„Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak...” (2Kor 4,5–7)
Pál apostol akkor írta a fenti igét, amikor éppen amiatt kérdőjelezték meg apostoli hitelét, mert küzdelmei voltak, mint bárki másnak, sőt, még nehezebbek is. Csakhogy ezt a dicsőségteológiai alapokon álló, jóravaló korinthusiak sehogyan sem tudták megemészteni. Hát ez nem lehet. Az, hogy egy-egy helyzetben alulmaradunk, kudarcot vallunk, szenvedünk és küszködünk – elő nem fordulhat. Hát hogyan is lehetne: ha ő valóban az Isten Lelkének erejének birtokában lenne, mindez nem történt volna meg vele! Szemére vetik esendőségét, törékenységét.
Nem irigylem Pált, mert nem egyszerű megvédenie önmagát, a szolgálatát, és leginkább Isten igazságát. De elkezd beszélni valamiről. Egy nagyon hétköznapi, mégis szép képet használ: cserépedényhez, méghozzá törékeny cserépedényhez hasonlítja magát. Ami azonban kincset rejt. Elkezd beszélni arról, hogy az életére vetődő árnyék nemhogy eltakarná az Úr szolgálatának dicsőségét, hanem igaz valójában mutatja meg azt. Sorsa, élete hordozza az üzenetet, a kincset, Isten dicsőségének ismeretét Krisztus arcán. És nincs megkülönböztetett védettség; a tönkremenetel, a sérülés, a pusztulás velejárója szolgálatának. Nem egyszer éreztem azt magam is, hogy vannak dolgok, amiket valószínűleg nem csak magamért kellett átélnem. És be kell vallanom azt is, hogy mindig azok a változások hozták a legjobb dolgokat, amiket én magamnak soha, semmiképpen nem kívántam volna.
De hol van a helyük ezeknek a nehézségeknek?
Hadd hívjam meg a kedves olvasót egy kis időutazásra a 15. századi Japánba, Ashikaga Yoshimitsu sógun udvarába! A sógun kedvenc teáskészletéből egy csésze eltörött, amit ezért visszaküldött Kínába, ahonnan a készlet származott, hogy javítsák meg. A csészét összeillesztették, de Ashikaga nem volt elégedett az eredménnyel, ezért a saját embereit bízta meg azzal, hogy javítsák meg a törött csészét. Ők ezt meg is tették, összeragasztották, ami azután több napig száradt, aztán simára csiszolták, majd egy nagyon fontos lépés következett: a ragasztott felületet, ami mérgező lett volna, arannyal vonták be. Így nemcsak gyönyörű lett, de meg is óvta tulajdonosát a mérgező részektől. Ebből született a kintsugi művészete, ami annyit jelent, hogy arannyal összeilleszteni.
Az, amit, csúfnak, töröttnek, kárnak és rossznak tekintek, amit két kézzel tolnék el magamtól, új értelmet nyer: értékessé válik. Ha az, ami eltört, megfelelő kezekbe kerül, megtapasztalhatóvá válik az újrakezdés, az újraillesztés lehetősége. Nyilvánvalóvá lesz, hogy az erő rendkívüli volta az újjáteremtő Istené, és nem tőlünk van. Élteti a tökéletlenségben rejlő szépséget és egyediséget. Megfogalmazza számunkra azt, hogy a traumák, a nehézségek a valóságos életünk mindennapos részei. Ha ezeket feldolgozzuk, átértékeljük és beépítjük a személyiségünkbe, azzal nemcsak tanulunk, nemcsak gazdagodunk, de másokat is meggazdagítunk, hiszen Isten olyan cserépedényekként használ minket, melyeken keresztül kiönti szeretetét a világra, hogy a kapott kincset megoszthassuk másokkal. Isten először bennünk munkálkodik, majd elkezd rajtunk keresztül munkálkodni. Pál egészen elképesztő szépséggel fogalmazza ezt meg: „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben” (2Kor 4,10).
Aki tehát a sorsunkat szemléli, ne minket lásson, hanem azt, ahogyan Isten ereje működik bennünk. A jóllétem valójában nem azt jelenti, hogy soha semmiféle probléma nem jelenik meg az életemben, mindig boldog vagyok és jól mennek a dolgaim. Ha így lenne, csak a felszínt kapargatnám egész életemben. Nagyon sok múlik azon, hogyan élem meg belső élmény szintjén a külső körülményeket és történéseket, amelyek között Isten megszólít. Az igazi kérdés, amit érdemes átgondolnunk: mi az, ami javamra van az életemben? Mi az, ami mások javára van az életemben?
Blatniczkyné Hammersberg Ganczstuckh Júlia
a Soroksári Evangélikus Leányegyház lelkésze
Híd, 2023/2.
