Megkérdeztük néhány felekezet képviselőjét
Luther Mártont szerzetesi éveiben sokat gyötörte Isten igazságosságának gondolata. Életében sorsdöntő volt Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének tanulmányozása, egészen pontosan, amikor igazán megérti az Igét: „Az igaz ember pedig hitből fog élni” (Róm 1,17). Erre az Igére épül a hit általi megigazulás tana. Nagyon fontos tétel ez, amely meghatározza egész teológiánkat. Nekünk, reformátusoknak is alaptanítás a hit általi megigazulás tana. Erre épített Kálvin is, hozzátéve a megszentelődés tanát.
A hit általi megigazulás tanával együtt, a további három reformátori tanítás is ugyanúgy tanításunk alapköve. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy mindez egyedül a Szentírásból olvasható ki, és egyedül a Jézus Krisztusban nekünk adatott kegyelem által lesz a mienk.
A szerzetesrendek és a kolostorok világát hátrahagyva, a reformációban egy emberközelibb hang szólal meg. Nagyon szimpatikus nekünk Luther Márton emberi arca, úgy ahogy az Asztali beszélgetések alapján megismerjük őt. A reformátor és az ember hamisítatlan képét fedezhetjük fel benne. Megjegyezném, hogy Kálvin sem volt mogorva, életidegen ember. Az Asztali beszélgetések témáiból világosan látjuk Luther páratlan humorát. Írásaiban használt példái, hasonlatai is erre mutatnak.
Mindamellett, hogy tisztában volt a reformáció ügyének súlyosságával és egyházszervező munkájának tétjével, életvidám és felszabadult emberként jelenik meg számunkra. Érezhető, hogy megélte azt a felszabadító igazságot, hogy hit által az üdvösség már a földi életben az emberé. Ennek bizonyossága megtanít örülni az életnek. Ezt a bizonyosságot megélte Luther, felesleges, túlzott terhekkel nem nehezítve saját életét.
Ugyanakkor jó, hogy nemcsak a reformátort, a teológust, a hittudóst láthatjuk benne, hanem azt is, hogy férj és családapa is volt. A szolgálatban segítsége és támasza volt felesége, Katharina von Bora.
Életigenlő magatartását tükrözi az is, hogy nem élte a tudósok visszavonult életét. Társasági ember volt. A mindennapokban való jártasságára mutat, hogy egyszerű embereket és gyermekeket is képes volt megszólítani. Ezért írja a Kis kátét a gyermekek számára, míg a Nagy kátét kifejezetten a teológusoknak szánta.
Mindezt összevéve, azt gondolom, hogy Luther hite, igei alapú vallásossága, derűs, felszabadult életvitele meghatározó a ma embere és a ma teológusa számára.
STEINBACH JÓZSEF
A Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) elnöke
***
A baptista közösség tagjaiként Isten iránti hálával gondolunk Luther Mártonra, a nagy reformátorra, a XVI. századi reformáció elindítójára. Mivel azonban Luther és kortársai nem nevezték reformációnak – a korabeli reformációfelfogástól való elhatárolódásuk miatt – az általuk indított mozgalmat, még közelebb áll hozzánk az ő eredeti meghatározásuk. Azt mondták, hogy Luther Márton „az evangéliumot hozta napfényre”, követői „az evangéliumot hirdették”, illetve életük „evangéliumi élet” volt, hiszen mi is szeretnénk arra törekedni, hogy az evangéliumot életünkkel – szóban és tettben is – képviseljük az emberek előtt. Luther a 95 tételhez kapcsolódó, Albrecht mainzi érsekhez írt levelében leszögezte: „Krisztus sehol sem parancsolta meg a búcsú prédikálását, de az evangélium hirdetését nyomatékosan megparancsolta.”
Ugyanakkor Luther Márton szolgálata tündöklő példa előttünk a szentségben való járásra is, mert a kegyelemből hit által való megtartatás igazsága nála sohasem vált el attól, ami ebből következett, Krisztus odaszánt élettel való követésétől. Ma is bátorító számunkra Luther megállapítása, mely szerint „az egész életünk nem egyéb, mint folytonos keresztség, naponta meg kell halnunk a bűnnek, és naponta fel kell támadnunk az új életre.”
Még egy kapcsolódási pontot említek. A reformáció örököseire ma is jellemző a Szentíráshoz való ragaszkodás. Luther Márton 1519-ben a lipcsei hitvitán kijelentette, hogy számára az egyház tanításának és rendjének végső normája a Szentírás (sola Scriptura).
Végül álljon itt egy idézet Luther Márton 1544-ben elmondott húsvéti igehirdetéséből: „Tehát Krisztus és az ő tisztasága a mienk, és mindezt hit által kaptuk ajándékba mindenestől. Mi pedig ennek alapján tisztának minősülünk. Ám mindennek ellenére nem válunk egy csapásra önmagunkban tetőtől talpig tisztává, mentessé minden bűntől és gonoszságtól, hanem marad még fölösen a régi kovászból, amely miatt bocsánatra szorulunk, és arra, hogy ne számítsák be nekünk, amennyiben mi megmaradunk a hitben, és kiseperjük, ami tisztátalan.”
BERECZKI LAJOS
Baptista lelkipásztor, a Baptista Teológiai Akadémia rektorhelyettese
***
Legegyszerűbb, ha egy angol metodista teológus (L. Cox) megállapítását idézem: „Általában a metodisták csodálják Luther munkásságát, és a reformációra is úgy tekintenek, mint Isten munkájának egy lépcsőfokára. Luther és Wesley gondolkodásmódja között nem éreznek túl nagy eltérést.” Wesleyre Luther gondolkodásmódja komoly hatással bírt. Nem az első, de a legmélyebb hatás a kétszáz évvel korábban élő reformátortól az ún. „Aldersgate-megtérés” élményén keresztül érte. Mikor egy hétköznapi bibliaórán, ahol éppen Luther a Római levélhez írt magyarázatának előszavát olvasták fel, különös lelki élményben volt része. Naplójában írja: „ahol Luther azt írta le, hogy Isten munkája milyen változást idéz elő a szívben a Krisztusban való hit által, szívemet szokatlan módon átmelegedni éreztem. Úgy éltem át, hogy rábíztam magam Krisztusra, egyedül csak Krisztusra üdvösségem tekintetében.” Ez az esemény nem az egyetlen, melyet Wesley átél a lutheranizmus hatásából, és ami gondolkodásán keresztül a metodizmusra is következményekkel bír.
Itt gondolhatunk elsőként Wesley nagyon erős ragaszkodására az anglikán teológiai gyökerekhez, mely a 39 Anglikán hitcikkelyben kristályosodik ki. Tudjuk, hogy ezek megfogalmazásához a korabeli Anglikán Egyház lutheránus teológusokat hív segítségül, s így a reformációs gondolkodás, ha áttételesen is, de alapvetően meghatározza azt. Ez a hitvallás az alapja a metodista hitvallásnak is.
Wesley ezen kívül naplójában említ néhány olyan hatást, mely karakterisztikusan összekapcsolja a lutheri gondolkodást a metodistával. Ezek meghatározó módon a herrnhutiakon, illetve a cseh-morva atyafiakon keresztül, és a lutheri pietizmus hallei vonalának hatásában válnak érzékelhetővé. Wesley amerikai útján találkozik a herrnhuti testvérek lelkiségével: „Alázatosságuknak állandó bizonyítékát adták azzal, hogy szolgai dolgokat végeztek el a többi utas körül” fizetség nélkül, és ezt azzal magyarázták, hogy „büszke szívüknek ez jót tesz, és szeretett Megváltójuk ennél többet tett nekik.”
Később egyik lelkészüktől az akkor még teljesítménykényszer alatt élő és a hit által nyerhető kegyelmet csak könyvekből ismerő Wesley tanácsot kér. Kérdést kap válaszul: „Van belső bizonyosságod arról, hogy Isten Lelke lelkeddel együtt bizonyságot tesz istengyermekségedről?” Az anglikán lelkész, aki az üdvözítő hit maga által érzékelt teljes hiányában nem akar Igét hirdetni a továbbiakban, a cseh-morva Böhler Pétertől azt a tanácsot kapja: „Prédikáld a hitet, míg magad is meg nem nyered, aztán azért fogod prédikálni, mert megnyerted.” A hallei intézmények szolgálatáról beszámoló hírlapokat Wesley már szülei házából is ismeri. Rövid hallei látogatása megtermékenyítő a metodista társadalmi missziókra nézve.
S végül talán legkifejezőbb Wesley 52 alapigehirdetéseiből az első, mely a hit által való üdvösségről szól. Az utolsó bekezdések egyikében Wesley így beszél Lutherről: Az ellenség dühöng és el akarja pusztítani azokat, „akik először prédikálták” ezt az igazságot. „És ezért – tudván tudva, hogy egyedül ez a hit képes alapjában megrendíteni országát – hívta egybe seregeit…, hogy elijessze a seregek Ura dicsőséges bajnokát, Luther Mártont e tanítás újraélesztésétől.”
SZUHÁNSZKY T. GÁBOR
Metodista lelkész, a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) alelnöke
***
1888-ban az adventista egyház legnépszerűbb, legnagyobb hatású írója, E. G. White (1827–1915), ki száz esztendővel ezelőtt hunyt el, így írt Lutherről az egyik fő művében. „A buzgó, lánglelkű, mélyen vallásos Lutherre, aki az istenfélelmen kívül nem ismert más félelmet, és aki a vallásos hit alapjaként csak a Szentírást ismerte el, korának nagy szüksége volt. Általa Isten csodálatos munkát végzett, hogy az egyházat megreformálja, és a világot felvilágosítsa.” Majd életének bemutatása után így értékelte munkásságát: „Prédikációiból és írásaiból olyan fény árad, amely emberek ezreit ébresztette és világosította fel” (E. G. White: A nagy küzdelem). Az adventisták Lutherben ma is az egyház megújítóját látják, aki azt tanítja ma is, hogy az egyház akkor él, ha szüntelen reformálódik.
SZIGETI JENŐ
Adventista lelkész, habilitált egyetemi tanár
Híd, 2015/3.
