Beszélgetés dr. Szalai András metodista teológussal, az Apológia Kutatóközpont igazgatójával – 1. rész

 

Hogyan kezdődött a vallások iránti érdeklődésed?

Második osztályos gimnazistaként elkezdtem buddhizmussal foglalkozni, és nyolc évig buzgó buddhista voltam. Szerzetesi életre készültem, hogy megvilágosodjak, és kikerüljek a karma és a lélekvándorlás forgatagából. Ez volt az életcélom. Nem voltam én istentagadó, csak Isten nem foglalkoztatott; azt gondoltam, ha létezik is, én még nem találkoztam vele.

A buddhizmusban nem létezik isten? Egy teremtő, egy központi szellemiség?

Isten nincs, ott van az embernek a saját tudata, és elkezdhet saját magán dolgozni a meditáció közbeni lenyugodott tudatállapotban.

Buddhistaként azért mindvégig éreztem, hogy valami hiányzik, és valami nincs rendben. Ez egy elitista vallás: csak ha elég jó a karmám, akkor lehetek egyáltalán buddhista. Kell egy spirituális szint Buddha beszédeinek a megértéséhez és a meditációs technikák gyakorlatba való átültetéséhez. Más az ember lelki útja, mint a keresztyénségben.

Elsőre ez az egész nagyon szimpatikusnak tűnt, értékes, kedves emberekkel találkoztam ott, de hogy mi a buddhizmus végcélja, azt csak később, már keresztyénként fogtam fel igazán. Nem az örök élet vár Istennel közösségben, hanem ha megvilágosodva halsz meg, akkor végre vége lehet mindennek, ami végül is az örök halál állapota.

Hogyan lettél valláskutató?

Megtérésem egy barátomhoz kötődik, aki egy ultrakarizmatikus, szélsőséges, nagyon intenzív közösségbe hívott el. Istentől való megszólítottságot éltem át ott, annak ellenére, hogy nagy nyomást gyakoroltak rám. Megszólított egy belső hang: Mit csináltál eddig, miket tettél huszonnégy éven át? Ez a megszólítottság sokkoló volt. Isten számomra addig egy fogalom volt, vagy egy tudatállapot, és nem Valaki, aki rajtam kívül áll, és számon kéri az életemet. Egyik napról a másikra omlott össze az addigi világképem. Kiderült, hogy a valóság több, mint amit én meditatív úton meg tudok ismerni belőle.

Aztán olvasva a Szentírást feltűnt, hogy amit olvasok és amit ebben a közösségben hallok, nem fedi egymást teljesen. Jóléti evangéliumot hirdettek, hogy a hívők királyi gyermekek, a legjobb autóval, a legszebb ruhákban járnak, gyógyulásokat élnek meg. Apránként jöttek a felismerések, hogy itt valami nem stimmel. Megláttam, hogy vannak a keresztyénségnek is olyan változatai, amelyek nem egészségesek.

Az adta az indíttatást a kutatásra, hogy én magam is átmentem ilyen megrázkódtatásokon. Ezután elkezdtem olvasni nem keresztyén vallásokról, illetve keresztyén hátterű eretnek vagy szélsőséges közösségekről. Ezekről többet megtudtam, mint egy átlag keresztyén vagy egy teológus. Később segített az internet is, és az emberek kezdtek megkeresni a kérdéseikkel.

Kapcsolatba kerültél jó néhány valláskutató központtal is a világban.

Az internet segítségével rátaláltam olyan szolgáló szervezetekre, amelyek a nemzetközi vallástudományi és teológiai kutatást friss információkkal segítik. Tavaly Magyarországon volt a nemzetközi hálózatunk konferenciája.

Minden országban mások a problémák, a kihívások. Az egész világon jelen vannak a nemzetközi szekták, de ott vannak a helyi kultuszok is: az orosz messiások, a koreai messiások, az afrikai boszorkányok. Egy ilyen nemzetközi, felekezetközi, multikulturális hálózatnak tagja a magyarországi Apológia Kutatóközpont.

A doktori disszertációd az iszlámmal volt kapcsolatos. Milyen témát dolgoztál fel?

Vallástudomány szakon Simon Róbert Korán-fordítónál készítettem el a szakdolgozatomat, az iszlám keresztyénségről alkotott képét kutattam. Mit találunk a Koránban, illetve a későbbi prófétai hagyományban Istenről, Jézusról, a keresztyénségről, a Szentlélekről? Hogyan változott ezeknek a szövegeknek az értelmezése az elmúlt ezerháromszáz évben, illetve ez mit jelentett a muszlim civilizáció területén élő keresztyének és zsidók számára? Ennek az egésznek mi köze a mostani keresztyénüldözésekhez a Közel-Keleten? Direkt oka-e ennek a Korán keresztyénségről alkotott képe, vagy csak a mélyben van ott, mint a parázs, amelyre időnként olajat öntenek?

Az iszlám a 7. században jött létre Arábiában, és a keresztyénséggel és a zsidósággal szemben definiálja magát. Az iszlám a keresztyénségnél, a zsidó hitnél „tisztább, eredetibb” ábrahámi egyistenhit akar lenni. Tehát nekik már van képük rólunk. Amikor kialakul valami társadalmi feszültség, akkor azt a köztük élő kisebbségeken vezetik le. Az iszlám világban a síiták a kisebbségi muszlim irányzat, és a keresztyének is mint kisebbség vannak jelen.

Joggal mondja-e egy muszlim, hogy a mi Bibliánkban is ugyanúgy ott van az erőszak, a szent háború gondolata és az agresszió?

Az Ószövetség népe egy adott területen teokratikus államformát próbált megvalósítani, és természetes, hogy próbálta megvédeni magát. A vezetők – ha nem voltak komoly hívő emberek – hibákat követtek el, ami persze mindig emberek életébe került.

Az Újszövetségben viszont egészen mást látunk. Isten népe egy etnikai vallásból nemzetközivé válik. Nincs saját területe. Ez fontos különbség a keresztyénség és az iszlám között. A keresztyénség egy meglévő római civilizációban jött létre mint vallás, és bármilyen civilizációban ellenkultúraként önmaga tud maradni. Az iszlám egy faluból nőtt ki egész birodalommá. Egy civilizáció, amelynek egyik eleme a vallás. Minden más – a politika, a gazdaság, a jog, az örökösödés, a harci törvények – számunkra a civil élethez, számukra a valláshoz kötődik. Mi a keresztyénségre vallásként gondolunk, az iszlámban viszont mindez a civilizáció része. A keresztyénségnek az okozott problémát, ha hatalomra kerül, az iszlámnak pedig az, ha nincs hatalmon, mert nem érvényesül.

Az Újszövetségben pedig azt olvassuk, hogy szeressük ellenségünket, imádkozzunk üldözőinkért, tegyünk jót velük. A Hegyi beszédben Jézus a vallási konfrontációt is kezeli. Nekünk komoly evangéliumi tanításunk van a konfliktuskezelésről. Az evangélium ellenkulturális közegként indult, és háromszáz évig akként is működött.

Hogyan ítéled meg a konstantini fordulatot? Ott a keresztyénségből politikai, gazdasági és katonai hatalom lett.

Ezt a korabeli egyház is kétféleképpen értelmezte. Örültek, hogy végre nem üldözik őket. Mások viszont meglátták, hogy a keresztyénség nemcsak elfogadottá, hanem divatossá is vált. Ha megéri az egyházhoz tartozni, fellazul a fegyelem. Én inkább az utóbbi módon értékelem. Úgy látom, hogy a keresztyénség ellenkultúraként tud önmaga maradni. Az evangélium az embereket belülről változtatja meg, az emberi kapcsolatokat formálja át bármilyen társadalmi közegben.

A nyugati kultúra bizonyos értékei számunkra is fontosak, mert a mi szabadságunkat is biztosítják. De oda kell figyelni arra, hogy közben a belső morális, krisztusi értékek ne kerüljenek veszélybe. Ha kompromisszumra kényszerülök ezekben, abban már nem tudok részt venni.

Beszélhetünk iszlamizációról Európában? Kell félnünk ettől a folyamattól? A nagyjából ötszáznyolcmillió európai mellett most már huszonnégymillió muszlim is él Európában, és ők szaporodnak, mi nem.

Tudom ajánlani a Migrációkutató Intézet weboldalát, cikkeiket, tanulmányaikat. Én pontos adatokat nem tudok, de érdemes lenne megnézni, hogy hány gyereke van egy átlagos európai családnak és egy Európában élő muszlim családnak. Vannak nagyon konzervatív muszlim családok, ahol tényleg folyamatosan jönnek egymás után a gyerekek, de sok muszlim úgy él, mint egy átlagos európai, egy-két gyerekkel. A szekularizáció rájuk is hat. Ezért még vitatott, hogy a mai adatok alapján meg lehet-e jósolni, hogy mi lesz ötven év múlva. Ebben komoly szakmai vita folyik.

A félelmek egy pontig teljesen jogosak, mivel az iszlám egy civilizáció, amely ideális formájában az élet teljes területét lefedi. A Korán szerint a muszlimoké a legjobb emberi közösség. Ez az alapvető öntudatuk, és szerintük az iszlám „a vallás”, amely győzedelmeskedik az összes többi vallás fölött.

Ma is missziós terepet látnak Európában?

Igen, így van. Van az egyszerű menekült, aki háborús helyzetből érkezik, aztán van, aki gazdasági betelepülő, és van, aki a betelepülést mint missziót értelmezi, de ők vannak a legkevesebben. A betelepülők persze gazdasági menekültként is hozzák magukkal a missziós hozzáállásukat, azt az öntudatot, hogy végül az ő vallásuk fog győzni, és hogy ők az emberiség számára a legjobb közösség. Nagyon erős öntudattal rendelkeznek, ezért nem is nagyon tudnak mit kezdeni azzal a gesztussal, amikor a nyugatiak leveszik a keresztet a templomról vagy a tanterem faláról – ahogy ezt Norvégiában tették, hogy ne bántsa a muszlimok szemét –, mert ez számukra csak azt jelenti, hogy a keresztyéneknek nincs tartásuk, semmit nem ér a hitük.

Két olyan mentalitás ütközik Európában, amely soha nem fog kibékülni. A muszlimok egy része asszimilálódni fog, mert a szekularizáció hat az ő közösségükre is. Azonban ez attól is függ, hogy melyik országból érkezik valaki, milyen vallásjogi, lelkiségi háttérből, mert ennek megfelelően igyekszik megélni a maga muszlim hitét; ellenkultúraként vagy iszlamizálni igyekezve a környezetét.

Az iszlám ahol lehet, igyekszik minden kiskapun bejutni a politikába, a gazdaságba. Békés úton, nem karddal, de nagyon erős öntudattal misszionálnak. De nem elsősorban ez a probléma, hanem az, hogy Európa ezzel szemben nem tud mit tenni. Európa a saját gyökereit, – a zsidó, keresztyén, germán, kelta, szláv stb. gyökereket – vesztette el, vagy már nem bízik ezekben. A globalizáció és a kommunista hátterű politikai ideológia, amely a családi életforma szétzilálását tűzte ki célul, szintén működik. Ez a nyugaton beindult kultúrháború kivéreztette Európát, ezért már alapvető önvédelmi reflexekkel sem rendelkezik. Európának bűntudatos a kulturális tudata; a baloldali liberális hozzáállás a korábbi gyarmatosításra és a holokausztra hivatkozva védtelenné teszi Európát.

Mi hétköznapi keresztyénként annyit tehetünk, hogy ha találkozunk egyes muszlim emberekkel, akkor velük krisztusi etikával bánunk.

Te mit kaptál Jézustól? Mit jelent ő számodra?

Ráébresztett arra, hogy mennyire bajban vagyok, és hogy erről eddig nem is tudtam. Neki a saját életénél fontosabb volt az én boldogságom, és hogy kikerüljek ebből a bajból. Ez az önfeláldozó, féltő szeretet az, ami engem megragadott. Hogy magára veszi a büntetésem, és helyettem bűnhődik, inkább fordul önmaga ellen, mint ellenem. Egy ellene lázadó lényt képes szeretni bennem. Aztán az, hogy feltámadt, meg lehet szólítani, meg lehet neki köszönni, amit tett, és hogy végigvisz ezen az életen. Vele járva az ember változik. Belém épülhet az ő értékrendje, ezért ott van a döntéseimben, a jellememben, a sorsomban, és még a halálon is átvisz egy napon.

 

Szeverényi János

Híd, 2018/3.