Johann Gyula evangélikus lelkész, lelkigondozó, mentálhigiénés szakember, a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés továbbképzésének óraadója, emellett krízisben lévő lelkészeket kísér. Kompetenciája megkérdőjelezhetetlen, lelkipásztori és lelkigondozói praxisa során számos esettel találkozik. Először az életközepi válság definíciójáról, az ezt kiváltó fő okokról kérdeztem.
Lehet definíciókat alkalmazni, de amennyire segít megragadni egy jelenséget, annyira meg is köti a gondolatainkat. Az életközepi krízis nem azonos a kiégéssel: utóbbi patológiás folyamat, melynek során az egyén komolyan megbetegedhet. Az életközepi válság harmincöt–ötven között, leginkább a negyvenedik életév környékén jelentkezik. Ebben a korban sokféle változás történik az ember életében, amikkel szembe kell nézni, s valamilyen választ kell adni rájuk. Van egy „magánhasználatú képem” erre. Az emberi élet úgy épül fel, hogy van egy felfelé ívelő szakasz, a tervek, álmok ideje, a családalapítás, a karrierindítás korszaka – ez mind nyereség. Szakmai és családi téren a továbblépés éveit éljük. Aztán elérkezik egy pont, amikor már jönnek a veszteségek. Visszafordul a felfelé ívelő élet. Az álmokkal szemben a realitásokkal is szembe kell nézni.
Megérezzük, hogy az életünk véges?
Igen, a halálkérdés is benne van. Elmennek a szüleink, esetleg már a kortársaink is. De sok más is van még: kirepülnek a gyerekek, s ott marad a házaspár – egymással. Hogyan tovább, mi az újabb cél? Ez egy krízis, amivel kezdeni kell valamit! Újra kell fogalmazni alapvető dolgokat. De van „durvább” is: szakmai téren is jöhet krízis. Sok – főleg hölgy – kliensem volt, akiket a munkahelyükről küldtek el. A helyükre fiatal, csinos, több nyelvet beszélő, fele annyi fizetést kapó lányok kerültek. Sok nagy cég vált struktúrát, s egy ötven körüli ember ott marad munka, kereset nélkül. Feleslegessé válik.
Századokkal ezelőtt még jóval alacsonyabb volt az átlagéletkor, mint ma. De vajon minden történelmi kor embere érintett volt ebben, vagy ma jobban „ránk szakad” ez a jelenség?
A szakirodalom nagyon friss: életközepi válsággal a hetvenes évek óta foglalkozunk erőteljesen. Ha a személyiségfejlődési oldalát nézzük, akkor biztosan megvolt! Igen ám, de volt a társadalmi berendezkedésnek egy megtartó ereje, például a több generáció, a nagycsaládok együttélése. A szülő nagyszülőként folytatva nem élte meg veszteségnek a gyermeke felnőtté válását. A szerepváltások természetes módon, folyamatként történtek meg. Kevésbé volt stresszes a világ, kevesebb szerepnek kellett megfelelni. Ma társadalmi kényszerhelyzetek hatnak a középkorúakra. A keresetet felemészti a megélhetés, a fogyasztás kényszere is szorongat. Csökken az emberek önérdek-érvényesítő képessége.
Hogyan kezeli a praxisában az ilyen eseteket? Milyen lépések során vezethető ki valaki a válságból?
Tudni kell, hogy ez minden közösségre jellemző, a hívőkre is. Természetes dolog, nem betegség, bár betegséggé is alakulhat. Érdekes, hogy magunkon gyakran nem is vesszük észre a jeleit, másokon hamarabb. A segítség, megoldás beszélgetések során történik. Nagyon jól kísérhető folyamat ez. A lelkigondozó feladata nem abban áll, hogy megmondja kliensének „a tutit”. A legfontosabb, hogy a segítő nagy elfogadással áll a kliens mellett. Elfogadja azt, amit ő maga nem tud. S ezt az elfogadást a kliens átveszi. Kezdi látni önmagát, elfogadóan tekint arra, hogy megváltozott az élete. Ezek lépésenként történnek. A beszélgetés során kis feladatokat adunk a kliensnek, amiket végig kell gondolnia. Ketten, közösen végigjárva az utat képes lesz szembenézni mind az élet változásaival, mind önmagával. A jelenlét, az elfogadás gyógyító erejű.
Innen már csak egy lépés, hogy Isten mindannyiunkat elfogad és szeret. Jézusban megmutatta, hogy a szeretete határtalan. Szakemberként mit tanácsol: a Szentírás válaszához hol nyissuk fel a Bibliát?
Egy öreg barátom néhány mondata jut először eszembe. Egy nehéz betegséggel találkozva egyre intenzívebben fordult az egyházi élet felé. Azt mondta nekem: úgy éli meg, hogy a Krisztus-követésre meg kellett érnie. Nem valami kognitív, elméleti dolog a hit, hanem egzisztenciális megérés! A megérés szó szépen visszaadja ezt a folyamatot. Gondoljunk Keresztelő János szavaira Krisztusról: Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Ebben az életkorban ez nemcsak teológusként értelmezhető, s nemcsak a krisztológiai oldala jelentős, hanem az elfogadásé is. Vagy ahogy Pál apostol mondja: többé nem én élek, hanem él bennem a Krisztus. A belső lelki változások arra vezetnek, hogy én kicsit visszább lépek. Elfogadom, hogy Isten belép olyan területekre, amelyeket addig kitölteni véltem, de már érzem a hiányaimat. S ő benne van! Egyre inkább számolok vele. Nikodémus jut eszembe: van egy találkozásjellege ennek az időszaknak, ami más, mint „gyermekségünk hite”. Nem a hit kognitív, elméleti síkjaira vezet ez a tapasztalat, hanem az istenkapcsolat megéléséhez érkezünk. Éltető kapcsolatba, amely folyamatos, amely kontemplatív, figyelmes magatartásunkra érkezik válaszként. Amint csodálom, ahogyan Isten dolgozik bennem és másokban. Luthert itt is példának tekinthetjük: szerzetesként átélt, megszerzett gyakorlatait egész életében megőrizte az istenkapcsolatában.
Jól értem, hogy nem kell félnünk az életközepi válságtól, hiszen rejlik benne egy nagy lehetőség, amely felnyitja a szemünket, új utakra vezet?
Pontosan. Fogékonnyá válunk arra, ami éltet, ami kiszabadít. Szabaddá válhatunk a még előttünk álló évtizedekre, és ezt az Isten jelenlétében élhetjük meg. Ez az erő felkészíthet tehát az öregkorra is, hogy méltósággal haladjunk tovább az úton. Segít kibékülni a „kamaszkori álmommal”, ami megvalósult belőle, s ami nem. Az önmagam elfogadása – Isten előtt. Mert talán ez a legnehezebb lecke az életünkben.
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd, 2018/2.
