Szentirmai Róbert ortodox papot, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának missziói bizottsági tagját, aki polgári foglalkozása szerint informatikus, Szeverényi János kérdezte.
Életed egyik mottója a világ „átistenítése”. Mit jelent ez?
Az ortodoxiában szabadon lehet Istenhez fordulni és gyakorolni azokat a kiérlelt szertartásokat, a sok-sok generáció által bizonyított életvezetési módokat, amelyek jó irányba tudják megváltoztatni az ember életét. Ugyanis a bűnbeeséssel az emberiség megsebződött, ez a megsebzettség pedig kezelést igényel. Imádságainkban és a szertartások mindegyikében megfigyelhető a tanító szándék, hogy hogyan lehet az ember egy picit jobb.
Különösen az esti és a reggeli magánimák érdekesek, amelyek során az embernek szembe kell néznie saját magával, belső indíttatásaival. Ezek leküzdése nemcsak általánosságban feladat, hanem ahhoz is fontos, hogy az ember olyanná legyen, aki Isten akarata szerint él, aki megtalálja a helyét, a boldogságát az Isten által teremtett világban. A bűnbeesés óta mindannyian ebbe az állapotba vágyunk vissza.
Amikor az ember közelebb kerül Istenhez, kezdi őt megismerni, feltárul egy végtelen lehetőség, ahol egyre több mindent megérthetünk a világgal kapcsolatban. Ha az ember elkezd lelki életet élni, akkor észreveszi, hogy a rossz, ami a világban van, saját magán belül is jelen van. Ahhoz, hogy a világ jobb legyen, saját magunkon is kell javítani.
Sokaknak az az érzése, hogy a keresztyénség, azon belül is az ortodox világ muzeális intézmény. Meglepő lehet, hogy az ortodox egyház ilyen felelősséget érez a világért.
Kétféleképpen gondolják az emberek a világ felé való nyitást. Az egyik, hogy próbáljuk meg a templomi szertartásokat vagy az életmódunkat olyanná tenni, mint a világé. Ez nem jó út, mert hiába próbál valaki egy templomi szertartást rockkoncertté alakítani, az mégsem lesz ugyanaz. Lehet, hogy egy réteg számára érdekes, de csak olyan, mintha egy marketingszakember megpróbálná eladni azt, amire mások talán nem is kíváncsiak.
Az ortodoxia inkább úgy szokott fogalmazni, hogy ugyan a szent liturgia az egyházi életünk középpontja, de lényegében az egész életünknek egyfajta liturgiává kell összeállnia. A templomot nem keverjük össze a kocsmával, és a liturgikus dolgainkat sem az egyéb hétköznapi feladatainkkal, de mindent ugyanazzal a lelkülettel kell végezni.
Az embernek a világban van a helye, és az egész világot át kell, hogy istenítsük. Ez praktikus szinten azt is jelenti, hogy magunk körül vonzóvá tesszük a környezetet. Ha az ember a külső dolgokban próbál rendet tartani, akkor egyúttal belül is ezt teszi. Ha elkezdek szeretettel bánni a dolgokkal, még ha nem is az én feladatom, hogy megjavítsak valamit, de megteszem, vagy önzetlenül próbálok valami jót tenni a környezetemben, azzal is mintát szolgáltatok mások számára.
Amikor elkezdtük a házunk építését, előttünk egy nagy terület volt tele sittel. Mindenki úgy gondolta, hogy a hulladék számára a legjobb hely a közterület, csak a kerítéshatárig érdekli az embereket a rend. Engem mindenki bolondnak nézett, hogy első lépésként a telkem körül fákat ültettem és azon dolgoztam, hogy ez a sittes terület parkká változzon. Szerencsére az önkormányzat segített abban, hogy ebből később játszótér lehetett. Az első időktől kezdve mindig megjelent az ellenerő huligánok képében, akik az elültetett sövényt másnap kitaposták, az új padot tönkretették, a táblát fölgyújtották és így tovább. Én mindig jó korán fölkeltem és helyrehoztam az okozott károkat. Mára szépen megerősödtek a növények, és gyönyörű park van előttünk.
Sokan csalódnak, amikor sorozatosan kudarcba fullad a békességen való munkálkodásuk. Mi ad erőt a folytatáshoz?
Az emberben kell lennie egyfajta szent makacsságnak, mert hajlamosak vagyunk néhány kudarc után feladni. De én azt mondtam, hogy csak azért is!
Ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy ha bármilyen jó ügyet akar szolgálni, akkor az ördög, a gonosz – akinek a létezését sokan megkérdőjelezik – mindig megtalálja azt a pontot, amelyen keresztül a leginkább kárt tud nekünk okozni.
Ki ellen kell harcolni?
Ez a bizonyos harc már jó ideje folyik. Az a kérdés, hogy gondtalanul lépegetünk virágot szedve a lövészárkok között, vagy észrevesszük azt, ami körülöttünk zajlik: az embernek mint emelkedett létezőnek ideológiákkal való lealacsonyítását, megszüntetését. Szeretnének valamiféle tömeget, masszát gyúrni az emberekből oly módon, hogy az istenképmás mivoltuk szép lassan elvesszen, és ne is legyenek ennek tudatában. A legnagyobb támadások pontosan azokat a dolgokat célozzák, amelyek igazán emberré teszik az embert, amelyek már a Szentírás első lapjain is ott szerepelnek.
Milyen területeken vannak támadások az ember ellen? Házasság, család, gyerekek?
Mindegyiken. Ha megnézzük, hogy a teremtésnél Isten hogyan képzelte el a világot – akár a nemekre vagy a házastársi kapcsolatra gondolunk –, ezeknek olyan meghatározottsága van, amelyet a mai világ igyekszik nemhogy figyelmen kívül hagyni, hanem teljesen az ellenkezőjére fordítani. Ha felszámoljuk az alapokat, és olyan világot építünk fel, amelyik éles ellentéte Isten akaratának, akkor elfogadhatatlan világba jutunk. Az istenképmásság lerombolása azt célozza, hogy ne legyen az embernek semmilyen fogódzója, haladjon folyamatosan abba az irányba, amerre terelik.
Ez a szellemi harc a bűnbeesés óta zajlik, a gonosz azóta működik a világban. Sokan azt mondják, hogy ezek elavult fogalmak, gonosz nincs, a legfőbb rossz, ami a világban van, az maga az ember. Ha azt mondjuk, hogy nincs gonosz mint önálló létező, akkor két lehetőség marad: vagy Isten a gonosz, vagy tényleg mi magunk. De hogyan lehetne gonosz Isten, aki tőlünk is a jót várja? Az ember sem abszolút értelemben gonosz, hiszen alapvetően a jóra vágyunk.
Annakidején a katonaságnál volt egy élményem. Egyszer csak a saját testemen kívül találtam magamat, láttam magamat az ágyon fekve. Gonosz erők vettek körül, és azt hittem, hogy meghaltam. Az vetett véget ennek az állapotnak, hogy feljött az ügyeletes, bevágta az ajtót, és én visszazuhantam a saját testembe. Nem tudom elmondani azt az iszonyatot, amit akkor megtapasztaltam.
Mi történt ott?
Olyan tapasztalásom volt, hogy ez a világ csak egy vékony függönnyel takarja el előlünk azokat az erőket, amelyek jelen vannak.
Fél évvel korábban beszélgettem egy teológushallgatóval, aki azt mondta, hogy ő tudja, hogy a sátán létező személy. Korábban azt hitte, hogy nem, de megtapasztalta a személyes létezését. Akkor elkezdtem neki felhozni a szokásos érveket, amiket erre mondani szoktak, de ő kitartott, hogy sajnos ez nem így van. Aztán fél év múlva ebben az élményben magam is megláttam, igazat mond. Akkor azt éreztem, hogy fel kell világosítani az embereket arról, hogy ez olyan valóság, ami valóságosabb annál, mint hogy itt ülünk és beszélgetünk.
Informatikusként mi egy mai slágertémáról, a mesterséges intelligenciáról a véleményed?
A mesterséges intelligencia egy új irány, új eszköz. A külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha a gép gondolkodna. Egyelőre, legjobb tudomásom szerint, ez nincs így. Óriási adatbázisok feldolgozása áll a háttérben. Az algoritmusok olyan öntanuló rendszerek, amelyek bizonyos mintázatok alapján próbálnak válaszokat adni. Amikor kipróbáltam, nem a szokványos kérdéseket tettem fel, hanem arra voltam kíváncsi, hogy hol húzódnak a határok. Azt láttam, hogy nem vallja be a rendszer, mit nem tud, hanem megpróbálja kitölteni a hiányokat valami hamis információval.
A mesterséges intelligencia egyik legnagyobb veszélyének azt látom, hogy mivel rengeteg hasznos dolgot össze tud gyűjteni, az ember elkezdhet megbízni benne. Ha az ember ezen alapuló programokat használ, akkor még felkészültebbnek kell lennie és jobban kell tudnia a dolgokat, hogy tudja ezeket ellenőrizni is.
Merre fog ez fejlődni? Hogyan használjuk, hol van az etikai határ? Egy vers vagy egy szakdolgozat megíratásánál?
Ha a tanár veszi a fáradságot és tényleg végigolvassa a szakdolgozatot, akkor kiderül, hogy ostobaságok is vannak benne, és nem találjuk hozzá a hivatkozásokat. Érzésem szerint az fog még leginkább formálódni a jövőben, hogy egyre megbízhatóbb lesz ez a rendszer, viszont rengeteg ember munkája meg fog szűnni miatta.
Én egy másik oldalától sokkal jobban tartok: az ilyen rendszereknek az emberek felett gyakorolt kontrollszerepétől. Már most is, ahol működik egy WiFi-rooter, azon keresztül egy speciális szoftverrel meg lehet figyelni a másik embert. Ez még kezelhető, de az, hogy teljesen kontroll alá lehet venni az emberiséget, már tényleg ijesztő. Gondoljunk csak a kínai kísérletekre, amelyek bizonyos szempontok alapján értékelik az emberek viselkedését, és ennek függvényében utazhatnak el egy másik városba.
Ezektől sokkal jobban tartok, főleg, mert nagyon erőteljesen megjelent egy erős ideológiavezérelt gondolat, amely szeret minden más gondolatot cenzúrázni – például a keresztyénséget. Hiszen bennünk még ott van a tudat, hogy Istenhez tartozunk, és ez nem tetszik azoknak, akik szeretnének minket a befolyásuk alatt tartani. Ez a tudás ugyanis kifelé mutat abból a ketrecből, amelybe be akarnak zárni bennünket. Egyre erőteljesebben lehet látni az erre való törekvéseket. Nem tudhatom, hogy milyen következménye lesz annak, ha holnap kikerül valahova, amit ma még szabadon kimondhatok.
Ezek nagyon súlyos gondolatok. Mégis, mivel tudod biztatni az olvasókat?
Az a legfontosabb üzenet, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Az a feladatunk, hogy ezt az istenképűséget feltárjuk saját magunkon belül. Azt a Krisztus-képet kell a sok-sok rárakódott réteg alól előásnunk, amilyennek valójában rendelve vagyunk itt a Földön. Mert ha ez megvan, akkor tömlöcbe is zárhatnak, fölfelé mégis nyitott lesz az ég.
Ha nem vesszük komolyan a hit dolgait, akkor nem csak arról van szó, hogy mi vár ránk majd, amikor itthagyjuk a földi világot, hanem egyre inkább az is kérdés, hogy itt, a földi létünkben mi lesz a sorsunk.
Híd, 2023/2.
