Gáncs Péter nyugalmazott püspököt, az Evangélikus Missziói Központ korábbi igazgatóját kérdezi országos missziói lelkész utódja, Szeverényi János.
Gáncs Péter nyugalmazott püspökkel beszélgetek az Evangélikus Missziói Központ – Magyar Evangélikus Rádiómisszió stúdiójában. Hogyan jött létre ez az intézmény?
A rendszerváltás nagyon erősen érintette az egyházak szolgálatát. Előtte is létezett már evangélikus rádiómisszió; Monte Carlóból, a Trans World Radio eszközeit felhasználva készült a rádióműsor. Mögötte egy nagyon elkötelezett evangélikus lelkészcsapat állt: Terray László, Pósfay György, Gémes István lelkészek és Kelemen Erzsébet diakonissza testvér, akik a hatvanas évektől kezdve évtizedeken át készítették a Kárpát-medencébe sugárzott adásokat. A rendszerváltás meghozta azt a lehetőséget, hogy nem kellett tovább kívülről végezni ezt a szolgálatot. Akkor kerültem ebbe a szolgálatba. Már korábbról ismertem Pósfay Györgyöt, aki az evangélikus programok szerkesztője volt. Ő megkeresett Nagytarcsán, mert tudta, hogy ott van gyülekezeti háttér, munkatársi gárda mellettem, és indítványozta, hogy próbáljunk itthon műsorokat szerkeszteni. Ez 1991–92-ben indult, és 1997-ig Nagytarcsán készültek a programok a gyülekezeti ház pincehelyiségében.
Igaz, hogy néha behallatszott a műsorba a kakaskukorékolás vagy a kutyaugatás?
Igen, ez egy falusi közeg volt, és nem tudtunk profi stúdiót építeni. Voltak olyan pillanatok, amikor meg kellett állni, és rábeszélni a kutyát, hogy inkább egyen vagy aludjon.
Idővel felismertem, hogy a gyülekezet kárárára nem szabad tovább építeni ezt a munkát, mert már szinte többet foglalkoztam a rádiómissziós feladatokkal, mint a gyülekezeti szolgálattal. 1997-ben Cinkotán, ahol egy elhagyott evangélikus iskolaépület állt, finn és norvég segítséggel felépült az önálló technikai bázis. Azóta is ott lakik az országos missziói lelkész, aki a rádiómissziónak is a gazdája.
Az egyház küldetése ma is eljutni a „falakon kívüliekhez”. Ennek egyik eszköze a rádió. De ez mintha bizonyos értelemben anakronisztikussá kezdene válni, mert a technika hihetetlen gyorsasággal változik, a fiatalok nem nagyon olvasnak újságot, nem hallgatnak rádiót. Hogyan látod ezt a Magyarországi Evangélikus Egyház Evangelizációs és Missziói Bizottságának elnökeként?
Hiszem és remélem, hogy a rádiónak van jelene és jövője. Amikor annak idején berobbant a televízió, sokan úgy gondolták, hogy a rádiónak ezzel vége, és mégis vannak digitális rádiók, minden modern autó felszerelései közé tartozik a rádió, de a háztartásokban a kismamák vagy idősek is hallgatják. A rádió óriási lehetőség. Ahogy Jézus odaszegődik az emmausi úton az emberek mellé, úgy szegődik a rádió a modern ember mellé.
Ma már óriási a kínálat, rengeteg rádió működik, az internet is tele van mindenféle műsorral. Az egyháznak hogyan kell kezelnie ezt? Tényleg el kell jutnunk az emberek többségéhez, vagy meg kell elégednünk egy csendes, szerény, embertől emberig, szívtől szívig való stílussal, ahogyan Jézus is működött?
Nagyon fontos a Názáreti stílusa, aki senkit nem akart túlharsogni. Szelíden és halkan szólt. Nekünk is úgy kell megszólalni az evangéliummal a világi médiumokban, hogy sóként legyünk jelen. Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk felvenni a versenyt a harsány kereskedelmi adókkal, nekünk azt kell elmondani, ami ránk bízatott, és hinnünk kell, hogy az emberekben van éhség a halkabb hang meghallására is. Ehhez persze sokszor hiányzik az a külső és belső csönd, amelyben meghalljuk, hogy Isten keres bennünket a rádióhullámokon keresztül.
Kell azon dolgoznunk, hogy az egyház érthető legyen? A templomban, bibliaórán, de még a médiában is sokszor nagyon belterjes egyházi nyelvezetet használunk.
Amikor a misszionáriusok elindultak az evangéliummal egy területre, akkor először megtanulták a helyiek nyelvét. Nem azt várták, hogy ők tanuljanak meg például angolul. Ha ma az egyház ki akar lépni a saját zárt köreiből, akkor meg kell értenie az embereket, hogy mi van bennük, és milyen nyelven tudja tolmácsolni nekik az evangéliumot. A Szentlélek Isten tud segíteni, hogy megtaláljuk azt a nyelvet, amelyet a ma embere megért, amelyen keresztül szíven tudja találni őt az evangélium.
Miként lehet a technikai fejlődést egészségesen követni? Már a kicsik kezében is ott van az okostelefon, a néhány éves gyerek is hozzájut aberrált, destruktív anyagokhoz, a Facebookon keresgélnek az emberkereskedők… Ez időnként Dávid és Góliát harcának tűnik.
A Római Birodalom nagy áldása volt, hogy úthálózatot épített. Az úthálózaton pedig megjelentek az útonállók, a rablók is, amellett, hogy sok értékes dolog eljutott az emberekhez. Együtt kell élni ezzel, és a mi felelősségünk, hogy gyermekeinket beoltsuk, immunitást alakítsunk ki, hogy felismerjék, mi az, amire szükségük van, és mi az, ami méreg.
A keresztyénség története ellentmondásosnak tűnik. Már Jézus születésekor is jelen voltak pozitív és negatív erők, a bölcsek imádása és a heródesi gyilkos indulatok. Jézus az élete során e két erő között működött. Kereszthalála és feltámadása is ezt a kettősséget jelzi. Az egyház életét is végigkíséri ez a feszültség. Sokan elismerik és szeretik a keresztyénséget. A buddhista és hindu világ szinte megemelte a kalapját Teréz anya munkássága előtt, aki az evangéliumot bevitte az ő világukba. De kíséri az egyházat egy ellenérzés is. Ma is sokfelé üldözik a keresztyéneket. Magyarországon csupán egymillió ember kötődik az egyházhoz aktívabban, ami a lakosság egy tizede. Felmerül a kérdés, hogy van-e létjogosultsága az egyháznak. Sok aktív keresztyén szülő is mintha belefáradna ebbe a küzdelembe, mert úgy látják, hogy a Tízparancsolatnak ma már nem lehet érvényt szerezni, vagy a Hegyi beszéd irgalomtartalmát nem lehet érvényesíteni egy vad, dzsungel stílusú világban. Több évtizedes hazai, nemzetközi tapasztalatoddal hogyan látod ma a keresztyénség helyzetét, küldetését, lehetőségeit?
Az idei ökumenikus imahét Pál apostol máltai hajótörését dolgozta föl. Az egyház hajója is állandó ellenszélben, viharban van. Ez nem csak 21. századi jelenség. Pál arról beszél, hogy a hajó elveszhet, de az emberek megmenekülnek, ha bíznak abban, hogy Istennek terve van velük. Ezt érzem vigasztaló üzenetnek. Az egyház egyes részei zátonyra futhatnak, bizonyos régi formák nem működnek, egyes templomépületeket nem érdemes fenntartani, mert kisebb közösségekben élik meg az emberek a hitüket, de ugyanakkor Istenek az a terve, hogy megmentse az embereket. Meg kell tenni mindent, hogy ha lehet, ne süllyedjen el a hajó, de mégsem a hajót kell mindenáron menteni. Nem a hajó, az eszköz a lényeg, hanem mi, akik hordozzuk az evangéliumot, és hitelesen továbbadjuk. Ameddig az egyház Isten mentő szeretetének az eszköze a misszióban, addig van létjogosultsága. Ha már csak tatarozzuk, őrizgetjük a hajót, tradícióőrző egyesületté válunk, akkor nem kell kétségbeesni, ha azt mondják, hogy erre már nincs szükség.
Konstantin császár az üldözött keresztyénséget elismertté, sőt kötelezővé tette. Az egyház 1600-1700 éven keresztül katonai és politikai hatalommá vált. Némelyek úgy gondolják, hogy ez nagy kísértés volt az egyház számára, ugyanakkor így jutott el az evangélium az egész világra. Az elmúlt száz-százötven évben a felvilágosodás, a racionalizmus, a francia forradalom, majd az európai forradalmak hatására az egyház visszakerült az első keresztyének helyzetébe. El tudjuk ezt fogadni? Nincsenek olyan törekvések, hogy vissza kellene állítani az egyház hatalmát? Jézus arról beszélt, hogy sónak és világosságnak kell lennünk, ha kevesen is vagyunk, de minőségi, önazonos, küldetéssel rendelkező csoport kell, hogy legyünk.
Tény, hogy létezik ez a kísértés, hogy helyre kell állítani az úgynevezett keresztyén Magyarországot vagy Európát, ha egyáltalán volt ilyen valaha. A trón és az oltár szövetsége, ami Konstantinnal kezdődött, óriási veszélyforrás volt, és ma is az a keresztyénség számára. A teológián Fabiny Tibor egyháztörténész professzorunk úgy magyarázta ezt, hogy a hajónak ott kell lennie a tengeren, ha vihar van, ha szélcsend van. Ha viszont már a tenger, a világ szellemisége – a hatalomvágy, anyagiasság, a politikai érvényesülés keresése – bent van a hajóban, akkor léket kap, és elkezd süllyedni. Ennek látjuk az ijesztő jeleit is, hogy az az egyház, amelyik teljesen feloldódik a világ tengerében, elveszti az ízét, zamatát. Többé nem lesz só, világosság és kovász, és feleslegessé is válhat.
Mindezzel együtt azért lehetséges egy egészséges együttműködés a mindenkori állammal. Az egyháznak például nagy ajándéka és specialitása a betegek, az öregek gondozása, az oktatás, a művészeti élet. Tehát nem elzárkóznunk kell, hanem egészséges együttműködésre törekedni.
Természetesen. Éppen Jézus mondja Pilátusnak, hogy a hatalma Istentől van. A hatalom nem valami ördögi dolog, és Isten jó rendje az, hogy vannak felelős vezetők, akik hol ilyenek, hol olyanok. Örülni kell, ha a világi hatalom fontosnak tartja az egyház szolgálatát, és igényli, ugyanakkor világosan kell látni – és ebben a lutheri kétféle kormányzásról szóló tanítás segít –, hogy más a feladata az államhatalomnak, és más a küldetése az egyháznak. Ez a kettő néha feszültségbe is kerülhet, de létezik harmonikus együtt munkálkodás, amikor nem avatkozunk egymás területébe, hanem tudjuk, hogy az evangélium hirdetése az egyház dolga, a törvényes rend fenntartása, a közjó munkálása pedig a mindenkori kormányzat felelőssége.
A Magyarországi Evangélikus Egyház története is nagyon különleges. A kezdetekkor élő kapcsolata volt a wittenbergi ébredéssel, szinte átjárta az országot a reformáció. Volt olyan időszak, amikor majdnem az egész ország evangélikus hatás alatt állt. Trianon előtt talán 6-7%-a volt a magyar lakosságnak az evangélikusság. A ’80-as években 430 ezres evangélikusságról beszéltünk, ma kb. 200 ezren vallják magukat evangélikusnak. Hogyan látod az evangélikus egyházat ma, és vannak-e specialitásaink? Mi a küldetésünk a mai magyar helyzetben?
Az évforduló, a Trianon 100 ad aktualitást a témának, hogy végre feldolgozzuk és a helyére tegyük ezt a traumát, ami nemzedékek óta megkeseríti a magyarság gondolkodását, ami miatt sokszor balsors által sújtott népnek érezzük magunkat. Azt nem szabad elkenni, hogy mennyi igazságtalanság történt a népünkkel, de azt is látni kell, hogy Isten a kevés sóval is tud ízt vinni oda, ahol erre szükség van. Ez a két százalék olyan számarány, ahol már közel vagyunk a kisegyházi, szabadegyházi mérethez. Persze ennek is van némi előnye, egyfajta rugalmasság. Kevésbé terhelnek le a hatalmas intézmények vagy évszázados tradíciók, amelyeknek egy részét persze őrizzük, de lehetünk sokkal rugalmasabbak. A kisegyházak gyakran hamarabb megértik, hogy min kell változtatni, hol kell kipróbálni új utakat. Kicsit el szoktam játszani ezzel a képpel, hogy mi vagyunk a legkisebb történelmi szabadegyház, amelynek vannak évszázados drága kincsei a lutheri reformáció óta, de ugyanakkor érezhetjük azt a szabadságot is, hogy nem köt sok minden béklyóba.
A Magyarországi Evangélikus Egyház a 2020-as évet az úrvacsora évének nyilvánította. Mit jelent számodra az úrvacsora, és mivel tudnád biztatni azokat, akik esetleg elszoktak az úrvacsorától? Mi a jelentősége és az értéke?
Gyakran halljuk, hogy bizonyos közösségek vagy vállalkozások forráshiányosak, ezért nem működnek igazán jól. Magunk is sokszor ilyen forráshiányos Krisztus-tanítványok vagyunk, akik nem élünk azzal, amit a mi Urunk felkínál nekünk. Egy ilyen éltető forrás az úrvacsora. A keleti keresztyénség, az ortodoxia vagy a római katolikusság számára különösen fontos az eukharisztia, nálunk pedig sokszor periférikussá válik. Most is vannak gyülekezetek, ahol csak nagy ünnepen vagy havonta kínálják fel Krisztus testét és vérét. Ez az év arra ad lehetőséget, hogy fölfedezzük, hogy milyen jó íze lehet annak, amikor együtt törjük meg Krisztus testét és fogadjuk el az ő vérét. Ez olyan közösség, ahol a forrásra, Jézus Krisztusra csatlakozunk rá, ugyanakkor az egymással való közösséget, a Krisztusban való összetartozást is átélhetjük.
Remélem, hogy ez az esztendő nem csak egy kampány lesz, vagy egy utánérzés, hogy ha a katolikusok meghirdették az eukharisztia évét, akkor mi is próbáljunk valami ilyet felmutatni. Nem erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy érezzük a hiányát, hogy sokszor nem becsüljük meg azt, amivel kapcsolatban Jézus nem kevesebbet ígért, mint azt, hogy aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, annak örök élete van. Az örök élet perspektívája, ez a jövő már a jelenünket is beragyoghatja.
Nem lehet némelyeknél olyan félreértés, hogy azt hiszik, hogy az úrvacsora inkább fegyelmi, és nem kegyelmi eszköz? Van olyan szokás, hogy előtte rendezzük az életünket, bocsánatot kérünk, holott Jézus gyakorlatában ez pont fordítva volt. Ő adta a testét, vérét mindenféle gyóntatás nélkül a tanítványi közösségnek, akik sokféle bajt, bűnt hordoztak. Talán nem hiszünk eléggé az úrvacsora szentségi jellegében, hogy a bűnösök, a rászorultak kegyelmet kapnak, és ez az, ami megváltoztathat minket?
Néhány éve indult a liturgikus reform, ami próbálta szétválasztani a gyónást és az úrvacsorát. Ma is van, hogy az istentisztelet elején megtörténik a gyónás, és a végén felszabadultan térdelhetünk az úrvacsorai oltárhoz. Részben jónak tartom, hogy a gyónás ne terhelje le az eukharisztia örömét, ugyanakkor annak is megvan a veszélye, ha elengedjük azt, ami az életünknek integráns része, hogy szenvedünk a bűntől, mint egy vírustól, egy fertőzéstől, és ha nem vesszük komolyan, hogy azt le kell tenni Isten előtt, abból meg kell tisztulni, akkor üressé válik az úrvacsora is. Luther pont azt hirdette, hogy lássuk nagynak a bűnünket, és akkor még nagyobbnak fogjuk látni Isten kegyelmét. Ezt a kettőt egyensúlyba kell hozni. Az az egyik gyengesége egyházunknak, hogy a gyónás – amit Luther egy időben még harmadik szentségnek is tartott – nagyon elsikkadt, és átengedtük a pszichológusoknak, pszichiátereknek. Pedig ez a lelkészeknek is nagy lehetősége, hogy lelkigondozzuk a ránk bízottakat, és feloldozzuk őket a megvallott bűneik terhe alól.
Befejezésül hadd kérdezzem meg: milyen igék kísérték végig az életedet?
Az ordinációs ige, amelyet Foltin Brúnóval együtt választottunk a Római levélből: „Akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). Nagyon szeretem, és erőt ad ez az ige ma is, negyvenöt év után. Az esküvői igénk is kísér több mint négy és fél évtizede: „Boldogok mindazok, akik őbenne (az Úrban) bíznak.” (Zsolt 2,12; Károli-ford.) Ezt sokszor megtapasztaltuk. A püspöki szolgálatba indító ige is fontos: „Legeltesd az én bárányaimat!” (Jn 21,15b) Ezt éppen Péternek mondta a mester.
Évek óta meghatározó számomra az emmausi tanítványok története, mert azt gondolom, hogy ez egy missziói modell, hogy ki kell lépni az útra, azok mellé, akik talán éppen elszakadóban vannak az egyháztól, mert az számukra csalódást okozott vagy megüresedett, és meg kell hallgatni az embereket. Ma is átélhető az a bizonyos „emmausi élmény”, hogy megnyílik a szemünk.
Szeverényi János
Híd, 2020/2.
