A XIV. Ars Sacra fesztivál estjének adott helyet a Cinkotai Tájház 2020. szeptember 12-én, a Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezet Központ szervezésében. Szeverényi János kiállítása az általa sűrűn látogatott Kárpát-medencei keresztyén magyar közösségek életébe adott betekintést, ahol ő számtalan élményt szerzett, melyekkel előadását színesítette.
Az est előadója volt Szvorák Katalin Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekművész, valamint Kudlik Júlia, a Magyar Televízió örökös tagja is, akik Szeretettel című közös albumuk énekes-prózai előadását osztották meg a jelenlévőkkel.
Kudlik Júliát és Szvorák Katalint a program végén hívtuk mikrofon elé.
Júlia szerint mi emeli a szeretetet a hit és a remény fölé Pál apostol szeretethimnuszában? Miért olyan fontos emberi életünkben a szeretet?
K. J.: Erről szól minden! Szeretetből születtünk, szeretetből élünk. A szeretet nem csak egy szó, ezt a tettekben megnyilvánuló hit és remény kelti életre.
Mióta ismerik egymást Szvorák Katalinnal, és hogyan született a közös előadásuk, majd albumuk?
K. J.: Katival több mint harminc éve ismerjük egymást, amikor ő nyerte meg a Repülj, páva! versenyt, ahol én konferáltam. Amikor évekkel ezelőtt újra találkoztunk, úgy borultunk egymás nyakába, mintha tegnap váltunk volna el. Kati ezután megkért, hogy legyek házigazda az akkor zajló lemezbemutató előadásain. Idővel valahogy elfogytak mellőle az őt kísérő énekesek, zenészek, és kért, hogy beszéljek én is valamiről a közönségének. Én? Miről? Az ő hangja mellett?
Én akkor tűntem el a televízióból, és sokfelé meghívtak. Megismertem az embereket és a körülményeket hazánkban. Azt láttam, hogy mentálisan lefelé halad az ország, és szerettem volna segíteni. Úgy éreztem, hogy a jelenlévőkkel folytatott beszélgetések előtt a szeretetről kellene valami bevezetőt tartani. Amikor Katival a közös munkára készültünk, akkor elkezdtem leírni az egyébként rögtönzött szavaimat. Úgy éreztem, mintha valaki diktálná a gondolatokat.
Elhangzik Júlia szavaiban, hogy aki megtalálja a küldetését, az kiválasztott lesz. Küldetésként élik meg a közös előadásaikat is?
Sz. K.: Ez így van! Nekem annyira intim dolog az éneklés, hogy irtóztam a szerepléstől gyerekkoromban. Ezek a dalok nagyon mélyről jönnek, és mindig megérintenek engem is, ezért kitárulkozást jelent az előadásuk. Valóban úgy érzem, hogy engem a Jóisten erre teremtett, ezzel együtt minden egyes előadásért meg kell küzdenem lelkileg.
Korábban is fontos volt Katalinnak a szakrális tartalmú énekek előadása? Vagy az istenhit a nép lelkében és a népdalokban mindenütt tetten érhető?
Sz. K.: Hogyne! Ha a jeles napok dalaira gondolunk, azokban mindenhol ott van a Teremtő jelenléte. Fantasztikusak a szokásdalaink! Az életünk része volt a hit ott is, ahol felnőttem. A Felvidéken, Losonc mellett éltem egy kis faluban, Pincen ötéves koromig. Csodálatosan zengett az énekszó a templomban! Engem ez a közeg szocializált, azon túl, hogy a magyar nyelvet ott örököltem, és az éneklés örömét is ott tapasztalhattam meg.
Valami hasonló hangzott el, hogy a zene, az ének és az ima segít nekünk élnünk. Hogyan született meg ez a gondolat Júliában?
K. J.: …ezek segítenek a túlélésben és a megértésben. De hadd térjek vissza még én is a kiválasztottsághoz. Gárdonyinak van négy sora, ami így szól: „Légy az, kiből árad a nyugalom. / Légy az, kire nem hat a hatalom. / Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. / S menj oda, hol fázik a szeretet.” Tulajdonképpen én nagyon hamar meghallottam ezt az üzenetet, és Gárdonyi sorait követve próbáltam és próbálom ma is tenni a dolgomat. Ebben a ricsajban, ami körülvesz minket, nem lehet ezt meghallani. A csendnek ugyanolyan gyógyító ereje van, mint az éneklésnek, a zenélésnek és az imádkozásnak. Ma az a legnagyobb probléma, hogy nem értjük meg egymást, és a meg nem értés gyűlölködéshez vezet. A zene, a tánc és más művészetek más-más eszközzel, de kommunikálni akarnak az emberrel. Akik ezeket a csodálatos népdalokat ránk hagyták, valóban a természettel éltek. Annak szerves részeként teremtettünk annak idején…
Sz. K.: …Az is gond, hogy nem énekeljük ki magunkból a fájdalmat, az örömöt. Valamikor ez olyan természetes része volt az életnek.
K. J.: Igen, ma nyomjuk a gombot, és sokaknak az a „sors tragédiája”, ha nem érnek el valamit egy másodpercen belül, amit szeretnének – tisztelet a kivételnek. Le kellene csillapodni már egy kicsit és bemenni olykor a templomba, és ott csöndben lenni, hátha meghallunk valamit… Meggyőződésem, hogy mindenki azért hajszolja magát, hogy ne kelljen egyedül maradnia és szembenéznie a cselekedeteivel, a másokhoz való viszonyával.
Felfigyeltem arra, hogy a hallott népdalok több esetben érintették a bánatot, a halált is. Erre próbáltak reflektálni Júlia meleg hangján az ide kapcsolt gondolatok. Jól éreztem ezt?
Sz. K.: Igen, próbáltunk egy dialógust kialakítani az énekek és Júlia megszólaló gondolatai között. Az életünk pedig nem csak öröm. Lássuk be, keserűség és szenvedés is van benne. De ezek kellenek, hogy megéljük és tudjuk értékelni azokat a pillanatnyi örömöket, amelyek adódnak.
Mit jelent a személyes életükben, hogy Isten szeretett gyermekei?
Sz. K.: Én eleve örülök, hogy megszülethettem. Nekem ez ajándék. És az is, hogy ilyen tálentumot kaptam a Jóistentől – és úgy érzem, hogy ezzel szolgálnom kell.
K. J.: Én csak ugyanezt tudom elmondani… Valóban egy csoda, hogy a világra jöttem, és amióta élek, érzem ezt a szeretetet, ami árad felém. Szeretni csak szeretve lehet megtanulni. Erre való a család. A szeretet megnyilvánul abban, ahogy az anya szoptatja a gyermekét, ahogy tisztába teszi, ahogy törődik vele, enélkül egyszerűen nincs élet! Szeretni pedig csak az tud, akit szeretnek.
Szeverényi Jánost a kiállítása és előadása kapcsán a határon túli közösségekről és a fotózásról kérdeztük.
Mit tartottál fontosnak megmutatni a kiállításra kiválogatott fotóidon?
A százéves trianoni évforduló kapcsán kérték a szervezők, hogy állítsak össze egy kiállítási anyagot. Örömmel mutatom a határon túli magyar keresztyén közösségek életét dokumentáló képeket, és beszélek azokról. Még mindig vannak hazánkban, akik nem jártak Erdélyben, ami óriási, és több különböző részből áll. Korábban nem tudtunk Kárpátaljáról sem. Én is csak az utolsó szovjet évben mehettem az ottani meggyötört gyülekezetekbe, és fedezhettem fel, hogy milyen erős, tiszta magyar közösségek élnek és maradtak meg itt. Nem beszélve Felvidékről, ahol sok-sok evangélikus él. A lényeg az, hogy szálakat kössünk össze, hírt adjunk egymásról, és egészségesen éljük meg a nemzeti és a keresztyén összetartozást.
Mennyiben állsz ott fotósként, mennyiben lelkészként, amikor észlelsz és rögzítesz olyan pillanatokat, amilyeneket megosztottál a kiállításon is?
Öt évig az töltötte ki az életemet, hogy műtermi és múzeumi fotós voltam. Isten akkor megtérített, és ezt úgy éltem meg, mint ahogy Jézus elhívta a halászokat a hálóiktól. Alapvetően lelkésznek érzem magam. Sokáig nem érdekelt a fotózás, majd lassanként eljutottam oda, hogy újra foglalkozzam vele, mert a fotó is fontos szolgálat. A fotós az, aki a nagy egészből egy kicsi részt kivág, és ezt megmutatja másoknak. Jézus is jó fotós lett volna, hiszen ő rámutatott: „Nézzétek az ég madarait…!” „Nézzétek a liliomokat…!” Ő észrevette a fán kukucskáló Zákeust is, és a szívével és a szemével „lefotózta”, és bemutatta másoknak is.
Benned milyen módon kapcsolódik össze a magyarságod és a hited?
Teljes mértékben összefüggnek egymással. Ha bibliai példákra tekintünk: a próféták és Jézus is szerették a saját népüket. Ugyanakkor Jézus a tanítványokat elküldte, hogy széles e világon tegyenek tanítvánnyá minden népet. Koncentrikus körök vannak körülöttünk: a családunk, a gyülekezetünk, felekezetünk, a nemzetünk és az egész világ. Isten minket nem egyszerűen magyarnak teremtett, hanem embernek, és az újjászületés által újra „emberré akar formálni” minket, ami aztán kihat a nemzeti tudatra és szolgálatra is.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2020/4.
Fotó: Mészáros Tibor
