2015. május 4-től 6-ig Balatonszárszón került megrendezésre az országos lelkészkonferencia.
Ki vagyok én?
„Amíg van kenyér, s a disznó kövér,
Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel,
Ó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?”
(Hobo)
Fontos kérdést feszegettek az idei országos lelkészkonferencia előadói, igehirdetői és
résztvevői május 4-től 6-ig Balatonszárszón. Identitásunk iskolája: a gyülekezet címet
adták a szervezők a háromnapos találkozónak. Változó, pluralista korunkban
elengedhetetlen, hogy tudjuk, kik vagyunk, kiknek látnak minket, mi a lelkészi és
gyülekezeti lét értelme, tartalma és célja. Némelyek identitásválságról beszélnek. Sokan
sokféleképpen értelmezik manapság a lelkész, egyház, gyülekezet szerepét.
Vannak, akik a lelkészben a múlt érthetetlen jelmezes tanúját látják, vagy a múzeumőrt,
mások menedzsernek, szertartásmesternek, „sztahanovista” hittanmunkásnak vélik. Egy
kollégánk heti hatvannyolc hittanórát tart… A gyülekezetet, egyházat a történelem
őskövületének vagy időnként felkeresendő hagyományőrző társaságnak gondolják.
Persze van bőven pozitív ellenpélda is, és erről is kell beszélni, hírt adni. Meg is tesszük
gyakran médiafelületeinken. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az emberek többsége – közöttük
a magukat evangélikusnak vallók egy része – nem tartja élete elengedhetetlen részének a
lelkésszel, gyülekezettel való kapcsolattartást.
Szárszón arról esett szó, hogy mi hogyan látjuk magunkat, és mások kinek tartanak minket.
A válaszok keresésében segítségül volt számunkra pszichológus, szociológus, teológus
és még egy humorista is. (Az előadásokról készült videofelvételek megnézhetők egyházunk
honlapján: Evangélikus.hu.) Kritizáltuk, dicsértük, nevettük és bíztattuk egymást, magunkat.
Érdekes, tanulságos eszmefuttatások, mélylélektani kirándulások, gyülekezeti identitások szép
bemutatása gazdagította ismereteinket.
Hiányérzetem is támadt, hallgatva a megszólalókat, akik nagy súlyt fektettek –
jogosan – arra, hogyan látjuk magunkat. Igen, ez fontos, de számomra még fontosabb, illetve
döntő, hogy Isten hogyan lát engem, egyházamat, és én kinek, minek látom őt. Évezredes
tapasztalat, hogy a helyes istenképből származhat korrekt énkép. Ennek a szomorú ellentéte is
igaz: a rossz istenképből következik a fals énkép és a szkepszis, tagadás vagy identitászavar.
Hágár mondja az őt nyomorúságában megtaláló isteni személynek, angyalnak: „Te
vagy a látás Istene. Én is láthattam itt, aki engem látott.” (1Móz 16,13) A helyes isten- és
emberismeret abból a tapasztalatból származhat, amikor ránk talál az elveszetteket kereső
irgalmas Jézus, megszólít, életre ölel, megtérít magához, és újjászül. Aki azután elvezet
minden fontos ismeretre. Az élő Istentől kapott „túlélőcsomaggal”, mennyei látással és erővel
betölthetem istengyermeki hívatásom. És szeretetétől senki és semmi el nem választhat.
Az ilyen keresztyének önazonosak, nincs több arcuk és álarcuk, van mit mondaniuk
szószéken, haldokló mellett vagy éppen cigánytáborban. A Biblia Krisztusáról tesznek
tanúságot, nem egy humanista, minden bűnt a bűnössel együtt elfogadó istenpótlékról.
Fiú vagyok, férj, apa, lelkész, de első helyen Isten teremtménye, gyermeke, Jézus Krisztus
megváltottja és a Lélek megpecsételtje. A háromnapos konferencia úrvacsorás záró
Dsida Jenő Hálóing nélkül… című versében arról ír, hogy este, amikor hazaérkezik a
szerkesztőségből, leveti ruháit és vele a pozíciót, a külső felszínt, nem marad más, „…csak
ember, aki minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír / és csak áll a nagy
sötétben / s meztelenül / Isten előtt vacog.”
Kérdés: ki vagyok én? Ki vagyok Luther-kabát, szolgálati autó, jövedelem, pozíció,
A találkozó alatt sokszor eszembe jutott Dietrich Bonhoeffer Ki vagyok én? című
vallomása. Álljon itt ez a nagyszerű ima, majd néhány sor – a kivégzésekor jelen levő orvos
feljegyzése – a mártír evangélikus lelkészről.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
szanaszét a már kivívott győzelem elől?
Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!
* * *
„A barakk egyik szobájának félig nyitott ajtaján át láttam Bonhoeffer lelkészt, mielőtt
rabruháját levetette volna, amint a legbensőségesebb imában elmerülve térdelt Istene előtt. E
rendkívül rokonszenves férfi imádságának teljes odaadása és meghallgattatásának
bizonyossága a legmélyebben megrendített. Még a vesztőhelyen is mondott egy rövid
imádságot, aztán bátran, fegyelmezett nyugalommal ment fel a bitófához vezető lépcsőn…
Csaknem ötvenesztendős orvosi működésem alatt alig láttam embert ennyire Isten akaratában
Szeverényi János
Megjelent az Evangélikus Élet hetilapban, 2015 májusában.
