Húsz év gyülekezeti szolgálat után lett a Fébé Evangélikus Szeretetszolgálat intézményi lelkésze Szilák-Túri Krisztina. Jelen van a piliscsabai Siló Lakóotthon mozgássérült és más fogyatékkal élő lakói, valamint megváltozott munkaképességű dolgozói körében. Emellett a hűvösvölgyi, kistarcsai és dunakeszi evangélikus szeretetintézmények idős és fogyatékkal élő lakói is rendszeresen találkozhatnak vele.
Milyen korábbi tapasztalataid segítenek a diakóniai lelkészi feladatkörödben?
Pilisen kezdtem a szolgálatomat beosztott lelkészként. Az akkori feletteseim nagy hangsúlyt fektettek a látogatásra, ezért én is nagyon gyakran végeztem ezt a szolgálatot. Pilisen egyedi módon egy nevelőotthon is működik, ahol tartottunk hittanórákat. Minden tekintetben fontos tapasztalatot jelentett, hogy mennyire másképpen lehet nyitottságot elérni valakinél, aki ilyen intézményi keretek között nő fel. Onnan kerültem az alberti evangélikus gyülekezetbe, amelyhez kapcsolódóan óvoda, iskola és szeretetotthon is működik. Ezek mind nagy lehetőséget adnak arra, hogy Isten igéjét közel vigyük az emberekhez. Sokakkal találkozhattam, mindenféle élethelyzetből.
Valahol nem is az én képességemről és készségemről szól ez a szolgálat. Inkább arról, hogy lelkészként vagy akár hétköznapi emberként közelről láthatjuk, hogy az Úristen hogyan dolgozik a „vegykonyhájában”. Ez pedig megbátorít engem is: nem arról van szó, hogy én valamit hogyan mondok el vagy elrontok-e valamit, mert Isten az, aki cselekszik.
Ezt követően megtapasztaltam a szórványhelyzetet a nyáregyházi gyülekezet lelkészeként. Azt, hogy mit jelent, amikor valóban ketten-hárman vagyunk együtt egy-egy bibliaórán – aminek viszont valami hihetetlen ereje van. Nagyon ismerjük egymást, ezért támaszt tudunk nyújtani egymásnak, és tudunk imádkozni a másikért.
Még ma sem teljesen megszokott mindenki számára, hogy egy fiatal hölgy a lelkészi pályát választja. Veled hogyan történt ez?
A farmosi evangélikus gyülekezet családias közegében nőttem fel. Egy nagyon jól működő ifjúságunk volt ott; emellett hiteles lelkészünk és ifjúsági vezetőnk, akinek nemcsak a szavai prédikáltak, hanem az élete is. Zászkaliczky Pál volt a lelkészem, akinek a nevét mindenképpen megemlíteném. Ahogyan ő lelkészként jelen volt a gyülekezetben, szervezte a kirándulásokat, ahogy igét hirdetett, az máig bennem él.
Ott kaptad az elhívásodat?
Igen, de eleinte nem volt ez nekem ennyire egyértelmű. Kőháti Dorottya lelkész szakos teológus szolgált nálunk egyszer. Ezután odajöttek hozzám testvérek, hogy nem gondoltam-e arra, hogy én is lelkész legyek. Akkor ez számomra még meglepő kérdés volt. Egy osztálytársam viszont évek óta készült a lelkészi pályára és kérte, hogy kísérjem el a teológia nyílt napjára. Abszolút gyanútlanul és örömmel mentem el vele. Ott már a kezdő áhítat során azt éreztem, hogy a megszólaló lelkésznő nekem és rólam szól. Az egész nap olyan érintettséget hozott számomra, hogy úgy mentem haza: a teológiára fogok jelentkezni. Annak ellenére, hogy addig gyógyszerésznek készültem; úgyhogy a tanáraim nem is értették, mi történhetett. Így kezdődött az egész. Nem bántam meg! Mindamellett, hogy voltak ennek mélységei és magasságai.
Tudnád érzékeltetni velünk, hogy mit értesz ez alatt?
Amikor bárhol parókus lelkész lesz valaki, önmagában ennek a felelőssége is rá tud szakadni. Azt kértem a lelkésszé szentelésemkor Istentől: „Uram, Istenem, én ezt jól szeretném csinálni!” Jöttek a különféle helyzetek, és elgondolkodtam: „Ez hogy lehet? Istenem, hogy engedhetsz bele engem ebbe a történetbe?” Időbe telt, mire világossá vált, hogy ahhoz, hogy valamit „jól csináljak”, Isten szerint tegyek, ahhoz ezeken át kell mennem. Valószínűleg éppen attól tud az ember tapasztalttá válni, hogy végigmegy ezeken a magaslatokon és mélységeken Istennel. Talán visszatekintve egyszer egy olyan megélt élet mutatkozik meg, amelyikben megküzdött dolgok és egy érési folyamat ismerhető fel.
Sokféle elesettséggel küzdő emberrel foglalkozol, lassan két éve főként mozgássérültek és idősek között mozogsz. Emellett hosszú ideje szolgálsz alkoholbetegek felé is. Mi indított el feléjük?
Ebben családi érintettségemnek volt szerepe annak idején. Már a teológiára jelentkezésben is mozgatott, hogy én ilyen téren szeretnék valamilyen formában tenni valamit. Harmadéves voltam, amikor elhívtak a szarvasi evangélikus Középhalmi Misszióba, hogy megnézzem, hogyan működik egy szenvedélybeteg-mentő misszió a gyakorlatban. Aztán ottragadtam. Megmutatta nekem Isten, hogy létezik olyan helyzet, betegség, amelyből – én úgy látom – az ember magától sehogyan sem tud kikeveredni. Ő megengedte azt is, hogy a szemem előtt menjenek végbe nagy szabadulások, és halljak is ilyenekről bizonyságtételekben a szarvasi csendesheteken. Megláttam: igen, neki van ereje embereket kiemelni a megkötözöttségből!
Érintett hozzátartozóként azt is megélhettem, hogy mi zajlik azokban, akik benne vannak ebben a szenvedélybetegségben. Egy áhítatban spontán elmondtam, hogy milyen fájdalmat okozott nekem, amikor ígéreteket kaptam, majd pár nap múlva újra kezdődött minden. Akkor tükröt tartott elém az egyik táborban részt vevő testvérem, aki könnyes szemmel jött oda hozzám és azt mondta, hogy higgyem el, az a hozzátartozóm abban a pillanatban mélyen és komolyan gondolta az ígéretét. Az, hogy legyőzte őt ez a szenvedély, egy másik dolog.
Hogyan lehet feldolgozni, ha nem történik változás? Sajnos kudarcokban szintén bőven van részük a szenvedélybetegek között munkálkodóknak.
Azt hiszem, hogy az alkalmas idő nem az én kezemben van. Nagyon hiszek abban, hogy amit az Úristen elvet, az csíraképes mag. Hogy mikor fog életre kelni, az nem feltétlenül az én dolgom. Ami ott történik, az nem múlik el nyomtalanul! Külön ajándék, ha Isten megengedi, hogy a szemem előtt történjen valami változás.
A saját életemben is azt látom, hogy azokból a „magokból” – történetekből, igehirdetésekből –, amelyeket gyerekként kaptam, akár húsz év elteltével egyszer csak élet támad. A keresztyén szenvedélybeteg-gondozó szolgálatoknál létezik egy többlet erőforrás, ami túl van az emberin, az orvostudományon. Az orvos, lelkész és a többi segítő együtt áll ott mondhatni eszköztelenül a helyzettel szemben. De van ott Valaki, akinek akkora az ereje, hogy fel tudja használni az orvosi eszközöket, a lelkész igehirdetését és az ember akaratát abban, hogy ez az élet másképp folytatódjon. Ő végtelenül szeretné ezt!
Mi az, ami működik, ami megérinti az emberek szívét-lelkét, hogy akarjanak és képesek legyenek gyógyulni?
Az alkoholbetegeknél sokszor a betegségtudat hiánya a probléma. Gyakran mondják, hogy ezt ők bármikor le tudják tenni. Amikor el tud oda jutni valaki, hogy a problémája nagyobb nála és szüksége van egy olyan külső hatalomra, amely ezt legyőzi benne, ott történik valami nagy áttörés. Nagy szolgálatot végeznek közöttük olyanok, akik keresztülmentek ezen és kimenekültek belőle. Elmondják, hogy igen, ott voltam egy kórházi ágyon, és gyakorlatilag azt kellett eldöntenem, hogy meghalok vagy élek. A hitünkben is mindig ez a kérdés: az életet választom vagy nem? Az evangelizáció és az igehirdetés komoly eszközök. Másrészt mi magunk is tudunk az önmagunk emberségével eszközök lenni, amikor odatesszük az empátiánkat, a figyelmünket, és amikor együtt tudunk imádkozni a másikért – vele vagy nélküle. Nem mi tesszük ezeket, de katalizátorként tudunk ebben közreműködni.
Hogyan éled meg a Szentlélek jelenlétét, működését a szolgálataidban, az életedben?
Amikor igét hirdetünk – és ezt nem csak a szószéken tesszük –, azt megelőzi egy olyan belső megélés, ami arról szól, hogy mi megértünk valamit az üzenetből. Akkor látom például a Szentlélek munkáját, amikor készülök egy istentiszteletre és elérkezik az a pillanat, hogy az egész összeáll megértéssé és mondanivalóvá. Ez nincs a kezemben! Nem úgy születik meg egy igehirdetés és egy lelki beszélgetés sem, hogy nagyon jól felkészültünk és valamit előadunk. Az ott és akkor születik meg! És ezek olyan nyomon követhetetlen, de a lelkünk mélyén megélt pillanatok, csodák, amelyeket nem nagyon lehet szavakba önteni. Aki ilyet megélt, az tudja, milyen. Egy olyan felemelő dolognak lettünk részesei, ami túl van rajtunk. Hálás vagyok ezért, és emiatt nem lennék más, mint lelkész. Ez küzdelmet jelent, amiben viszont Isten jelenlétének a csodája is ott van. Annál szebbet, mint ebbe néha belelátni, nem nagyon tudok elképzelni.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2021/2.
