Amikor először láttam Mariska nénit, azt gondoltam, hogy rőzsét szedegető cigány asszony. Megkértem, hadd készítsek róla néhány fotót. Elsőéves fényképész tanuló voltam, tizenöt éves. Miután elkészültek a felvételek, beszédbe elegyedtünk, majd természetes kedvességgel hívott be a plébániára. A bátyja volt Steib János dobozi plébános. Mindketten betöltötték már a nyolcvanadik életévüket...
A nyári konyhában ültünk le, a sparhelt előtt háromlábú, fényesre kopott sámlikra. Kis lábaskákból kínálgatott finomságokkal. Hosszan beszélgettünk. Ránk esteledett. Csak a tűzhelyből kivillanó tűz fénye világított. Egy idő után Mariska néni bevezetett több szobán keresztül a plébános úrhoz, aki nagy, csontos kezét nyújtotta felém, hogy üdvözöljön. Később is sokszor ültem az ágya mellett, és hallgattam régi történeteket a grófi családról, templomépítésről, háborús időkről.
1945-ben a helyi párttitkár Szibériába akarta száműzetni. Fel is készült az útra, kis táskával megjelent a tanács udvarán. Az orosz tiszt küldte haza idős korára való tekintettel. A mozgalom buzgó hívei ebbe nem nyugodtak bele. A téli hidegben, nagy hóban agyon akarták verni a „reakciós” papot. A plébános hátat fordított nekik, és letérdelt a hóba imádkozni. Egy idő múlva körülnézett, de nem látta támadóit.
Mindig reverendában járt-kelt. A buszon elhúzódtak mellőle. Misére kevesen jártak, mivel a falu nagyobb része református volt, illetve a többség nem igényelte az egyházi életet. Ő mégis „szerte járt, jót tett” (ApCsel 10,38) többekkel. Ebédet vitt annak, aki arra rászorult.
Fényképészműtermünk volt a faluban. Éveken át jártam hozzájuk. Istenkapcsolatom nem igen működött akkoriban, de hozzájuk szívesen mentem. Időnként még ministráltam is. Tudtam, hogy örömet szerzek nekik ezzel. A plébános gyémántmiséjén a kispapok rám adtak egy reverendát, és én csengettem a liturgia közben a gyülekezet örömére.
Utolsó évében már nem tudott a templomban misézni. Engedélyt kapott a püspöktől, hogy a szobájában végezze a szolgálatot. Felolvastam az igét. Keze olyan erőtlen volt, hogy az ostyát sem tudta osztani. Megfogtam a csuklóját, és így adta tovább az Úr testét.
Másokkal együtt engem is számontartott. Érettségim napjára képeslapot küldött: „Kedves Jancsikám! Most vagy a vizsgáidnak közepén 16 órakor. Most imádkoztam el a szentolvasó titkát: ’Aki nekünk a Szentlelket elküldötte.’ Hogy megkapjad a világosságot onnan felülről. Szeretettel imádkozik érted az öreg plébános.” Egy öreg katolikus pap imádkozott a hinni nem tudó evangélikus fényképész kamaszért.
Néhány hónap múlva Isten kegyelmesen megszólított, magához térített. Első éves teológiai hallgató voltam már, amikor Budapestről szülővárosomba Békéscsabára utaztam. Első utam Dobozra vezetett. Este érkeztem, és szokás szerint a plébániára mentem, de minden zárva volt és sötét. Kimentem a parkban lévő templomhoz. Ott megállhattam ravatalánál. Másnap a temetésen Mariska nénivel ketten álltunk a koporsó mellett, mint a plébános úr családja.
Hálát adok ennyi év után is ezért a két drága öregért, akik szerették az Urat, szerették az embereket, és imádkoztak értem is.
Szeverényi János
Evangélikus Élet, 2018. december 30.
