Romfa Jánossal ikladi otthonában beszélgettem. Beszűrődik a szomszéd szobából a három kicsi és édesanyjuk vidám zaja. Ki gondolná, hogy hosszú, Isten nélkül megtett út vezetett végül ide? Túlhajtott munka mókuskereke, alkoholrabság, reménytelenség után eljött a kijózanodás, a szabadulás, az új élet Krisztussal. Kiszorulás az előző, népes családból, életmódból, hogy egy egészen új kezdődjön.
Beszélj nekünk életednek arról az időszakáról, amikor még nem ismerted Istent!
Nagyon messzire vissza kell kanyarodnunk, jó húsz évvel ezelőtti a történet. Nagy családban éltem feleségemmel és hat gyermekünkkel. Boldog család volt ez világi értelemben, viszont volt egy nagy ütközőpont: a poharat még jobban szerettem, mint őket. Mondjuk ki: alkoholista voltam. „Szerencse”, hogy sohasem buktam le és soha nem okoztam tragédiát; nem rajtam múlt, ezt utólag már látom. Aztán történt egy közúti ellenőrzés, amit megúsztam – az előttem és utánam lévő autóst állították meg. Ez kényszerített arra, hogy megálljak és kimondjam, hogy ez így nem mehet tovább. Dohányoztam is; egyszer abba akartam hagyni, de környezetem egy hónap után könyörgött, hogy inkább gyújtsak rá, mert elviselhetetlen vagyok. Az esetet követő hétvégén találkoztam egy régi ismerőssel, aki csontkovács és gyógymasszőr volt valamikor. Ő beszélt nekem Jézusról, elmondta, hogy mit változtatott az életén, hogy Benne hisz. Az Úr Jézust ajánlotta maga helyett mint „specialistát”. Végül eldöntöttem, hogy ha nincs más, akkor az Úr Jézusba kapaszkodom. Azt tanácsolta, hogy imádkozzam és olvassam a Bibliát. Nagy felszabadultságérzés vett hatalmába, pedig az az első imádság nagyon cinikusan hangzott: „Úr Jézus, ha Te vagy, segíts rajtam!”. Ő olyan szerető és kegyes, hogy még ezt is meghallgatta. Bebizonyította ezt nekem, mert egy hét alatt elvonási tünetek nélkül letettem a poharat és a cigarettát.
Honnan volt erőd ehhez?
Ismerősöm így biztatott, amikor féltem, hogy ez nem fog sokáig menni nekem: „Ne arra gondolj, hogy meddig nem bírod ki ivás és cigaretta nélkül! Ha kibírtad egy órát, adj hálát Istennek, és köszönd meg neki! Ha érzed, hogy rá akarsz gyújtani, vagy inni akarsz, akkor imádkozz: »Uram, most segíts meg!«” Kételkedésem ellenére tapasztaltam, hogy be tudott indulni a traktor anélkül, hogy ittam volna. Kollégáimnak is feltűnt, hogy nem iszom, és akármilyen munkát adnak, nem hőbörgök. Olvastam: „Ha meg nem vallotok engem az emberek előtt, akkor én sem vallak meg titeket mennyei Atyám előtt” – mondta Jézus. Az első bizonyságtételem a büfében zajlott le, amikor megkérdeztek, kérek-e pálinkát. Amikor azt válaszoltam, hogy nem, visszakérdeztek: „Beteg vagy?” Akkor elmondtam, hogy én már átadtam a szívemet az Úrnak, testem az Ő temploma. Mindent szabad nekem, de nem minden használ és épít. Ilyen a cigaretta és az ital is. Nincs nekem ezekre szükségem, szabad ezeket abbahagynom!
Hogyan fogadták a családodban a benned végbement változást?
Eleinte öröm volt. Észrevették, hogy nem duhajkodom, nem csapkodok annyit. Aztán elkezdtem összegyűjteni mindent, ami nem a portára való volt, és megpróbáltam visszavinni ezeket az eltulajdonított dolgokat, vagy felajánlottam, hogy a kért összeget kifizetem érte. Ez már kicsit sok volt a feleségemnek, meg az a tény is, hogy az addig vad és hangoskodó ember hirtelen „szent és jó” lett. Kezdeményezte, hogy költözzem a másik házunkba, és utána beadta a válókeresetet is.
Újra megházasodtál évek múltán. Hogyan vállaltátok fel a közös indulást Ágnessel, a nagy korkülönbség ellenére?
Válásom után tizenöt évig egyedül éltem, de nem magányosan: az Úr Jézussal. Barátok vettek körül, testvérek. A kispesti evangélikus gyülekezetbe kerültem, ott igyekeztem hasznossá tenni magam, de legfőképpen lelkem épülésével törődtem. Itt ismerkedtem meg Ágnessel, akivel nagyon kellemesen el tudtunk beszélgetni. Észrevettem, hogy bennem nemcsak testvéri szeretet van. Éreztem a felőle jövő bizalmat is, de nem tudtam, hogy ez az idősebb, érett testvérnek szól vagy a férfinak. Közel három évig imádkoztam ezért, sokszor már ezt mondtam: „Uram, adj erőt, hogy felejtsem el, neked van hatalmad…!” Volt, hogy amint kimondtam az áment, csöngött a telefon, Ági volt: „Ugye nem felejtetted el, hogy közös alkalom lesz Cinkotán?” Majdnem leestem a székről: „Mit kértem tőled, Mindenható? Ez így nem fog menni!” Utóbb derült ki, hogy Ágnes már másfél éve hordozott a szívében: „Uram, adj nekem olyan férjet, mint János, csak fiatalabbat!” Az Úr, úgy látszik, nem figyelt az utolsó szóra, így végül megkapott engem… Megkértem a kezét, de még vártunk egy ideig az igei megerősítésre, hogy véletlenül sem emberi akarat vagy gondolat legyen, mert abból nem születne semmi jó.
Szerinted óhatatlanul meg kell járnia mélységeket az embernek ahhoz, hogy Isten jelenlétét vágyja és megtapasztalja?
Egy biztos: Isten szól az emberhez kétszer vagy háromszor. Isten az, aki keres minket, a mi felelősségünk viszont az, hogy meghalljuk és igent mondjunk neki. Nem gondolnám, hogy mélységeket kell megjárni, mert volt már olyan, aki hallva a történetem azt mondta, nem fog megtérni, mert akkor el kell, hogy váljon. Nem! Nem az a lényeg, hogy mi lesz belőle. Egyszerűen az, hogy én a régi énem, ami volt – csüggedésekkel, elkeseredésekkel vagy akár jólétben – feladjam. Lemondjak róla, hogy én vagyok a világ közepe, és felismerjem, hogy az Úr Jézus az. Ha ő vezet, és én benne bízom és rá hallgatok, akkor más lesz az életem. Tudom, hogy fölöttem nem valami elképzelés vagy „izmus”, hanem az Úr Jézus van. Ő, akit nem tudok érzékelni az érzékszerveimmel, de ha nyitott szemmel járok, akkor észreveszem az életem minden percében, amikor irányítja a dolgokat. Én ugyanaz maradtam, mert az ember küszködik a régi énjével; az időnként feltámad. A Sátán nem nyugszik, mert tudja, hogy kevés ideje van. Azon mesterkedik, hogy a legkiválóbbakat és a legjobb hívőket is elbuktassa. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy azon igyekezzünk, ne az ő szava legyen a döntő, hanem az Úré. Élet-halál kérdéséről van szó! Lehet azt mondani, hogy nem foglalkozom még vele, még fiatal vagyok. De tudom-e, hogy mi lesz holnap? Nem tudom! De dönteni most tudok, most mondhatom: „Igen, Uram, én követlek!”
Erdészné Kárpáti Judit
Az interjú a 2011 márciusában készült rádiós beszélgetés szerkesztett változata.
Híd, 2011/4.
