gazdagságra tudatosan törekszünk az evangélikus iskolákban.
Miért válasszon egy szülő a gyermekének egyházi iskolát, ha minden szempontot komolyan mérlegel?
Egyrészt értékválasztásra ad lehetőséget: ha az adott értékek szerint él, nyilván a gyermekének is ezt szeretné biztosítani. Ez a lelki háttér és a gyülekezettel közös megtartó erő az egyik érv. De ugyanilyen fontos az oktatás színvonala. Látszik az intézményeinken, hogy a tehetséggondozástól kezdve – amelyben országos szinten élen járunk – az egyéni felzárkóztatásig sok energiát és szakmai munkát tesznek bele évről évre. Belső iskolai versenyek és szakkörök segítik a gyerekeket megtalálni, hogy mi az, amiben ők a legjobbak. Az EPSZTI épp azért jött létre 2014-ben, hogy képzéseken, kiadványokon, módszertani anyagokon keresztül „hétfő reggeltől” alkalmazható fejlesztéseket kínáljon az intézményeinknek, ami mindezt a szakmai sokszínűséget megtámogatja. A digitális kompetenciától a pályaorientációig, az élménypedagógiától a szülőkkel való kapcsolattartásig minden igényre igyekszünk válaszokkal szolgálni. Persze már óvodáskortól. Ez nem megy másképp, mint lépést tartva a kihívásokkal, és ebben mi, evangélikusok, szerénytelenség nélkül mondhatom, jók vagyunk.
Igen, hiszen itt felsorolni sem tudnám, hány érmet hoznak el országos versenyeken a diákjaink, illetve a száz legjobb iskola között is fix helyük van az evangélikusoknak. A tavalyi, nagyszabású, a köztévében sugárzott Reformáció 500-as vetélkedőn is „taroltak”. Lenyűgöző tudással, felkészültséggel, derűsen, hitelesen, vagányan, kedvesen – öröm volt látni a fiatalok sikerét! Interjút készítve velük erről első kézből nyilatkozhatok…
Valóban, a belső erőforrásunk hatalmas. Pedagógusaink és diákjaink nagy kincset jelentenek, akikre méltán büszkék vagyunk. Hangsúlyoznám a saját hálózatunkon belüli tanulás fontosságát: van, ahol zseniálisan működik a legórobot. Van, ahol játékos matekóra van. Kiemelkedő a retorikai oktatás és az úgynevezett szabad beszéd több iskolánkban. Másutt a Polgár Judit-féle sakkjátszótér működik. Ismét másutt a sportban járnak élen. A tanévnyitón arról beszéltünk, hogy ezeket milyen jó egymással megosztani. Szabad egymástól kérdezni, egymáshoz átjárni tanulni. Annyi kincs van ebben a negyvennyolc intézményben! Ezt az erősségünket használjuk ki, és lássuk meg, hogy ez többlet a magyar közoktatáshoz képest. Ismétlem: már az óvodásokkal kezdjük, hiszen minden ott dől el.
Szintén egyházi iskolai plusz: az iskolalelkész jelenléte! Ugye ő is hatással van a gyermek fejlődésére lelki-szellemi téren?
Nagymértékben! Amellett, hogy lelkigondozóként ott tud állni mellettük, ha igénylik, segít eligazodni a morális kérdésekben. Lehet, hogy csak vele osztja meg a gyerek a gondjait, kétségeit, a hit nagy kérdéseit, ráadásul egy olyan fogékony korban, amikor eleve minden érték megkérdőjeleződik. Ha ezekre egy hiteles ember tud válaszolni, akire fel tud nézni, és kialakul egy interaktív beszélgetés, akkor az nagy előrelépés, és a gyerek fejlődésére mindenestül pozitív hatással van. Erősíti az egyházhoz való kötődését is.
Mit üzen a szülőknek, hogyan segítsék ők a pedagógusok munkáját?
Üljenek le, és beszélgessenek a gyerekkel! Teremtsenek a szülők minőségi időt! Én mindig középiskolásokkal foglalkoztam. Ha egy kamasztól megkérdezzük, hogy hogy van, azt feleli, jól. Ha a második kérdést is feltesszük, akkor két és fél órát tud beszélni. Mert senki nem hallgatja meg őt. Csak akkor segíthetünk neki, ha tudjuk, mi történik vele. Ez pedig másképp nem fog kiderülni…
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd, 2018/4.
