Piliscsaba neve az evangélikus egyház hívei számára összekapcsolódik a gyönyörű környezetben elhelyezkedő Béthel Evangélikus Missziói Otthon barátságos, hívogató hangulatával. Aki eltölt ott egy kis időt, egész biztosan magával visz valamit abból a békés vagy éppen felkavaró Isten-közelségből, amelyet a különféle konferenciákon, táborokban, csendesnapokon élhetnek át az odalátogatók. Varga Gábor közel huszonöt éve a Béthel vezetője. Áldozatos munkája, hite nyomait hordozza a kert, a szépen karbantartott épületek. Szerényen, de határozottan intézi az otthon ügyeit, és mindig kész a vendégek kéréseit meghallgatni, a problémákat orvosolni. Hetvenedik születésnapján otthonában köszöntöttük.
Mi az Ön titulusa? Igazgató, gondnok, esetleg takarító?
Tulajdonképpen minden. Igazgatni és vezetni nem kell, a Lélek vezet bennünket. Szolgálom ezt az otthont.
De mégis, milyen minőségben? Ki bízta meg ezzel?
Valamikor 1991-ben az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért (EKE) kért fel a feladatra.
Lombot gyűjt, mosogat, parizert vág, építkezik, adminisztrál. Hány szakmát képviselt itt az elmúlt huszonöt évben?
Mindent, amit a szolgálat megkívánt. Azt kértem Istentől, hogy fogadjon a szolgálatába. Ő azt mondta: ha szolgálni akarsz, akkor szolgáld az embereket. Lázadás helyett mindig az jutott eszembe, hogy én magam kértem Istentől a szolgálatot, s ha ő ezt bízta rám, akkor ezt kell elfogadnom. Hálát adok Istennek, hogy mindent, amit ez a szolgálat megkívánt, meg tudtam csinálni. Ez nem érdem, hanem Istentől való ajándék.
Eljutott földi életének hetvenedik esztendejéhez. Beszéljünk az indulásról! Hol született, hol nőtt fel?
Apám martonvásári születésű, a Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott. Anyám zempléni, egy Tőketerebes melletti kis faluból származik, Hardicsáról. Én a második gyermek vagyok, a háború alatt fogantam, és a háború végén születtem meg.
Milyen útravalót kapott a szüleitől, ami meghatározza a gondolkodását?
Vallásos családban nőttem fel. Apám templomba járó katolikus volt, anyám református. Rendszeresen jártam apámmal templomba, elsőáldozó is voltam. De voltak nálunk református összejövetelek, imaalkalmak is. Nagyon szegények voltunk, pici házban laktunk, mert anyámékat a „fölszabadítók” jövet is, menet is kirabolták. Anyám famíliája viszont szorgalmas, gazdálkodó parasztfamília volt. Amikor az iskolaév véget ért, anyám felpakolt bennünket, és átmentünk hozzájuk Szlovákiába. Ez az ötvenes években történt, a kemény Rákosi-időkben. Sokszor úgy segítettek át bennünket Felsőregmecnél a határon, hogy a szlovák tehenes átjött a gulyával, mi pedig a tehenek közé álltunk, és mentünk a csordával. Odaát anyám testvérei már vártak. Kalandos dolog volt, egészen addig, amíg egyszer el nem kaptak bennünket. Anyámat határsértésért három hónapra le is ültették. Olyan fegyintézetbe került, ahol politikai foglyok voltak, arisztokrata származékok, akiket osztályidegennek, nemkívánatosnak tituláltak. Amikor ezek a nők kiszabadultak, eljöttek hozzánk, és kis időt nálunk töltöttek. Amíg nálunk voltak, velünk, gyerekekkel foglalkoztak. Amire esetleg a szüleim nem tanítottak meg, arra ők igen. Örömmel voltak nálunk, mert anyám szeretetteljes légkört teremtett. Nemcsak velük volt ilyen, hanem az ágrólszakadt falusi asszonyokkal is, őket is meghívta ebédre vagy olyan eseményekre, mint a kukoricafosztás, tollfosztás, amikor meleg ételt tudott adni nekik. Egész komoly kis közösségi összejövetelek voltak ezek énekléssel, imádsággal, mesemondással. Nekünk, gyerekeknek ez csoda volt.
Milyen végzettsége van, és hol dolgozott?
A középiskolát a pályafenntartási technikumban kezdtem el, de valahogy nem igazán tetszett. Dolgoztam az Állami Könyvterjesztőnél, amit csodálatos időszakként éltem meg. Nagy élmény volt, hogy olvashattam. Általános iskolás koromban végig jártam zeneiskolába is. A középiskolai zenekarban nem volt dobos, de velem együtt volt két zongorista. Ezért megtanultam annyira dobolni, hogy később nagy hasznát vettem, mert miután otthagytam az iskolát, zenéből kezdtem megélni. Zenészként bejártam az országot. Végül Tatára kerültem, ahol megismerkedtem a leendő feleségemmel. Amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, beláttam, hogy ez a zenészélet mellett nem fog menni. Be- álltam segédmunkásnak a cserépgyárba. Pár hónap után, amit fizikai munkával töltöttem, Isten segítségével kiemeltek. Akkor tudatosan elkezdtem szakmát tanulni, elvégeztem egy szilikátipari középiskolát, majd felsőbb képzésben is részt vettem.
Az Istennel való kapcsolata hogyan lett intenzívebb és tudatosabb?
Kamaszkoromban kezdtem ráeszmélni arra, hogy valami mozgathatja a világot. Ezután kerültem a könyvterjesztőhöz, ahol a hinduizmusról szóló könyvtől kedve mindenféle a kezembe került. Sok mindent megismertem, de igazából semmire sem jutottam, Istentől távol maradtam. Aztán mellénk költözött egy evangélikus lelkész, Selmeczi Lajos, akivel sokat beszélgettünk. A cégnél volt egy mérnök, akivel összebarátkoztam. Ő pünkösdi közösséghez tartozott, de Cseri Kálmán református lelkész igehirdetéseit is hallgatta. Hozott nekem kazettákat. Ezután egy gyár vezetője lettem, és azt hittem, most jól mennek majd a dolgok, de egy pillanat alatt összeomlott minden. Ott maradtam állás nélkül. Nem értettem, hogy ez miért történik. Istenhez fordultam, hogy hát akkor most segíts. Elkeseredésemben elkezdtem hallgatni a kazettákat, és úgy gondoltam, Istenre bízom magam, mert én semmilyen kiutat nem látok. Ez 1990-ben történt. Úgy éreztem, Isten valahogyan jelt fog adni nekem arról, hogy hozzá tartozhatok. Arra gondoltam, ha úrvacsorát vennék, akkor azután talán Istenhez tartozhatnék. Lajos mindig hívott, mentem is az istentiszteletekre, de soha nem tudtam úrvacsorát venni. Vagy lemaradtam, vagy éppen nem volt úrvacsoraosztás, de még olyan is előfordult, hogy az ostya az orrom előtt fogyott el. 1991tavaszán Selmeczi Lajos hívott Piliscsabára, a Béthelbe a fatemplom felszentelésére. Ekkor jártam először Piliscsabán, és érdekes módon, itt tudtam először úrvacsorát venni. Ez az alkalom egész életemben a legnagyobb ünnep. Egyetlen esemény sem volt ennyire fontos számomra. Itt éreztem azt, hogy mellém állt az Isten: most már jöhetsz velem. Ez csodálatos érzés volt, amely akkor és ott megváltoztatta az életemet. Azon az alkalmon már szóba került, hogy itt van ez az otthon, ahol lehetne konferenciákat rendezni, de nem tudják, hogyan kezdjék el. Erre Selmeczi Lajos azt mondta, hogy itt van egy barátom, aki sok mindenhez ért, és alkalmas lenne arra, hogy ezt az otthont mozgassa. Az EKE-sek megkérdezték, elvállalom-e, hogy a hátteret biztosítsam a nyári konferenciák heteiben. Ráértem, állásom nem volt. Piliscsabán lakott két szakácsnő, akik még a korábban itt működő gyermekotthonban dolgoztak. Velük megbeszéltem, hogy főznek, én meg beszereztem az anyagot. Az egyházban az volt a hozzáállás, hogy tavasztól újra elkezdjük, aztán majd meglátjuk, mi lesz a folytatás. Erre mondtam, hogy azt én nem tudom megvárni, nekem el kell döntenem, miből fogok megélni. Bolla Árpád lelkész – aki a fatemplomot is hozta Németországból – azt ígérte, hogy annyi pénzt tudnak biztosítani, hogy a költségeket megtérítsék. Így aztán itt maradtunk. Feleségem mint hűséges társ – nem tudva, mi lesz, hogy lesz, de – jött velem.
Mi volt a célja, mire tette a hangsúlyt az itteni szolgálatban?
Amikor már a fejfájásig gondolkodtunk, hogyan lehetne ezt az egészet működtetni, az egyik diakonissza küldött egy igés lapot. A diakonisszák úgy érezték, hogy visszakapták a Béthelüket – ha nem is jogilag, de legalább lélekben. Az igés lapon egy Ézsaiás-idézet állt, amelynek ez volt a lényege: „Ha hozzám kiáltasz, én felelek neked.” A diakonissza testvér írt az ige mellé egy tanácsot is: „Ne a saját terveitekhez kérjétek Isten segítségét, hanem imádságban kérjétek el Isten tervét, és azzal azonosuljatok.” Azt mondtam ezután, hogy Istennek mindenre van hatalma: bármin, akár a Népszabadságon keresztül is tud üzenni nekem, hogy mi a dolgom; akkor most nem csinálunk mást, csak imádkozunk. Amikor azt kérdezik, mi a tervem, mindig azt mondom, hogy nekem nincs tervem, de vannak álmaim. Ha egy terv nem valósul meg, az kudarc. A szép álom örömöt szerez; ha nem valósul meg, akkor szép álom marad. Álmodhatunk, de tervezni nem tervezhetünk, csak elkérhetjük Istentől, hogy mi a mi dolgunk.
Mi ad örömöt Önnek?
Az öröm apró dolgokon múlik, a boldogsághoz nagyon kevés kell. Örülök, hogy Istenhez tartozhatok, ez a legnagyobb öröm. Örülök, amikor látom a gondtalanul szaladgáló gyerekeket, vagy amikor egy felnőtt azt mondja, hogy olyan békesség van itt. Ilyenkor azt érzem, hogy részese vagyok annak az örömnek, amelyet ő Istentől kapott.
Úgy tudom, az volt az elve, hogy minél többen és minél olcsóbban jöhessenek ide.
Az örömhöz nem kell sok. Nem akarunk olyan luxust, amit máshol is meg lehet venni pénzért. Azt szeretnénk, hogy Isten úgy tudjon adni bárkinek bármit, amire szüksége van – békességet, örömöt, feltöltődést –, hogy ne lógjon rajta semmilyen sallang. Kezdetektől fogva határozottan tiltakoztam az ellen, hogy itt tarifák legyenek. Isten ajándékait nem lehet megvenni, csak megkapni. Nekem az a dolgom, hogy azt osszam el, amit Istentől kapok, és ő mindent megad ahhoz, hogy az emberek itt jóllakjanak, nyugodtan aludjanak, figyelni tudjanak egymásra, kipihenjék magukat, szeretetet kapjanak. Ehhez joga van mindenkinek, mert mindenki Isten teremtménye.
Amikor idejöttem, a kapuban egy cigány asszony a kislányával makkot szedegetett. Nem fél beengedni a cigányokat?
Nem. Én nem tudok megvédeni semmit, akár félek, akár nem. Nincs bennem félelem. Isten kezében vagyunk, és mindenkinek jár az ő szeretete.
Köszönjük elsősorban Istennek, azután Önnek, hogy itt az elmúlt huszonnégy évben több ezren megfordulhattak, megpihenhettek. Adjon Isten a továbbiakban is hitet, egészséget, erőt a szolgálatához és a családi életéhez!
Szeverényi János
Evangélikus Élet, 2015. november 16.
