Beszélgetés Széll Bulcsúné Győri Éva özvegy lelkészfeleséggel családról, házasságról, házastárs elveszítéséről.
Evangéliumi hitű, kreatív, gyerekszerető lelkész édesapa és édesanya mellett nőttél fel testvéreiddel együtt. Mit hoztál a szülői házból?
Csodálatos gyerekkorom volt, sok erőt merítettem abból, amit otthon kaptam. Egészen kicsi korom óta nagyon szeretem az Úr Jézust. Ez sokat segített olyan tizenegy éves korom körül, amikor betegségek, bajok jöttek, az egyik kisöcsém pedig meghalt. Az a hit adott erőt, hogy az Úr Jézus mindig velünk van, és tud segíteni.
Lelkész édesapám, Győri János fantasztikusan tudta az igét magyarázni, gyerekként is élveztem hallgatni. Ő úgy tudott szeretni bennünket, hogy minden gyermeke úgy érezte, hogy ő a kedvence. Édesanyám és nagymamám alázatos lénye, ahogyan édesapám mellett helytálltak, fontos példa számomra.
Édesanyám volt a példaképem. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. Édesapánk is dicsérte őt, és példaként állította elénk. A dicséretet később én is mindig megkaptam a férjemtől, Széll Bulcsútól, és ez sokat számított, hogy helyt tudjak állni. Az ember szívesen szolgál annak, aki értékeli. Édesapám pedig olyan értelemben volt mintakép, hogy olyan férjet kerestem, mint ő.
Hogyan találkoztatok Bulcsúval?
János öcsémmel a teológián ismerkedtek meg, és vele jött ki 1968 tavaszán Nagytarcsára. Nálunk nagy forgalom volt, rá is csak úgy tekintettem, mint az öcsém egy barátjára. De mégis – magam sem értettem, hogy miért – valamiféle feszültség volt bennem miatta. Amikor meglátta, hogy milyen ifjúsági élet van Nagytarcsán, elkezdett kijárni hozzánk. 1969. január 3-án kezdődött a kapcsolatunk. Elmondta, hogy kezdetben csak az ifi miatt jött Nagytarcsára, de most már nem csak ezért jön. Egyből azt mondta, hogy szeretne feleségül venni, úgy gondolja, hogy engem az Úr adott az ő számára, és megkérdezte, hogy mit gondolok erről. Teljesen váratlanul ért, mégis igent mondtam. Azért tettem így, mert láttam, hogy olyan, mint az apukám. Isten az első számára, mindent őelé visz, így hoz döntéseket.
Azt gondolom, hogy Isten erősítette meg a szándékot a szívetekben. Hogyan bátorított titeket igéken keresztül?
Ahogy ez elrendeződött közöttünk, vasárnap az az ige volt, hogy „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben” (Zsolt 118,23). Ezt adta nekem Bulcsú, a gyűrűmbe is ez van belevésve. Azt mondta, hogy kérjek én is az Úrtól megerősítést. Több hét múlva kaptam ezt az igét: „Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,24) Akkor megértettem, hogy az Úr elhívott engem is Bulcsú mellé, hogy segítőtársa legyek. Ezt láttam otthon is. Édesanyám énekkart is vezetett, kántorizált is amellett, hogy otthon tartotta a frontot. Minden módon támogatta aput a szolgálatban – és én is így akartam tenni.
Hová helyezték Bulcsút, amikor végzett a teológián? Hol kezdtél dolgozni a tanulmányaid után, a házasságotok elején?
Bulcsú másodéves volt, amikor a kapcsolatunk elkezdődött. Az eljegyzést megtartottuk, de nem házasodtunk össze, amíg nem végzett. 1972-ben szentelték lelkésszé, és akkor Bócsára kerültünk. Nekem könyvelő, statisztikus és tervező végzettségem van, ezért könyvelőként kezdtem dolgozni. Szerettem a matekot, a számokat, ez volt a hobbim. Emellett alig vártam, hogy gyermekünk szülessen, és otthon lehessek. Amikor sorban megszülettek a gyerekek, otthon maradtam velük, és Bulcsút is helyettesítettem néha.
Bócsa után hány gyermekkel mentetek tovább Lucfalvára?
Akkor vártuk a másodikat, 1975-ben. Lucfalvára kerülésünk is Isten vezetése volt. Mi jól éreztük magunkat Bócsán, viszont a gyülekezetet Soltvadkerthez csatolták, és így ott megszűnt a lelkészi állás. Az Evangélikus Életben éppen akkor olvastuk, hogy Lucfalva lelkészt keres. Ez a szintén kicsi gyülekezet nem akarta, hogy Sámsonházához csatolják.
Május elsejével kerültünk oda, és október első vasárnapján már felszenteltünk egy százhúsz személyes imaházat. Ezt a növekedést Isten adta. A gyülekezetben is élt a vágy, és ezt Isten megáldotta. Attól a pillanattól, hogy odakerültünk, tele volt a templom. Az első felhívásra hatvan-hetven ember jelentkezett az énekkarba. Az imaház építésénél az asszonyok főztek, a férfiak dolgoztak. Első nap hozták a szokásos pálinkát, de Bulcsú azt kérdezte: így fogjuk építeni Isten házát, pálinkázva és sörözve? Az emberek megértették, és ital nélkül is ment a munka, még jobban is.
Mi volt a titka ennek az ébredésnek?
A Szentlélek kiáradt. Egy egész gyülekezet valóban megtért, és megváltozott az életük. Olyan családok békéltek meg egymással, amelyek generációk óta haragban voltak. Sokan elhagyták az italozást. Azóta már a harmadik generáció él Lucfalván, és mind ott vannak a templomban.
A gyerekek születése hogyan alakította az életeteket?
Lucfalván született meg az ötből négy gyermekünk. Amikor a második gyermekünk megszületett, majdnem meghaltunk mindketten. Egy hemangioma lett a kislányunk nyakán, amiről azt mondták, hogy meg kell majd műteni, mert nem fog elmúlni. Korábban mindennap együtt imádkoztunk, de ahogy sűrűsödött az életünk, ez szinte észrevétlenül elmaradt. Amikor ilyen beteg lett a kislányunk, minden este imádkoztunk az ágyánál. Úgy hiszem, mindez azért történt, mert az Úr figyelmeztetett, hogy ne hanyagoljuk el a közös imádságot. Fél év múlva már nem nőtt tovább az érdaganat, egyéves korára pedig felszívódott.
A harmadik és negyedik gyermekünkkel nem volt semmi gond, de az ötödikkel, a kisfiunkkal sok nehézséget, tragédiát éltünk át. Hat hónapos terhesen vakbélgyulladást kaptam, megműtöttek, utána fertőző májgyulladásom lett. Amikor megszületett, besárgultam, öt hétre elkülönítették tőlem, de utána mégis besárgult ő is. Később kiderült, hogy autista. Ez egy borzasztó nagy megpróbáltatás volt, de az Úr ebben is velünk volt és erőt adott. Sokat imádkoztunk érte. Nem gyógyult meg, és azt hittem, hogy nem élem túl, amikor tizennyolc évesen meghalt, de utólag mégis úgy látom, hogy az Úr kegyelme volt ez is. Mi lett volna vele, ha felnőttként itt marad, amikor mi már nem élünk? Addig volt nehéz, amíg nem tudtam elfogadni, hogy most vele van feladatom. De utána boldogok voltunk azokban az években, amíg velünk volt.
Elvégeztem a teológiát, tartottam volna istentiszteleteket, de az Úr megállított benne. Akkor azt láttam meg, hogy a fő feladatom az imádkozás. Bulcsú mindig szerette, ha elkísérem a gyerek-, családos és ifihetekre, ahol szolgált, mert tudta, hogy imádkozom érte. Bulcsúka miatt nem nagyon tudtam részt venni az együttléteken, de amíg ő homokozott, hintázott, addig én imádkoztam. A gyülekezetbe járó gyerekekkel is sokat foglalkoztam.
Nyugdíj előtt az utolsó szolgálati helyetek Kispest volt. Bulcsú az utolsó években komoly betegséget hordozott.
1989-ben kerültünk Kispestre, és az évek során ott is erősödött a gyülekezet. Imádkoztunk, hogy jöjjenek a családok is, ne csak az idősebbek. Ennek nyomán alakult meg az imaközösség, és évek múlva tele lett a templom családokkal.
Amikor Bulcsú rákos lett, úgy reméltük, hogy az Úr meggyógyítja. Ugyanúgy éltük tovább az életünket, pedig rengeteg műtétje volt. Akkor értettem meg az apostolok helyzetét, akik hitték, hogy még az ő életükben visszajön az Úr, és tették a dolgukat. Szükségük volt erre a tudatra. Bulcsú végül meghalt, de nekünk is szükségünk volt a gyógyulás reménységére, hogy kibírjuk ezeket az időket.
Halála reggelén is felolvastam neki az igét, de nem hatott rám különösebben. Este hat órakor, amikor elment, az összegyűlt családtagoknak mondtam, hogy olvassuk el az igét együtt. „De az igazak örülnek, vigadnak, Isten színe előtt vígan örvendeznek.” (Zsolt 68,4) Megállt a levegő. Hát ezt olvastuk reggel? Mi itt siratjuk, de ő ott vígan örvendezik az Úr előtt. A temetéskor pedig ez állt az Útmutatóban: „Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap.” (Mt 13,43) Ez nagy vigasztalás és erősítés volt számunkra.
Nehéz egyedül, de most azt kell megtanulnom, hogy az Úr valóban elég legyen mindenre. Most meg kell tanulnom társ nélkül is hitben járni.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2020/1.
