„Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,24–25)
Idősek otthonában látogattam meg egy nénit. Beszélgetésünk közben nem lehetett nem figyelni a szobatársára, aki elesetten, magatehetetlenül feküdt az ágyában. Időnként fájdalmas hangon felkiáltott: „Valaki jöjjön ide!”. Percek múlva megjelent egy nővér, aki tisztába tette. A folyosón várakozva eltöprengtem az emberi kiszolgáltatottságon. Ez az idős, beteg néni is volt magzat, járni tanuló gyermek, szerelmes társ, talán családanya. Nem tudhatom a foglalkozását, a világnézetét sem. Most ágyhoz kötötten, kiszolgáltatott helyzetben él.
Kórházban jártam egy rokonomnál. Itt is felkeltette a figyelmemet a szomszéd ágyon fekvő beteg, aki azt mondogatta, hogy „ma még nem ittam, szomjas vagyok”. Mint látogató nem léphetek oda minden ágyhoz, minden beteghez, de ezt nem tudtam tovább hallgatni. Észrevettem az ágyához közel lévő ablakban egy ásványvizes palackot. Így nővérért sem kellett mennem, vittem a bácsinak vizet, de nem tudta megfogni a poharat. Megitattam. Kis idő múlva szüksége volt „kacsára”. Ekkor elindultam, hogy kérjem egy nővér segítségét, aki nyolc-tíz perc múlva hozta is a kelléket. Idővel észrevettem, hogy a megtelt kacsával nem tud mit kezdeni a bácsi. A napokban amputálták a lábait, nem tud mozogni. Aztán megoldottuk ezt a helyzetet is.
Bizony, törékeny az emberi lét. Katolikus testvéreink imádkozni szoktak „jó halálért”. Ezt mi, evangélikusok is megtehetnénk. Nem szabad a betegséget, a gyengeséget, a haldoklást és a halált tabuként kezelni. Sok szó esik a misszióról. Íme, itt egy nagy lehetőség: tapintattal, irgalommal, kreatívan körül venni betegeinket, időseinket otthonukban, kórházban, szeretetintézményekben. A feléjük való szolgálat tanúságtétel a családtagok, rokonok felé is.
Teológiai hallgató koromban diakóniai gyakorlaton vettem részt a Königin Elisabeth Hospitalban (Erzsébet Királynő Kórház) Kelet-Berlinben. Három héten át a takarítás és az ápolói tevékenység mellett feladatom volt két néni segítése. Nevükre is emlékszem: Frau Bisona és Frau Hahn. Miután részt vettem az orvosok és nővérek áhítatán, megreggeliztettem a néniket. Megkentem a kenyereket, felvágtam „katonákra”, és szépen megetettem őket. Mindennap sétáltam velük a folyósón.
Öröm, hogy a rendszerváltás óta újra van kórházlelkészi szolgálat. Ismerek gyülekezeteket, amelyeknek a tagjai rendszeresen látogatnak a kórházakban. Jó lenne szélesebb körben, aktívabban végezni ezt a szolgálatot.
Gerendáson – ahol lelkészi szolgálatomat kezdtem – a plébános átépítette a méretes plébániát szeretetotthonná. Álmában kapta az Úrtól a látást. Akkoriban nem támogatta az állam az egyházi szeretetintézményeket. Egy alkalommal a tanácselnök megvallotta nekünk, hogy a párt vele akarta lebontatni a megkezdett épületrészeket. Az otthon mégis megépült. Szigeti István plébános néhány év múlva, ötvenhat évesen elhunyt, de az intézmény azóta is, évtizedek után is működik.
Valamikor csendben annyit mondott nekem István: „a gyülekezet el kell, hogy lássa öregjeit.”
Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
(Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.)
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
hogy mennyi szeretet van benned.
Bódás János: Ki van jelölve a helyed (részlet)
Szeverényi János
Evangélikus Élet, 2020. január 19.
