Marosi Antal azt mondja, már nem fél semmitől. Sem háborús övezetben, sem itthon. Alig várja, hogy visszatérjen Líbiába, Kadhafi egykori országába. Marosi Antal gyilkossági nyomozóként kezdte pályáját. 1988-tól rádiós riporter; a magyar állami közszolgálati rádió újságíró iskolájában a tényfeltáró újságírás műfajában munkásságát tanítják. Ma az MTI Hírcentrum különleges helyzetekre szakosodott tudósítója, aki „oda megy, ahol lőnek”. Egy cikk válságutazónak nevezte.
Koszovóból jelentkezett először haditudósítóként. Azóta érzi, tudja, a Jóisten erre a hivatásra szánta. Láttatja azt, ami sokszor maga a pokol. Járt az öbölháborúban, Macedóniában, Izraelben, Irakban, Tunéziában, Libanonban. 2011-ben háromszor utazott el Tunéziába és Líbiába, hogy az „arab tavaszról” tudósítson. A leghosszabb időt Miszrátában – a négy hónapig körülzárt, szétlőtt líbiai városban – töltötte. Könyve A szabadság ára címmel karácsony előtt jelent meg. Először arról kérdeztem, mit ért a mindannyiunkat beborító válság alatt?
A válság valamilyen egyensúlynak a megbomlása. Egy gazdaság, egy társadalom normális működésének a felborulása. Ha így nézzük, negatív fogalom. De a válságnak, mint egy korábban fennálló folyamatot lezáró és új szakaszt indító jelenségnek már lehetnek jó következményei. Szeretek elutazni olyan helyekre, ahol nagyfokú tisztánlátásra van szükség. Állást foglalnom nem kell, amikor tudósítani megyek, viszont minden felet meg kell hallgatni. Ne érjen az a vád, hogy egyoldalú vagyok. Az újságírót gyakran fel akarják használni arra, hogy képviselje valamelyik oldalt. Behúznak magukba ezek a válságok. A háború több mint válság, az már a válság utáni állapot.
Mennyire együttműködők az emberek egy európai kis ország tudósítójával, például Líbiában?
A legnagyobb mértékben azok. A könyvemben is írok arról, hogy nem fogadták el a pénzt a benzinkútnál, az étteremben sem engedtek fizetni. Örültek, „milyen jó”, hogy eljöttünk és elmondjuk a világnak, mi történik az országban. Kadhafi (Moammer Kadhafi líbiai katonatiszt, forradalmár, diktátor. 2011. október 20-án elfogták Szurt városában. Röviddel később a bukott diktátort tisztázatlan körülmények között megölték.) ezzel szemben börtönbe csukatta a külföldi újságírókat. Mindig megkérdezik: miért jöttem? Hiszek abban, hogy azzal, ha megmutatom ezeket az országokat, a konfliktusokat, valamennyire helyükre kerülnek a dolgok. Nem csak ott, náluk, hanem itt, nálunk is. Mi el sem tudjuk képzelni, milyen küzdelmeket vívnak, milyen nehézségeket élnek át emberek.
Mennyiben „tavasz”, megújulás, kezdet véleménye szerint az „arab tavasz”?
A hitnek valamiféle újjászületése, hangsúlyosabbá válása az, ami a felkelések mögött van. Líbiában az „Allah hatalmas” felkiáltással mennek a férfiak a harcba. Hisznek benne és meghalnak érte, nyugodtan halnak meg. Úgy kell lennie az életüknek és a haláluknak is, ahogyan Allah akarja.
Kik a válság legnagyobb vesztesei?
A nők büszkék, ha a férjük, fiaik, bátyjaik meghalnak a szabadságért. Nem érzik magukat vesztesnek sem ők, sem a férfiak, akik meghalni mennek. Nem válságként élik meg a sorsukat. A hit újfajta átértékelése zajlik, ez a „rügyező félhold” időszaka. Nemcsak a mecsetekben imádkoznak, hanem mindenütt, ahol alkalmuk van rá. A mártírok vére a mennyországba jut, ebben hisznek. Tanúja voltam, amikor Khomeini ajatollah (volt iráni vallási vezető) unokája az egyik ötcsillagos teheráni szállodában imádkozott. Még a szakács is kijött a konyhából, otthagyott mindent, hogy tanúja lehessen. Valami olyan földöntúli ereje volt ennek a szertartásnak. És Iránban 60-80 millió ember tudna ilyet csinálni.
Irigylésre méltó hit. Mi adja bele a lelket, a tüzet?
Allah! Egy sor olyan ünnepük van, ami megerősíti őket. Naponta ötször imádkoznak. Az öreg miszrátai ügyvéd, Musztafa pontosan tudja, hogy mikor kötelező imádkozni. Elmegy, imádkozik, majd fogadja tovább az ügyfeleket. Addig a tíz percig ő Allahhal van együtt. Nem divatból. Kötelezően, de nem megszokásból, hanem szívvel teszik. Belülről jön. A család és a vallás kerete tarja meg őket.
A vallás az oka annak is, hogy nem válságként élik meg, ami éri őket?
Közvetve vagy közvetlenül, de igen. Líbiában például vallási tilalom miatt nincs kamat. Annyi pénzt kapsz vissza a bankból, amennyit beteszel, és csak annyit kell visszafizetned, amennyi hitelt felvettél.
A mi válságunk ezzel szemben nagyon is a pénzről szól. Mit rontottunk el mi, nyugati, európai emberek?
Európa nemcsak gazdasági, hanem főleg erkölcsi válságban van. Nincs becsülete az adott szónak. Elvesztettük az értékeket. Nálunk a bíróságnak kell rendet tennie, mert a megírt szerződéseinket sem tartjuk be. A világ másik részén nem írogatnak szerződéseket, sokkal praktikusabbak. A családok összefognak, ha baj van. Komolyan veszik, hogy számot kell adniuk az életükről. És az is fontos, hogy mit mond az imám a mecsetben.
Nagy a kontraszt, amikor visszatér a haditudósító egy háborús helyszínről? Miért jó válságutazónak lenni?
Azért jó elmenni a válságokba, Koszovóba, Libanonba, Gázába, Miszrátába, Hebronba, mert még mindig hiszem – ennyi út után –, ha megírom, lefényképezem az ottani életet, abból nagyon sokan tanulhatnak itt. Legalábbis tanulhatnának, hogy mennyivel könnyebb nekünk még mindig. A sok-sok szenvedés, tragédia között józannak kell maradni. Úgy kell visszaadni mindent, hogy közben ne éljek vissza a kiszolgáltatott helyzetükkel. Az újságíró nem katasztrófaturista. Akkor jött ez az életemben, amikor itt volt az ideje. Amikor a Jóisten késznek tartott rá, „elvégeztette velem az iskolákat”. Akkor engedett el, amikor tudta, hogy vissza is fogok jönni, és alkalmas vagyok arra, amilyen feladattal megbízott. Hírvivőnek tartom magam; ez a dolgom.
Másnak látja az Istent?
Őt érzem, amikor felrobban egy robbanószerrel teli kocsi, és nem lesz semmi bajunk a társammal. De nemcsak akkor, hanem amikor a sok nehézség és megpróbáltatás közepette egyszer csak elindul az ember keze, és elkezd írni. A fotóim is (Ott és akkor címmel Marosi Antal dokumentumképeiből fotókiállítás nyílt 2011-ben) a Jóisten segítségével készültek.
Kőháti Dorottya
Híd, 2012/1.
