Hulej Enikő
Csodálatos ajándéka az Úristennek, hogy a közelmúltban ismét Norvégiában járhattam. Abban az országban, amelyet ösztöndíjas éveim alatt nagyon megszerettem, és második hazámnak tekintem. Négy évvel azután, hogy végleg hazatértem, lehetőségem nyílt arra, hogy egy hetet Oslóban töltsek.
Letöltés: 2007-05-09.mp3(3,70 MB)
Lelkesen készültem, és izgatottan vártam, hogy felkeressem korábbi kedvenc helyeimet és ellátogassak egykori iskolámba, a teológiára is. Féltem ugyan a lehetséges csalódástól, amit akkor érzek majd, ha a régiek közül senkit sem találok már ott, ezért buzgón fohászkodtam, amíg úton voltam az épület felé.Az első ember, akivel találkoztam, az egykori dékán volt, aki nagy örömmel üdvözölt. Nem kopogtattam hiába kedves professzoraim ajtaján sem, akik tárt karokkal fogadtak. Nem kellett megkérdezni, emlékeznek-e rám, hiszen volt, aki azonnal néven szólított. Ketten közülük éppen közös uzsonnára készültek a földszinti kantinba, így máris hellyel kínáltak asztaluknál. Néhány perccel később tovább bővült a kör, és négy legkedvesebb oslói tanárom társaságát élvezhettem. Fantasztikus volt ez a beszélgetés, és szívemből hála tört fel az Úr iránt, hogy így elrendezte ezt a találkozót!
Csak órákkal később döbbentem rá, hogy az otthoniaknak csak szóbeli élménybeszámolót tarthatok erről, hiszen hiába lapult táskámban a fényképezőgép, a nagy öröm közepette teljesen elfelejtettem a megörökítést. Nagyon dühös lettem magamra, amiért ennyire figyelmetlen voltam! Hogy hagyhattam ki ezt a páratlan lehetőséget? Persze, hiába minden bosszankodás, hiszen ezt már nem lehet megismételni...
Napokig zakatolt bennem ez az élmény, és eszembe juttatta, hogy mindennapi és a hitéletünkben is vannak ilyen megismételhetetlen pillanatok. Az ige is erre int: "Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak." (Ef 4,15-16) Vannak ugyanis olyan helyzetek, amelyek egyszeriek, s ez nem azért sajnálatos, mert velük még teljesebb lenne az öröm, hanem azért, mert az üdvösség a tét.
A missziós helyzetekre gondolok. Amikor olyan jól előkészít az Úr egy bizonyságtevő beszélgetést, s mi félelemből, figyelmetlenségből kihagyjuk a lehetőséget. Hívő fiatal barátnőm hangja csend a fülembe: "Nagyapa egy vasárnapi ebédnél megkérdezte: "Kislányom, te tényleg komolyan gondolod ezt a hitet?" És én csak bólogattam, és annyira feszélyezett a sok fürkésző szempár, hogy nem beszéltem neki az örökéletről..."
Az én lelkiismeretemet is terhelik hasonló tapasztalatok. Amikor utólag döbbenek rá, hogy egy spontán beszélgetés váratlan kérdése mögött mennyi nyitottság volt, és milyen őszinte vágy húzódott meg az evangélium iránt! S én talán nem a megfelelő módon fogalmaztam meg válaszomat, mert nem ismertem fel, hogy ez most az alkalmas idő, és az Úr engem akar felhasználni.
A keresztyén élet egyik nagy próbatétele, hogy tudunk-e bizonyságtevői lenni az Úr Jézus evangéliumának. Munkálkodunk-e azon, hogy a Megváltó Krisztustól mások is új életet kaphassanak? Tudatában vagyunk-e annak, hogy nem határozhatjuk meg saját missziós munkaóránkat, amikor (és csak is akkor) arra törekszünk, hogy közelebb segítsük ismerőseinket, családtagjainkat az Úrhoz, mert az alkalom sokszor teljesen váratlanul adódik?
Az, hogy elfelejtettem fényképet készíteni a professzoraimmal való találkozásról, bosszantó. De az, amikor valaki miattam nem hallja meg az Élet igéjét, tragikus. Ezért kell úgy élnem, hogy meglássam az alkalmas időt, és imádkoznom azért, hogy az Úr tegyen alkalmassá a bizonyságtételre.
Megjelent az Útitárs c. folyóiratban
