Dr. Veres Sándor Péter pszichológusprofesszor érdeklődése hosszú szakmai és tudományos karriert követően – megtérése után – a pszichológián túl a teológia felé fordult. 2005 óta a Baptista Teológiai Akadémia tanszékvezető egyetemi tanára és kutatóintézeti igazgatója. Krisztusra találása óta elsődlegesen Isten válaszait keresve boncolgatja az emberi lélek, gondolkodás és viselkedés folyamatait.
Önéletrajzában olvastam, hogy radikális pályamódosítás történt az életében, melynek nyomán a bibliai lélektan felé fordult. Mi okozta ezt a fordulatot?
Szintén pszichológus feleségemmel együtt éltük meg ezt a fordulatot a rendszerváltás táján, amikor a magyar társadalom is lelkiismereti és bizalmi válságba került.
Már fiatalon, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium tanulójaként értek arra mutató hatások, hogy az önvizsgálat, saját lelkünk megismerése valamiféle kiutat kínál azokból a válságtünetekből, amelyek tömegeket neurotizálnak vagy tesznek depresszióssá. A kríziseket ki-ki a maga életében a kamaszkor tájékán vagy később bizonyára megéli. Ebben én sem különböztem. Ezzel együtt pályám 1974-ben a pszichológusdiploma megszerzésével reményteljesnek indult.
Volt istenhívő példa a családjában, aki nem az emberi megismerés, a tudomány útján, hanem más módon próbált hasonló lelki nehézségekből kilábalni?
Jóval később derült ki számomra, hogy igen, a dédanyám. Nagyapám – aki országos hírű, elismert író és politikus volt – egy hajdúsági cselédlánynak és egy nagygazda fiának romantikus szerelméből született, ám a férfi nem vállalta a gyermeket. A megesett cselédlánynak döntenie kellett, hogy az életet vagy a halált választja. Vállalja a gyermeket, vagy kútba ugrik sok sorstársához hasonlóan. Az életet választotta. Bibliához ragaszkodó, hívő református asszonyként nevelte fel a fiát. Később újságíró édesapámról érkezett számomra egy megdöbbentő hír. A falujában – ahová a válása után visszaköltözött – azt beszélték, hogy a halála előtt többször is látták őt sírni a református templomban. Engem ez nagyon megrendített, hiszen apámat kommunistának ismertem. Elgondolkodtatott, hogy mit keres ő a templomban. Ma úgy látom, hogy azoknak a felmenőinknek a megismerése, akik valamiképpen kapcsolatba kerültek Istennel, sokat lendíthet azon, hogy mi magunk is megpróbáljunk ebbe az irányba fordulni.
A rendszerváltás ténye megingatta a pszichológiába vetett addigi hitét?
A megingás, ha visszatekintek, már korábban megtörtént. 1982-ben Finnországban jártam tanulmányúton az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének munkatársaként. A halpiacon sétálgatva megszólított egy fiatalember, hogy érdekel-e engem a Biblia. Helsinkibe mint marxista szociálpszichológus mentem. Mivel korábban nem nagyon jártam külföldön, azt éreztem, hogy ott minden működik, szabadság van, az emberek szeretik egymást. Talán ezért mondtam azt, hogy miért ne. Ekkor meglepetésemre elővett a táskájából egy magyar nyelvű Károli-Bibliát! Ez hét évvel a megtérésünk előtt történt. Mély nyomot hagyott bennem ez az esemény. A gyökeres változásnak az életünkben általában megvannak a jóval korábbi előzményei. Hazatérve aztán – ahogy fokozatosan gyengültek azok az erők, amelyek a régi életformát akarták mindenáron fenntartani – a belső vívódás lelkiismereti válságot idézett elő bennem. Rossz magatartásminták kerültek elő: depresszió, alkoholproblémák. Tehát akinek az volt a hivatása, hogy gyógyítson, segítsen, maga lett beteg.
A fordulat a 301-es parcella kopjafáinak faragása idejére esett. Egy ellenzéki csoport tagjai dolgoztak a kopjafákon a sógorom, Koczogh András fafaragó művészeti vezetésével. Megrendítő volt átérezni a sírkertben, hogy azt a múltat temetjük, melyért mindannyian felelősek vagyunk, nem csak a politikai vezetőink. Az 1989. szeptember 20-át követő napokban, amikor Cseri Kálmán a pasaréti szószéken Jónás próféta könyvét kezdte olvasni, esett le a hályog a szememről. Megláttam, hogy mindent egyedül, Isten nélkül terveztem, és a „hajó”, a család, a szakma, az egész életem Isten akaratával szemben indult el. Jézus helyettes áldozatának megértése és elfogadása hozta meg a sorsunk fordulását. A feleségemben az fogalmazódott meg a történet kapcsán, hogy hátha velünk is kegyelmes lesz az Isten, és megkönyörül rajtunk, hiszen még az állatokon is megkönyörült.
Ez a – talán korábban is ismert – jónási történet olyan mélyen és személyesen megérintette mindkettejüket, hogy Istenre bízták az életüket?
Pontosan így történt. A megtérés az értelem megújulásával járt, amiről Pál ír a Római levélben (Róm 12,1–2): ne igazodjunk ahhoz a gondolkodáshoz és életvitelhez, amibe beleszülettünk. Az ember alapvető státusza az Istentől elszakadt állapot. Abba születünk bele. Félünk Istentől, és rosszakat gondolunk róla. Ez a fajta félelem ’89-ben teljesen eluralkodott rajtam, pszichiáterhez kellett fordulnom. Közben Isten kegyelme – két hónappal az evangelizációs alkalmat követően – olyan elementáris erővel ragadott meg bennünket, hogy mindketten átadtuk az életünket az Úr Jézus Krisztusnak. Megtagadtuk azt az életet, amit addig éltünk és már bűnnek láttunk. Sok ember számára elképzelhetetlen – mint ahogyan azelőtt számunkra is az volt –, hogy csak önmagunkat megtagadva válhatunk azzá, akinek Isten szán bennünket.
Mit tudnak segíteni a pszichiáterek, lelkigondozók, és mit tesz Isten? Isten nélkül nem történik áttörés?
A pszichiáter, a pszichológus a szakmája miatt olyan lelki megtapasztalások részese, melyek során kialakul egy védett státusz a tudás, az ismeret alapján. Szakmai felkészültsége segíti, hogy nyugalommal, együttérzéssel és racionálisan forduljon a betegéhez, és ezáltal átmeneti vagy tartós segítséget nyújtson. A hívő szakembernek azonban van lehetősége arra is, hogy Istenhez kiáltson, és mindkettőjük számára olyan védelmet és segítséget kérjen, ami reménységgel tölti el akkor is, ha ennek a következményeit a másik ember viselkedésén még nem látja. Önmagán belül történik vele valami, és az, ami benne történik, hosszú távon a másik emberre is hatással van. Nem ő teszi ezt, „csak” megkapja attól, aki minden embert a legjobban ismer, és tudja, hogy kinek mire van szüksége. A beszélgetéseknek légkörük van, mondhatjuk: „lelke van”. Van ott Valaki. Ez olyan felismerés, mint az athéniak számára az „ismeretlen isten”. A Szentlélek segíti a gondozót, eszébe juttat mindent, amire ott szükség van.
Egymás lelkigondozói is lehetünk a hétköznapokban úgy, hogy tudtunkon kívül is ott van a Szentlélek?
Erről meg vagyok győződve. Egy asszonnyal beszélgettem agresszív, indulatos férjéről, akinek a viselkedésére ő meglehetősen rosszul reagált. Tartottam tőle, hogy ebből otthon továbbra is veszekedés, sértegetés lesz. Ekkor eszembe jutott, hogy két nappal ezelőtt láttam egy filmet egy arthritisben szenvedő, torzult kis fiatal nőről. A film azzal kezdődik, hogy bejelenti: nem szorul a családja segítségére, munkát fog keresni. Elmegy egy embergyűlölő, agresszív férfi mellé szolgálni, aki minden mondatával megalázza őt. Egy szó sem hangzik el Krisztusról, de ez a kicsinyke, sérült nő gyönyörű példáját adja a krisztusi viselkedésnek, ahogy szelíd, de határozott lelkületével megnyeri az elvadult, önmagából kifordult embert, és visszasegíti őt az életbe.
A panaszkodó asszonnyal beszélgetve – a Lélek indítására – ajánlottam neki ezt a filmet. És mi volt a válasza? Éppen tegnapelőtt láttam! Két pillanat alatt lelki közösségbe kerültünk, melyet nem mi teremtettünk. A sokat szenvedett asszonykának a filmben Isten megadta azt a szeretetet, türelmet, együttérzést, ami megtörte a férfi kemény szívét. Ez Jézus Krisztus által lehetséges, ez egy másik világ, egy másik ország. Ez az ország itt van, közöttünk van, lehetne benne élni! Ilyen értelemben észrevehetjük a Szentlélek jelenlétét az utcán, a villamoson, a liftben, bárhol – ha keressük, ha figyelünk rá.
Mit takar a bibliai házassággondozás fogalma? A Pálhegyi Ferenc vezette csoportban részt vett ilyen szolgálatban.
A bibliai szellemiségű segítő a Biblia antropológiájából és a Szentháromság átgondolásából, valamint a keresztény hit megéléséből fakadóan tud olyan lelkületet, szellemiséget közvetíteni, amit ő is kap. Magam is átéltem, hogy a Bibliára alapozva hogyan alakította át Isten a gondolkodásomat és életvitelemet.
A házasság legfontosabb tétele ebben a szemléletben az, hogy az Isten egy. Az Isten hármas személye a Bibliában a legkülönfélébb helyzetekben tesz bizonyságot arról, hogy az ő személye egy. A házasságban a kettőnek kellene egynek lennie, egy testnek, ám ez csak a harmadik által lehetséges. Ha bennük (már) nincs ott az Isten Lelke, a harmadik, aki teremtette, összetartotta és védte őket, akkor ez a két fél nem tud egységre jutni.
Gondoljunk Jézus Krisztus szüleire. Annak ellenére, hogy a hagyomány, a vallási előírás szétszakította volna őket (meg kellett volna kövezni Máriát), Isten egybetartotta kettejüket. Gábriel, az angyal, a küldött azt mondja: „Ne bocsásd el őt! Ne tedd azt, amire a hagyomány kötelez!” Ha József enged a küldöttnek, akkor a Lélek vele van. Akkor Isten harmadik személyként jelen lesz a házasságban. Csak ő tud egységet teremteni.
Sokan úgy gondolják, hogy csak a mélységben lévő embereknek van szükségük Istenre. Mennyire igaz ez lélektani szempontból?
Mi lehet ennek a gondolkodásmódnak a mélyén? Az ember elveszettsége és magánya, ami érzéketlenséggel van beburkolva.
Aki ezt megfogalmazza, talán valahol mélyen egy problémát hordoz?
Ez védekezés az Isten nélküli élet ürességével szemben. Magam is átéltem ’89-ben, hogy semmi nem tudott megnyugtatni, csak az, hogy órákon keresztül olvastam a Bibliát, miközben azt éreztem, hogy az átmos, menedék, és jó érzés benne lenni. A kérdést felvető emberben nyilván az a gondolat van, hogy ez teljességgel lehetetlen. Gondolkodása lezárt, dogmatikus, ami képtelenné teszi arra a nyitottságra, hogy „ezen gondolkodni fogok”.
Sok ember ösztönösen figyel, figyeli, hogy a keresztyén azt csinálja-e, amiről beszél. Ez nekünk rosszul esik, mert olykor kiderül, hogy nem. Aki a másik oldalon van, például azt fogja látni, hogy én kétségbeesetten kapaszkodom a Bibliába, mert egyébként szétesnék. Nehéz bevallani – de lehet, hogy érdemes megkockáztatni –, hogy teljesen igazad van: ha engem az Isten nem fog meg, akkor szétestem. Abban is igazad van, hogy ez a görcsös kapaszkodás és bizonyítási kényszer azt jelzi, hogy én valamiben – vagy lehetséges, hogy sok mindenben – egyáltalán nem az Isten útján járok, ezért vagyok görcsös. A szembesítés segíthet a helyreállásban.
Melyik ige az, amelyik az utóbbi időben fontossá vált az Ön számára?
József történetében olvashatjuk: „A kút üres volt, nem volt benne víz.” (1Móz 37,24b) József nagyon várt, nagyon szeretett gyermek volt, de a szülők elfogultsága a testvéreiben ellenérzést és haragot keltett. A dolgot tetézték az álmai, melyeket dicsekvésnek véltek.
József élettörténetének fontos momentuma, hogy hatéves volt, amikor az egész rokonság – köztük az apja – leborult Ézsau előtt. Mindenki rettegett, és ezt a gyermeknek is át kellett élnie. És mi történt az álmában? A testvérei kévéi leborultak az ő kévéje előtt. Ez kijelentés, az egész család bajára orvosság, melyet mindannyian félreértettek, mert Istentől távoli életvitelbe keveredtek. Jákób képtelen volt ezt a családot egységben tartani, mert csaló, Isten irányában félszívű volt. József – éppúgy, mint az apja – gyanútlan volt, semmit sem észlelt a testvérek ellene irányuló összeesküvéséből. Az önhitt embert érzéketlenség védi, ami nem enged be olyan információt, ami ezt a magabiztosságot megrendítené – mert az már az Istennek való engedés lenne. Testvérei meg akarták ölni őt, végül kútba dobták. József beleesett a kútba, és ott vette észre, hogy a kútban nincs víz. Ez azt jelentette, hogy van remény. Midjáni kereskedők találtak rá, eladták őt az izmaelieknek. Mire ébredezni kezdett a testvérek lelkiismerete, addigra már a kút üres volt. Az egész családot nyomta a gyilkosság terhe, amíg József fel nem fedte magát. Ez a család egy rablóbanda! Ebből egységet alkotni?! Isten megteheti! József az álmon keresztül előre megkapta, hogy mi lesz, de ahhoz neki előbb meg kellett változnia, szenvednie kellett őértük is. Az Isten igéje új élet lehetőségét adja, és reményt ébreszt. A kútban nincs víz! Még élünk!
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2019/3.
