Dr. Széchey Rita írásában orvosi megközelítésben reflektál a gyermekeket érintő érzékenyítő törekvésekre és a nemváltást célzó kezelések, műtétek veszélyeire.
Széljegyzet – avagy róluk ki készít majd sikerfilmet?
Hosszú, de velős
Hetek óta töprengek.
Azon, hogy vajon miért épp azon töprengek, amin?
Miért jut eszembe az elmúlt hónap történéseiről gondolkodva újra és újra az 1920-as évektől elindult, majd a 1930-33 körül kicsúcsosodott, milliók éhhalálát okozó nagy, szovjetunióbeli éhínség? Miért tolakodnak a szemem elé a csontvázzá soványodott, a piacon emberi végtagokat, sokszor saját családtagjaik testrészeit áruló, az éhezés okozta agyi elektrolitzavartól és a fájdalmaktól emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött gyermekek képei?!
Tudjuk, hogy a milliók élelemhiány miatti kínhalálát okozó éhínségnek voltak természetes okai. Éppen néhány rossz év, éppen néhány új kórokozó. De elég jelentős – ez irónia volt, szóval értsd: meghatározó – szerepe volt az ideológiavezérelt, tudománytalan változtatásoknak.
Változtatás a gazdaságban (erőszakos termőföld-összevonások, erőszakos iparosítás a mezőgazdasági területeken), a társadalom résztvevőinek megítélésében (kulákosítás, a hozzáértő, gondolkodó parasztság kiirtása) és a tudományban. Vagyis értelmes kutatási eredmények figyelmen kívül hagyása, majd egész néptömegeket érintő ideológiavezérelt, tudománytalan döntések meghozatala önelégült pártfunkcionáriusok, mint például a „zseniális” Liszenko, egyéni, teljességgel tudománytalan ötletei nyomán.
De vajon hogy jönnek ide, az elmúlt hónapok történéseihez ezek a majd’ száz évvel ezelőtti katasztrófák? Mi köze ennek a történelmi tragédiának a közelmúlt néhány eseményéhez? Mi köze lehet egyáltalán a történelemnek az engem és sokakat izgató témához, a gyerekek érzékenyítéséhez, fiatalok hormonkezeléseihez?
Látszólag tényleg nem sok. Valójában viszont nagyon is sok.
A tudományos tények ideológiai indíttatású figyelmen kívül hagyása történik ugyanis most is. Ebben az előttünk lévő, nagy viharokat kavaró témában is.
Egy erőteljes ideológiai irányzat olyannyira el szeretné hitetni velünk az általa fontosnak tartott elveket, hogy egyszerűen lesöpri az érvek asztaláról a legalapvetőbb tudományos tényeket is.
Hogy mik is ezek az általuk nagyon fontosnak tartott alapelvek, az kissé körvonalak nélküli, mert a magát nagyon egységesnek hirdető LMBTQAI+ (stb.) közösség nem egységes, hanem különálló, egészen más értékek mentén gondolkodó csoportok nem közösségszerű halmaza, egymásnak sokszor ellentmondó érvelésekkel. (Például az LMBTQ „közösség” nemigen tud mit kezdeni velük, ezért vonakodva fogadja sorai közé a valódi interszex állapottal születetteket.)
Azt mindenesetre elég egységesen vallják, hogy mindenki csináljon, amit akar, mert az a szabadság legfelsőbb foka, és az a jó mindenkinek, ha egyáltalán nincsenek korlátozó szabályok. Az elfogadás mint alapérték is közös: mindenki fogadjon el mindenkit, kivéve azokat, akinek tőlük eltérő a véleménye egy adott kérdésben. A tudományos érvek által pedig nemigen engedik megzavarni magukat, pedig ezek eleddig a társadalmi és egészségügyi cselekvések alapvető bástyái voltak.
Hogy a tudományos érvek szemmel láthatóan nincsenek szem előtt az érveléseikben, abból is egyértelműen látható, hogy amíg a homoszexualitás genetikai meghatározottságát vallják, ugyanakkor a gender-érvelésnél azt hangoztatják, hogy genetikai meghatározottság e tekintetben nem létezik. Valami és annak az ellenkezője akkor sem lehet igaz, ha legalább az egyik tag az. Ebben az esetben mindkét állításnak pontosan ellentmondóak a tanulmányok, de úgy látszik, ez sem hozza zavarba őket.
Ahogy teljességgel érthetetlen az is, hogy milyen logika mentén válik számukra elfogadhatóvá, sőt fajsúlyos érvvé az, hogy pusztán attól, mert valaminek érzem magam, azzá is válhatok, sőt, az is vagyok. Néhány jelentéktelen részletet (mint például a nemi szervek anatómiáját), ami ezt az érzést megzavarja, ki kell javítani csupán.
Hiába tudja a tudomány, hogy attól, hogy mit érzek éppen, mondjuk a nemi hovatartozásomról, még nem változik meg a minden sejtembe beépült kromoszómajellemzőm. Attól sem, hogy esetleg a másik nemre jellemzőbb gondolataim, érzéseim vannak, de még attól sem, hogy akár már át is operáltattam a nemi szerveimet. Nem, ettől még nem változik meg az agyam, csontozatom, szerveim fogantatástól elinduló, nemi hormonok általi meghatározottsága.
De társadalmi érvként is sántít, mert például én sem leszek húsz éves csupán attól, hogy annak érzem magam. Mert ha így lenne, miért is ne vehetnék részt például egy fiatalkorúaknak kiírt pályázaton annak alapján, mert igenis annak érzem magam?
De nem leszek hatvanöt sem, és nem mehetek nyugdíjba holnap azzal, hogy márpedig én igazán úgy érzem magam, mint aki ledolgozta már a ledolgoznivalót. Sőt: a rám jellemző színek, külső jegyek sem fognak megváltozni attól, hogy éppen minek – mondjuk egy hátrányos helyzetű, ezért kiváltságokban részesülő kisebbség tagjának – érzem éppen magam. Nem fognak a kisebbségnek szóló, speciális ösztöndíjban részesíteni, csak azért, mert közéjük tartozónak érzem magam, ha a születésemet tekintve nyilvánvalóan semmi közöm ahhoz a csoporthoz. Élősködőnek, jobb esetben bolondnak titulálnak... Merthogy ez nem így működik.
De akkor miért is éppen a nemiség kérdésében teszünk kivételt?!
Nem logikus, mégis vannak, aki ezt képviselik, ezt harsogják: az vagy, aminek érzed magad, hisz a genetikai nemed csak egy adat, a genderidentitásod megválasztható, változtatható. Hisz’ csak szokásokon alapuló irányadás miatt alakult ki csupán, nem igaz? (A kisfiú például csak azért érzi magát fiúnak, mert a – korlátolt – szülei inget és autót vettek neki, és nem hagyták babázni, meg blúzban járni.) Az az általános tapasztalat, hogy a gyerekek érdeklődése minden szülői irányítás nélkül is jellemző irányokba indul, vagy hogy egy lányos családban élő kisfiúnál természetes játékforma a nagyok ruháinak felvétele, de korántsem biztos, hogy szexuális identitászavart jelez, ez esetben végképp nem érv.
Nem bizonyított egzakt módon az sem, hogy valóban létezik a „véletlenül más testbe születtem” állapot. Hogy vannak, akik így érzik, ez nem kérdés. Hogy ez egy sok kérdést fölvető, nehéz állapot, amelynek leggyakrabban valamiféle személyes vagy generációs traumára visszavezethető oka van, és ezért foglalkozni kell vele, az sem kérdés.
De nem mindegy, hogy hogyan, milyen gondolkodással, irányultsággal, előfeltételezésekkel foglalkozunk a kérdéssel, az érintettel! Mert a valóban meghatározó nemi diszfória – nevezzük így, „transzállapot” – a jelenleg hangoztatottnál sokkal kisebb számban fordul elő, a végül valóban teljes nemváltást igénylő eset pedig ennek is a töredéke.
Tehát korántsem mindegy, hogy normalizálunk, sőt, kívánatos, választandó alternatívának állítunk be valamit vagy ellenkezőleg: megpróbálunk a lehető leglogikusabb, leg–személyre szabottabb, legtudományosabb módon segíteni egy helyzeten.
Ide kívánkozna, hogy az ilyen élethelyzetben lévő embertársainkat ugyanúgy tiszteljük, elfogadjuk stb. De nem írom le, mert az ilyen mondatok meglátásom szerint a legmélyebben rögzült diszkriminációs gondolkodás indikátorai. Teljesen természetes, hogy tisztelettel, elfogadással, szeretettel fordulok feléjük, akkor is, ha nem értek egyet minden életgyakorlattal, amit tesznek. Pontosan úgy, mint mindenkihez. Vagy nem?
De vizsgálódjunk csak tovább: ha például csupán az orvosi, tudományos gyakorlatot nézzük: nekem minden orvosi lépésemet, diagnosztikus gondolatmenetemet, terápiás javaslatomat és műtéti gyakorlatomat meg kell tudnom magyarázni a ma érvényes szakmai ajánlások, és az evidence-based orvoslás alapelvei alapján. Ha ezt nem tudom megtenni, meghurcolhatnak, off-label gyakorlattal vádolhatnak, és el is ítélhetnek. Akkor pedig hogy is van ez?! Egyesek mindenféle hatástanulmány, ellenőrzés, tapasztalat nélkül simán végrehajthatnak nem életmentő (tehát nem az „ártani már nem nagyon lehet, ezért etikus kipróbálni” jellegű, végső) beavatkozásokat fiatalokon, sőt gyerekeken?! Hamarabb juthat valaki az egész életét meghatározó hormonterápiához, mint jogosítványhoz?!
És ráadásul ebbe a teljességgel tisztázatlan következményekkel járó irányba érzékenyítenék a legkisebbjeinket?!
Természetesen az érzékenyítés támogatandó, hisz ki ne üdvözölné úgy egyébként a sajátunktól eltérő kultúrák megismerését, elfogadását? Ki ne örülne, ha végre valódi integrációt élhetnének át a fogyatékossággal élők? Ki ne szeretne úgy egy lenni a sok közül, úgy tartozni valahova, hogy a sajátosságát ugyanakkor megőrizheti? Ezek kívánatos dolgok, az elfogadás tanulható tudomány.
De ne tegyünk már úgy, hogy teljesen normális a nemi identitásuk azonosulási szakaszában levő kicsik (óvodások, kisiskolások) elé tenni a nemük megválasztásának kérdését, úgy, mintha az:
- mindenkire egyformán vonatkozó probléma, mindenki által egyszer majd eldönteni való kérdés lenne, éppolyan magától értődő választás, mint amilyen az iskola vagy az életpálya!
- Ne merészeljük olyan horderejű kérdésnek beállítani, mesefigurákkal elmesélni, mintha csupán arról hoznának döntést, hogy nadrágban vagy szoknyában menjenek el otthonról aznap. Ne merészeljük a korosztályuktól idegen fogalmakkal, felnőtteket is kihívás elé állító dilemmákkal terhelni őket.
Mert miről is van szó? Milyen horderejű döntésekről?
Operáló szemorvos vagyok, ezért pontosan tudom, hogy például a szemizom tervezett rövidítése a rajzon lehet pontosan 5 mm, de az az izom a műtőben akárhogy is nézzük, akkor is csak egy rugalmas „husika”. Nagyon sok gyakorlat és szakmai alázat kell ahhoz, hogy felismerjem, ez most a meggynyúló, laza, vagy az összerándulós, feszes husika lesz, és aszerint kell majd terveznem, vágnom, varrnom. Tudom azt is, hogy nem tudhatom biztonsággal például azt sem, hogy a rajzon gyönyörűen mutató szemhéjív hogy gyógyul majd, még akkor sem, ha pont úgy vezettem a metszést, ahogy lerajzoltam, mert esetleg valami miatt nem úgy reagál a szervezet a mindenki másnál bevált varratra, mint ahogy azt szeretném, ahogy megszoktuk. Egyet biztosan tudok: hogy soha nem lehetek teljesen biztos az eredményben.
Ezért vallom, és gyakorlom: nil nocere. Soha ne árts. Soha.
Tudom azt is, hogy minden reoperáció (újabb műtét) milyen meredeken csökkenti a kiszámíthatóságot, nem lehet még csak a szemhéjat sem, pláne a nemi szerveket vagy a körülvevő struktúrákat büntetlenül ide-oda operálgatni.
Tudom, hogy a hormonális terápiák, számtalan agyi oda-visszacsatolás és mindenféle bonyolult finom szabályozás révén milyen hihetetlenül nagy hatással vannak a szervezet egészére. Ismerem, hogy a hormonrendszer bármely ponton való változtatása kihat a stressztűrésre, a vizeletháztartásra, a cukorháztartásra…, de még a kedélyállapotra is, tehát gyakorlatilag mindenre.
Tudom, hogy csupán egy olyan egyszerű változás, mint például a szemüvegessé válás, de még a kancsalból sikeres műtét után szép egyenes szeművé válás is (!) mekkora identitásválságot okoz a betegnek.
A kiskorban elkezdett „érzékenyítés” viszont hazug módon azt sugallja, hogy egy ilyen műtétsorozat és hormonkezelés nem is olyan nagy szám, a gender megválasztása egy egyszerű választás csupán.
De ha tényleg csak egy elhanyagolható kellemetlenség, hogy például
– a pénisz műtéte (alapvetően eltávolítása, akárhogy is szépítjük különféle kifejezésekkel) után a legmagasabb a posztoperációs depressziós ráta;
– hogy a létrehozott hüvely napi feladatot ad a viselőjének a folyamatos (fájdalmas) tágítások miatt;
– hogy a clitorisból kialakított penis állapota esztétikailag és funkcionálisan az esetek nagy részében csupán elfogadható, de nem kiváló;
– hogy a hysterectomizált FTM (female to male, vagyis nőből férfivá alakult) operáltnak egész életében hormonproblémái lesznek, és biztosan nem lehet saját gyermeke…
…akkor nem igazán érthető, hogy miért van az, hogy az egyik legismertebb MTF (male to female, férfiból nő) internetes celeb, megszámlálhatatlan követővel, már a sokadik műtétjét kommentálja nagy csinnadrattával – de egyre kevésbé széles mosollyal –, mert ott lent nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy várta?! Éppen csak nem érez (!) úgy, ahogy várta?!
És ha mindez tényleg rutin, választható csekélység, akkor vajon miért van, hogy egy másik, szintén nagyon sok követővel rendelkező, szintén MTF, csinos női arcú, bombaalakúvá operált, mindig teljes sminkben látható celeb úgy döntött, hogy nem szeretné megcsináltatni a végső műtétet ott lent, mert azért az a biztos, ami úgy van, ahogy van?
Miért van az, hogy egy harmadik elmondja, hogy huszonegy évesen nem gondolt még arra, hogy valamikor gyermeket akarhat, de most, már huszonnégy (!) évesen, igen? Csak sajnos a hormonkezelés sterilizálta… Kár, hogy erről nem tudott… Most keresi a megoldást…
A transzközösségben tabunak számít az egyre szaporodó számú detransition (nem-visszaállítás) is, így a statisztikák nem megbízhatóak, már csak azért sem, mert nagyon sok páciens egyszerűen kiesik a rendszerből. A nemátalakító műtéteket végző intézmények a mindennapi gyakorlatban nem tekintik őket tovább pácienseiknek, a transz-közösség pedig a saját dilemmái általuk való felhangosítását nem képes elviselni. A „transition regret” (nemváltást megbánó) fiatalok így mindenkitől elutasítottak lesznek, az eredetivel össze nem mérhető súlyosságú problémáikkal együtt.
Mert aligha lehet szívszorítóbb történet annál, amikor valaki a húszas évei elején nemcsak eltávolíttatja a kebleit, de péniszt és szilikon heréket is operáltat magának. Majd, ha nem állítja meg valaki, egy hosszú távra, felelősen gondolkodó szakember, akkor eltávolíttatja az összes belső női szervét (hysterectomia két oldali ovarectomiával) is. Begyűjtve ezzel a műtéti menopausa összes rizikóját (sokszorosára emelkedett demencia-, stroke- és diabétesz-rizikó), eltolva magától az anyává válás lehetőségét. Ha egy ilyen FTM fiatal ráébred, hogy a problémái gyökere nem a rossz testbe születés volt, és mindezt megbánva a férfihormon-terápiát leállítja és visszaáll az eredeti nemére, akkor már minden szempontból késő. Mert ezt nem teheti meg csak úgy, mintha nadrág helyett újra szoknyába bújna. Nem. Akkorra már meg van csonkítva, kívül, belül, testében, lelkében.
De természetesen nem könnyedebb történet az sem, ha egy férfi, aki kasztráltatja magát, levágatja a férfiassága misztikus szimbólumát, arcműtétet, mellműtétet végeztet, és ezután rájön, hogy a transz-kezelések során senki nem kérdezett rá, hogy mi van a problémái mélyén, valóban gender-diszfóriában szenved-e, vagy csupán áldozatául esett az ideológiának és a jólfizető műtéteket elvégezni nem átallóknak.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy bizonyítottan tény, hogy a nemi diszfória a kamaszkori énválság természetes része lehet, és a problémás esetek 80%-ában az identitás spontán beáll a születési nemnek megfelelő állapotra. Nem beszéltünk arról, hogy ilyen esetekben a miértekkel sokkal érdemesebb lenne foglalkozni, mint a 8-10-12 éves gyerekeknek pubertás előtt felajánlott korai hormonkezelésével.
Természetesen ezek a mai közbeszédben kimondhatatlan, nempíszí igazságok, és ha valaki mégis kimondja őket, nem józanul gondolkodónak, de még csak nem is máshogy gondolkodónak (ami pedig számukra alapérték lenne) tartják, hanem azon nyomban elmaradott, ilyen-olyanfób, ilyen-olyangyűlölőnek bélyegzik. Ami pedig egy mérhetetlenül fájdalmas és nagyon durva kirekesztés, éppen azoktól, akik a tolerancia élharcosainak mondják magukat.
Ne tegyünk tehát úgy, mintha egyszerűen csak a rózsaszín masni/kék masni kérdésköre lenne a gyermekeink előtt! Mert ez nem csak tudománytalan, de egész egyszerűen hazugság, sőt, – a fentiek ismeretében – tulajdonképpen kiskorú gondatlan veszélyeztetése.
És a szülők? Számukra önmagában is elég kihívás végigasszisztálni a csemetéjük felnőttkorba átlépésének kínjait, nem csoda, hogy gyakran teljesen elveszve figyelik az énválság ilyen radikális megnyilvánulását. Mivel nem akarnak rosszat, és a tudományos tényeken átlépő ideológia nagyon is meggyőző, a lelkükben remegve fizetik ki az elképesztő összegeket az egymás után következő csonkító műtétekre. A részükről ez gyakran félreértett jótékonyság, félreértett „jófejség”, félreértett „haladjunk a korral” attitűd. De sokszor a félelem és az identitásválságban vergődő kamaszaik öngyilkossági fenyegetései elől menekülnek.
Ez pedig megint egy olyan kérdés, hogy a válságban megfelelő segítség kell, de ez nem azt jelenti, hogy divatból belehajszoljuk őket egy évekig tartó folyamatba, aminek a végén derül csak ki, hogy az alapvető problémákat bizony a nemváltás sem oldotta meg, máshol kell (kellett volna) keresni a megoldást.
A pontos okok leírása, ami miatt ilyen népszerű lehet ez az irány, könyvtárakat tölthetne meg, akkor is, ha a politikai nagy trendeket, háttérérdekeket nem említjük. De az egyén szintjén azért röviden is elgondolkodhatunk, mik azok az érzékeny pontok, amiket ez az ideológia olyan könnyen érint.
A mai gyerekek, sőt még a szüleik, sőt még a nagyszüleik sem nem éltek át nagy háborúkat, nem volt lehetőségük hőssé válni, nemesítő szenvedéseken átesni. Keresnek hát maguknak valamit, ami különleges, hősi tettnek számít, hatalmas bátorság kell hozzá, konfrontációs készség, hősi küldetéstudat, és olyan valami, ami még csoporttudatot is hamar ad.
Az énválságok mindenkori jellemzője, hogy az érintett szeretne máshol lenni, hagyni csapot-papot, kibújni a bőréből. Erre pedig kiválóan alkalmas a nemváltás, mert addig, amíg a folyamat tart, leköti a belső energiákat, célt ad.
És ne hagyjuk ki: könnyű sikereket, sőt, akár megélhetést is. Csupán azzal, hogy valaki a saját nemváltó utazását influenszerként kommentálja, kedvelt, jól megfizetett hírességgé válhat. Úgy, hogy egy már meglévő kincs (a nemisége) kergetésén kívül semmi jelentőset nem tett.
Minden jelenség mögött ott lapul a kérdés: mindez kinek jó? Ez már egy másik tanulmány anyaga kellene, hogy legyen, de azért jegyezzünk meg annyit, hogy vannak, akiknek igenis nagyon jók azok az aratási eredmények, amelyek ebből a vetésből kikelnek…
Ezért tehát nem vagyok hajlandó elfogadni, és a választás szabadságának hazudni azt, amikor apróságokat úgy tanítanak toleranciára, hogy tudománytalan, és végtelenül veszélyes dolgokat tesznek eléjük, ismeretanyagnak, óvodás beszédtémának.
A mesekönyv, ami a témát az asztalra tette, szóra sem érdemes, csak a vihar, amit kavart. Hogy annak a könyvnek az irodalmi értéke milyen, nálam sokkal szakavatottabbak elmondták már, többek közt az irodalmi–közéleti folyóirat, az Élet és Irodalom hasábjain. Nem tőlem származik hát a megfogalmazás: „kínos”. Igen, mert nem irodalmi, hanem egy propaganda irat.
Mert szeretni tanítani, toleranciát tanítani eddig is lehetett!
Aki akarta, csinálta is. Az LMBTQAI+ ideológiai kérdések kisgyerekeknek való korai, és indokolatlan mértékű bemutatása nélkül is. Aki akart, számtalan forrást találhatott, bármilyen típusú elfogadás/kirekesztés, szeretet/gyűlölet témakörben. Aki akart, eddig is beszélgethetett a csemetéjével, ilyenre kiválóan megfelel bármelyik népmesei vagy színvonalasabb mesés gyűjtemény.
Akárcsak a bizonyos művet reklámozó, híres könyvesbolt roskadásig színvonalas irodalommal telt polcaira gondolok, vagy az általuk is ismert és elismert, gyerekirodalmi blogon olvasható, változatos, kimondottan gondolatébresztő, emberi alapértékekre tanító tartalmakra.
De ha nagyon érzékenyíteni akarunk, el lehet vinni a gyermekeinket (mi ezt is tettük, egy életre elég tapasztalatot gyűjthettek néhány nyár alatt) bármelyik szabolcsi vagy kárpátaljai faluba, jótékony célú utazásainkkor. Vagy bemehetünk velük akármelyik típusú fogyatékkal élők akármelyik intézetébe, bármelyik idősotthonba vagy kórházba érzékenyedni. (Nyilván minden szempontból megfelelően előkészítve.) És eddig sem volt tilos bármilyen a koruknak és a kérdéseiknek, befogadóképességüknek megfelelő képanyag, filmrészlet alapján beszélgetni ezekről a kérdésekről.
Nem látom tehát azt a kiáltó űrt, ahová éppen ez a mű hiányzott…
És végül néhány írói gondolat a témában, amihez a széljegyzet született: az én szerkesztőim úgy kivágtak volna a szöveggel együtt, mint a macskát, ha ilyen didaktikus, koncepciózus irománnyal jelentkeztem volna be náluk... Élénken javasolták volna, hogyha lehet, gondoljam át még egy kicsit… Elmondták volna, hogy nem árt, ha az irodalom irodalom marad, és a szövegeket hagyjuk, hogy hassanak… Nem kell ennyire akarni elmondani azt a valamit. És egyébként pedig, ha valamit mégis nagyon el szeretnénk mondani, írjunk a mondanivalónkhoz saját történetet.
Ahhoz, hogy elmondjuk, ami a szívünket nyomja, talán inkább ne az ismert, idő próbáját kiállt, több réteget hordozó, komoly mesterek által írt meséket írjuk át. Ráadásul olyan módon, amivel azt kommunikáljuk, hogy az a célunk, hogy lehetőleg az (általunk ezzel tulajdonképpen nagyon-nagyon hülyének nézett) átlagos olvasó is megértse. Mert ugye biztos, ami biztos, nehogy más menjen már át a gondolkodni feltehetőleg nem tudó fejecskéjébe, mint amit mi nagyon le szeretnénk nyomni a torkán: hogy igen, itt most azt akarjuk megmutatni, hogy a királyfi a királyfit választotta, és nem a királylányt.
Az írónak lehet témája, lehet szándéka, lehet története, amit el szeretne mondani, de könyörgöm, ne úgy adja már át, hogy ennyire rettenetesen kilógjon a lóláb… mert az ugyan lehet írás, de irodalom semmiképp.
És akkor az ilyesféle iratról végül csak azt mondhatjuk, hogy
- Mint tartalom: az út, ami felé vinne, tudományosan igen aggályos, tehát így egy egészséget és személyiséget érintő témában kifejezetten veszélyes.
- Mint forma: óhatatlanul eszünkbe juttatja a nagy magyar író ismert mondatát, hogy:
„Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá…”
Mindannyian szenvedünk a járványtól. Mégsem adunk be oltásokat szigorú tudományos vizsgálódás nélkül, pontosan meghatározott protokollok, előtanulmányok, próbák nélkül. Pláne nem a gyerekeinknek. Most mégis eléjük teszünk olyan kérdéseket, amikhez még túl fiatalok, amikről nincs (nem is lehet, mert valljuk be, nekünk, felnőtteknek sincs) elég információjuk, de amivel életveszélyes utakra terelhetjük őket?! Megetetnénk velük a mesebeli mérgezett almát? Naivan és mosolyogva?!
Ahogy a témáról gondolkodom, egyre inkább értem, miért tolakodtak a szemeim elé éppen annak az éhínségnek a képei. A holokauszt embertelen, elképzelhetetlen borzalmait, a különböző népirtások, éhínségek vagy a kommunizmus meggyötörtjeinek emléket állító alkotásokat még lehet, lehetett követni. Elég könnyen beazonosítható volt, hogy ki a rossz és ki az áldozat. Ki a kirekesztő, és kik a kirekesztettek. Kikért kell megrendülten belezokogni a zsebkendőbe, és kiktől kell borzadva elhatárolódni.
De amikor majd nálunk is leesnek azok a bizonyos, máshol (ahol a dolgok úgy tizenöt, húsz évvel korábban megtörténnek) már leesett tantuszok, vajon ki lesz elég bátor filmet forgatni azokról, akikről most szóltam? Ki fog szobor-installációt tervezni a meggondolatlanul levágott/kivágott melleknek, heréknek?
Ki fogja felidézni az életútját azoknak, akiket már pici gyerekkorukban, néhány nemükre vonatkozó útkereső, természetes kérdés miatt két-három évesen ráállítottak egy olyan pályára, ami már többé nem visszafordítható? Ki hozza vissza az éveiket, a pubertásukat, az identitásukat, azt, ami örökre elveszett? Ki ad hangot a hangtalanoknak, ki adja vissza a férfias hangját a porcműtötteknek, ki adja vissza a csengő hangját a tesztoszteronnal kezelteknek? Ki simítja ki a borostás bőrüket ugyanezeknek, és ki adja vissza az átoperált férfias arcéleket?
Ki fogja elsiratni a miattuk meg sem született ezreket?! Ki írja meg a kihaltak krónikáját, ha egyszer, akik megírnák is, a mai divatmajmoló, megfontolatlan (vagy nagyon is megfontolt?!) hormonterápiákkal sterilizált generációk gyermekeiként, meg sem fogantak?!
Ki kiáltja bele a tömeg ájult éljenzésében egy pillanatra beállt csendbe, hogy megálljatok, meztelen a király?!
Széchey Rita
szemorvos, író, hitoktató
