Beszélgetés Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal
Szinte klisének számít arról beszélni, hogy a járvány mennyiben változtatta meg az életünket, mégsem szabad elbagatellizálnunk, hogy a halál mennyivel láthatóbbá vált az elmúlt években. Megváltoztatott-e minket ez a tapasztalat? Ha igen, akkor hogyan?
Olyan nincsen, hogy a halálra ne reagáljunk. A halál kérdéseket és érzéseket hoz fel bennünk. Kihat a racionalitásra és az érzelemvilágra is. Sok szempontból mély fájdalmakat élünk át amiatt, ami körülöttünk történik. Ha látjuk a cikkeket, hogy ennyi halott van ma, vagy látunk egy gyászoló Facebook-bejegyzést, még ha nem is ismertük az illetőt, ezek kihatnak ránk. Szép születés van, szép halál nincsen. Ez azért is van, mert nem az Isten terve szerint való a halál. Bár természetes része az életünknek, hiszen a paradicsomon kívüli állapotban vagyunk, de megvisel, mert minden alkalommal találkozunk az élet végességével, és ez minden alkalommal elénk hozza a kérdést: meddig tartok én? Mi van velem, az én szeretteimmel? Egyik oldalról gyászként érint minket, másik oldalról pedig egy egzisztenciális szorongásként. Nem tudunk érintetlenül elmenni amellett, ami két éve történik körülöttünk és az életünkben.
Hogyan változtat meg ez minket?
Mi magunk is elfáradunk érzelmileg, szomorúbbak leszünk. Nem mondom, hogy depressziósok, de azért egyfajta depresszív tünettömeg jelenik meg. Megnövekedett a depressziósok száma, és megnövekedett a szorongó emberek száma is. A pandémiának a bizonytalansága, az elszigeteltség és a sok gyász, amit látunk, felelősek ezért. Amiben vagyunk, az egy természetellenes állapot.
Illetve azt gondolom, hogy egy idő után elkezdünk védekezni a fájdalommal és a szorongással szemben. Az egyik védekező megoldás, hogy többet adunk magunkból, ahogyan az ige mondja: aki mást felüdít, az önmaga is felüdül. De az is lehet, hogy agresszívebbekké válunk, apátiásokká, lezárunk, nem érzünk, nem akarunk tudni róla, elhidegülünk, izolálódunk érzelmileg. Ezt lehet is látni a különféle vírus és oltás körüli vitákban, marakodásokban. Egyre inkább bekeményítünk: most már nem akarok érezni, most már csak védekezni akarok! Ez szintén ennek a következménye.
Nem a halál az egyetlen veszteség, ami érhet minket az életben, egészen sok mindennel szembesülhetünk. Elveszíthetünk gyermekkori álmokat, egészséget, vagyont, jóhírt, hitet, barátokat. Mi a hátráltató tényező abban, hogy feldolgozzuk ezeket a veszteségeket?
Talán elsődlegesen azt említeném meg, hogy nem mindig nézünk velük szembe. Ahhoz, hogy a veszteségeinket fel tudjuk dolgozni, meg kellene állni. A kornak nem az a jellemzője, hogy megállunk és elgondolkozunk. Hanem minél több impulzus, minél több élmény érjen minket. Úgy is szoktam mondani, hogy inkább fájdalomcsillapítókkal élünk, mint hogy megálljunk és szembenézzünk a gondjainkkal. Mivel nem állunk meg, ezért nem is tudunk továbbmenni. Ha megállnánk és azt mondanánk: megnézem, hogy mit vesztettem, akkor az felszólítana arra, hogy elfogadjuk az életünk valóságát, illetve változtassunk, amin tudunk.
Keresztyén emberként könnyebb ez a megállás? Ideális esetben a keresztyén ember tart csendességet, imádságban Isten elé viszi az életét.
Könnyebbnek kellene lennie, de sajnos nem tudom azt mondani, hogy mi jobban megállunk. A tapasztalatom inkább az, hogy önámítóak vagyunk. Azzal ámítjuk magunkat, hogy ha leülünk igét olvasni, akkor megálltunk és szembenéztünk a veszteségeinkkel. De inkább úgy állunk meg igét olvasni és elcsendesedni, hogy gyorsan valami alkalmazhatót szeretnénk kapni, mintha egy automatába bedobnánk a pénzt, hogy „Szánok rád, Uram, húsz percet, vagy tizenötöt”, és megnyomjuk a gombot: „Dobd ki a megfelelő választ!” Ez kapkodás, rohanás, majdnem üzletkötés Istennel, anélkül, hogy ő ezt akarná adni nekünk.
A megállás egy jóval hosszabb idő. Az, amikor úgy ülök le, hogy kikapcsoltam a telefont, a gépet, az embereket, félrevonultam, be, a leghátsó szobámba, csöndben vagyok, és azt kérdezem: „Mit mondasz erre, Uram?”. Elmondom Istennek, hogy mik a veszteségeim: elvesztettem a kedvesemet, az édesanyámat, a gyermekemet, a szerettemet, a szerelmem szakított velem, elvesztettem az álmaimat, az egészségemet, kaptam egy diagnózist, elvesztettem a jövőképemet… Az a csendesség, amikor odaállunk Isten elé, és merünk neki zokogni szívünk mélyéből, hosszasan, engedve, hogy újabb és újabb gondolatok és fájdalmak jöjjenek ki, utána pedig ülünk csendben, és azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Amikor azt mondom, hogy „itt vagyok, válaszolj”, akkor az Isten válaszol. Nem egy misztikus hangot kell várni, hanem néha eszünkbe juttat egy éneket, egy igeverset, néha míg imádkozunk, nem történik semmi, és utána megnyitjuk a telefonunkat és jött egy ige valakitől, egy bátorítás. Néha semmi nem történik, ami megfogható, hanem érezzük, hogy valahol belül kicsit csendesebbek lettünk.
Monologizálunk Istennel, pedig ő párbeszédet szeretne folytatni. A lecsendesedésre, a megállásra sajnos a keresztyének sem fogékonyabbak, pedig van egy eszköztárunk hozzá, van egy Istenünk hozzá.
Sokszor el sem jutunk a veszteségig, megragadunk annál, hogy félünk tőle. Látjuk, hogy mi történik másokkal: fiatal házasok küzdenek a meddőséggel, vagy látjuk, hogy házassági gondjaik vannak, és ezek a félelmek meghatároznak minket: mi lesz a mi történetünk? Megragadunk a félelemnél, és el sem jutunk a veszteségig. Hogyan tudjuk ezt a félelmet kezelni?
Először is letöröljük a szemüvegünket, mert szelektív látással nézzük a világot. Elcsépelt gondolatnak tűnik a hálaadás: a tapasztalatom az, hogy az emberek legyintenek rá, még a keresztyének is. Pedig a világi pszichológia is most már azt mondja, hogy a hálaadás regenerálja az idegrendszert. Kímélő folyamatokat indít el, az idegpályákat serkenti, lelkesít, motivál, endorfint szabadít fel, az endorfin egy fájdalomcsillapító is, tehát nem csak boldogsághormon. Olyan működéseket indít be, mintha a számítógépen egy alt+ctrl+delete-et megnyomnánk. Újraindítja a szervezetünket. Ha csak arra koncentrálunk, ami a rettenetes, ami a félelmetes, akkor az ráteszi pecsétjét a lelkünkre. Szent Ágoston, amikor az arénákról és a bikaviadalokról ír, akkor azt mondja, hogy amire szegezed tekinteted, ráteszi pecsétjét lelkedre. („Azok a dolgok, amikre nézel, és amiben elmerül a tekinteted, azok ráteszik pecsétjüket a lelkedre.” – Szent Ágoston) Ha a mai világban csak a halálra, a veszteségre, a szorongásra, a diagnózisra, a meddőségre, a házassági konfliktusokra nézünk, ezek ráteszik pecsétjüket a lelkünkre. De a fordítottja is igaz. Ha az Isten ujjlenyomatát keressük az életben, ha az Isten jelenlétére keresünk mintákat, ha az Isten aktivitására, folyamatos támogatására keressük a példákat és arra szegezzük tekintetünket, akkor el tudjuk hinni azt, hogy az élet igazából áldott, a küzdelmekkel együtt, és azok ellenére.
Tehát hogy lehet megállni? Tényleg úgy, hogy letöröljük a szemüvegünket. Elkezdünk ellene menni annak, ami divat. Divat pánikolni, divat szorongani és divat dühöngeni. Legjobban úgy lehet megnézni, hogy megkérdezünk véletlenszerűen tíz embert: Hogy vagy? Tíz emberből kilenc azt fogja válaszolni, hogy mi a problémája. Érdemes lenne inkább azzal a kérdéssel játszani, hogy miben vagy ma áldott? Miben érezted az Isten jelenlétét ma? Nem szoktunk hozzá, hogy az Istent keressük a tekintetünkkel. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy mi az a rossz, ami ma történt velünk. Ennek természetes következménye, hogy szorongani fogunk.
Mintha egymásra licitálnánk a panaszkodásban.
Mintha trónjainkra tudnánk felülni azáltal, hogy ki az, akinek több nyomorúsága van, mert annál magasabban ül. Tényleg olyan jó ott ülni?
Nagy önellentmondásban is vagyunk. Egy sikerorientált világban élünk, a tökéletesség szinte kötelezővé vált. Viszont titkoljuk a veszteségeinket, a nehézségeinket, miközben állandóan panaszkodunk egymásnak. Hogyan lehet ezt a feszültséget feloldani?
Azt gondolom, hogy részben azért van ez a disszonancia, mert nem állunk meg belenézni Isten tekintetébe. Nem állunk meg találkozni a Szentlélekkel. A Szentlélek itt van mint vigasztaló, mint erőforrás, közöttünk van, bennünk él, és mi mégsem élünk a lehetőséggel. Az a fájdalmas meglátásom, hogy mi, keresztyének is klisékké váltunk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy mindenki más rosszul csinálja, csak én vagyok a jó hívő. Ez pontosan az alázat hiánya. Ha mernénk Isten szemébe nézni, ha mernénk a Szentlélekkel találkozni, akkor tudnánk azt mondani, hogy egy bukott világban élünk, veszteségek, kudarcok, fájdalmak vannak, kihívások, szorongások, ez a természetes része annak, hogy a paradicsomon kívül vagyunk. Ugyanakkor azt tudnánk mondani, hogy van egy Isten, aki újjáteremt mindent. Ha mernénk Istent tényleg személyesen felkeresni a hétköznapjainkban, akkor annyira más lenne az életünk! De nincs időnk rá.
Mintha a hívők egymás között is egymásra licitálnának abban, hogy ki bírja jobban a nehézségeket, ki az, akinek tökéletesebb az élete, a házassága. Nem merjük felhozni, hogy esetleg valamiben elbuktunk.
Megjelenik ez a disszonancia, hogy bár tökéletesnek mutatjuk az életünket, de ebbe a tökéletességbe majdnem belehalunk. Itt fölmerül az a kérdés is, hogy megvalljuk-e a bűnünket másoknak, vagy nem. Én ezzel óvatos vagyok, mert azt gondolom, hogy a bűnvallás nagyon bensőséges, nagyon bizalmi kapcsolat. Isten azt mondja, hogy vidd be a belső szobádba. Nem tartom jó dolognak a nagy nyilvános megvallásokat. Azt gondolom, hogy szükségünk van arra, hogy valakinek megvalljuk a bűneinket. De az tényleg egy olyan lelki vezető legyen, akire támaszkodhatok, hogy ő ezt Isten elé viszi, nem a plénum elé. Nem pletyka lesz belőle, hanem egy imatéma.
A Harmóniában című könyvében is írja, hogy sok hívő keresi fel, akik a hitükből kiábrándultak és nem tudják feldolgozni azt, hogy nem ők irányítanak, hanem Isten. Hogyan lehet keresztyénként kimászni ebből a gödörből és eljutni egy boldog megelégedettségre abban, hogy nem az én kezemben van a kontroll?
Nagyon nagy alázattal, és fájdalmakon keresztül. A kontroll elvesztése és annak a valóságával való találkozás, hogy az erőm, a hatalmam, tudásom, rálátásom végesek, az egy álom vége. A végességünkkel találkozni egy egzisztenciális veszteség. Egy gyász. Azt gondolom, hogy Isten ezt is megérti, mert ő az Isten. Merjük ezt is négyszemközt odavinni Isten elé, és feltenni a kérdéseinket. Csak ott vannak válaszok, ahol vannak kérdések. Az ő válla elég nagy ahhoz, hogy el tudja ezt viselni. Az Istennek a szava, a válasza lassabban jön, mint ahogy mi azt szeretnénk. De nekem meggyőződésem az, hogy Isten válasza jön.
Voltak az életemben olyan időszakok, amikor az egyik fő imám volt a következő: „Uram, eltávolodtam tőled érzelmileg, de tudom, hogy itt vagy, azonban nem érezlek.” Sokszor a hívők érezni akarnak mindent. De néha nem érzünk. Szoktam mondani azt is, hogy „Úgy szeretnélek újra szomjazni! Adjad, hogy újra szomjazzalak, szomjúságot kérek!” Nekem volt egy időszak az életemben, amikor az vitt előre, hogy mindennap szomjúságot kértem. Semmi többet nem tudtam, nem volt bennem más. Távol akartam tartani őt, de mégsem akartam, hogy távol legyen. Volt közöttünk valami gát, ami belőlem fakadt. Az én küzdelmeimből, az én végességemből, az én kérdéseimből. Nem történt nagy csoda, nem jött valami csodálatos emlékezetes pillanat, amikor egyszer csak megnyitotta a szememet az Isten. Hanem visszatekintek és azt mondom: nem tudom, hogy hol, de valahol közel jött hozzám, nagyon csöndben, nagyon szelíden, és egyszer csak azt éreztem, hogy itt van.
Sokan gondolják, hogy aki pszichológushoz fordul, annak nem elég nagy a hite. Mégis hol jön el az a pont, amikor az ember már látja, hogy kell a külső segítség?
Azok az emberek szoktak eljönni, akiknek már nagyon fáj. Nem a hitük miatt fáj az embereknek, hanem az eszköztelenségük miatt, vagy egy agyban lévő kémiai egyensúly zavara miatt, vagy olyan traumáik vannak a múltjukban, amiről senki nem tud, aki körülöttük van. Ez nem hit kérdése, hanem sebzettség, ahol szüksége van arra, hogy egy hozzáértő ember bekötözze a sebeit. Amikor a pszichológushoz eljön valaki, akkor azért jön el, mert nagyon fáj neki az a seb, és azt kéri, hogy takarítsátok ki, kötözzétek be, kenjétek be olajjal!
A hit nagyon sok mindenben gyógyulást ad nekünk, nagyon sok mindenben lelkileg megerősödést, erőforrást, felfrissülést ad nekünk, én enélkül nem is tudnék élni. A pszichológia önmagában annyi mindenre nem elég. Ha csak a halál kérdését veszem: a pszichológia véges, ha a halálról van szó. De ha Krisztusra nézek, akkor tudom, hogy az csak egy szakasz, az életem nem ér véget a ravatalozónál. Van folytatás. A legmélyebb válaszok az Igében vannak, az Isten jelenlétében, de nagyon sokszor szükség van egy szakember segítségére, aki ért a sebeink kezeléséhez, és aki elkísér a válaszokhoz.
Mit üzen azoknak, akik félnek külső segítséget kérni, mert tartanak mások véleményétől?
Azt kérdezném tőlük: mennyire kell, hogy fájjon ahhoz, hogy a saját életük és kapcsolataik fontosabbak legyenek, mint mások véleménye? Meddig akarom fokozni a fájdalmat mások véleménye miatt? Mert ha nekem fáj, akkor a kapcsolataim sem egészségesek. Ha én nem vagyok jól, akkor a kapcsolataim sem lehetnek jól. Az Isten terve a teljesség, ez volt és ez lesz, akkor is, ha földi életünkben össze vagyunk kaszabolva. Jézus földi munkássága mutatja, hogy a gyógyítás, a gyógyulás, az emberi szenvedés csökkentése és a teljesség felé való törekvés Isten szeretetének szerves része. Mi akadályoz abban, hogy ezt elfogadjuk?
Stibrányiné Harmati Dóra
Híd, 2022/1.
