Hulej Enikő
Azért ugrottam be a postára, hogy feladjak néhány levelet. Egyszer csak észrevettem, hogy mögöttem a sorban egy fiatal asszony áll, nagy dobozzal a kezében.
Letöltés: 2008-04-25.mp3(2,12 MB)
Egy pillanatra átfutott az agyamon: nem is tudtam, hogy ennél az ablaknál is lehet csomagot feladni, de aztán nem is foglalkoztam vele többet. Arra kaptam fel újra a fejem, hogy az asszonyka megszólított. Meglebegtetett előttem egy üres csomagszállítót, és megkérdezett nagyon kedvesen, udvariasan, hogy kitölteném-e? Értetlenül néztem rá, mire szégyenlősen hozzátette: "Én nem tudok írni." Elkezdtem kitölteni hát a papírt. Amikor közben sorra kerültem az ablaknál, jelzett az asszony, hogy intézzem csak nyugodtan a dolgom, ő türelmesen vár. Mikor az utolsó betű is felkerült a lapra, átnyújtottam neki. Köszönte nagyon a segítséget. Szívesen - feleltem, majd kisiettem a postáról...Nem megy ki a fejemből ez a jelenet. A tekintete, amikor segítséget kért. A szégyenlős hang: én nem tudom ezt megoldani. És az öröme a végén.
Elgondolkodtam. De sokszor vagyunk mi is olyan helyzetben, amikor megfogalmazódik bennünk: ezt nem tudjuk megoldani. Olyan feladatot kaptunk, ami meghaladja tudásunkat. Olyan élethelyzetbe kerültünk, amit nem tudunk befolyásolni. Olyan fájdalom ért, ami földbe döngölt, és képtelenek vagyunk újra talpra állni. Olyan testi-lelki teher nehezedik ránk, amiről úgy érezzük, erőnk felett való...
Tudunk-e ilyenkor segítséget kérni? Tudjuk-e, hogy van Valaki, aki számára nincsen lehetetlen? Tudjuk-e, hogy a mi mennyei Atyánkhoz bátran fordulhatunk, ha erőnket, tudásunkat, lehetőségeinket meghaladja mindaz, amivel szembe kell néznünk?
No, és ha mindezt tudjuk (elméletben), akkor tudunk-e élni is vele (a gyakorlatban)? Félretéve büszkeségünket tudunk-e térdet hajtani? Képesek vagyunk-e alázatosan szólni? Át tudjuk-e adni valóban a vezetést Istennek, vagy még erőlködünk?
Jó, ha a zsoltáros szavaiban a magunkéra ismerünk: "Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok, és ő meghallgat engem." (Zsolt 120,1)
