„Ők is ugyanolyan értékesek, mint én” – hajléktalanokról, drogosokról ritkán halljuk ezt a kijelentést, amit Szeverényi Benjámin vall. Ő köztük, értük dolgozik nyolc éve a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront szolgálatánál. Az apró, de jelentőségteljes örömök, visszaesések és megújuló bizalom jellemezte hajléktalanszállón jártunk.
Mi célból hívták életre az intézményt, ahol dolgozik?
Eredetileg azért jött létre az Utcafront szolgálat, hogy utcára került hajléktalan kábítószerfüggőknek nyújtsunk átmeneti menedéket, szállást, hogy itt összeszedhessék magukat és tovább tudjanak lépni a nekik megfelelő segítő helyre. Kinek melyik aktuális. De mi senkit nem küldünk el, így alkoholistákat is szeretettel fogadunk, emellett például azokat is, akik lakásmaffia áldozatai.
Milyen okai lehetnek annak, hogy több és több fiatal kerül kilátástalan helyzetbe, hajléktalanságba drogprobléma miatt?
Szerintem minden függőségi jellegű probléma a gyerekkorban gyökerezik és elsődleges oka a szeretethiány. Az, hogy nem volt egy biztos közösségük, ahol felnőhettek. Előbb-utóbb alkalom adódik arra, hogy kipróbáljanak bizonyos szereket. Ez pedig olyan, mint egy ördögi kör – nagyon nehéz belőle kijönni.
A kábítószerfüggők felé milyen speciális segítséget nyújtanak?
Működik egy ún. tűcsere programunk, aminek hasznosságát sokan vitatják. Az teljesen biztos, hogy egy intravénás drogfüggő nem fog tudni azért leállni, mert nem jut tiszta tűhöz. Mi ártalomcsökkentést végzünk. Ne kelljen használt fecskendővel szúrnia magát az ilyen drogosnak, ami tönkreteszi a vénáit, illetve ne használjanak heten-nyolcan egy tűt, mert körbefertőzik egymást. Azáltal, hogy steril fecskendőt adunk, életeket mentünk.
Illetve ennek a fő célja, hogy olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akiknek már nincsen józan emberekkel kontaktusuk. Nem csak az történik, hogy bejön valaki a mobil tűcsere állomásra, az autónkba, tűt és egyéb ártalomcsökkentő eszközöket kap, és elköszönünk. Itt törődésben van része a hozzánk fordulónak.
A program folyamán emellett rengeteg – sokszor fertőzött – fecskendőt gyűjtünk be, nem egyszer játszóterekről, ezáltal magunkat is védjük.
Mi lehet tehát az útja az Utcafront szolgálat látóterébe kerülő rászorulóknak?
A gyógyulni vágyó szenvedélybeteg általában megjelenik itt, segítséget kér, elszállásoljuk őt. Annyit kérünk tőle, hogy a többieket ne zavarja az állapotával, viselkedésével, és kommunikációra képes állapotban legyen.
A közhiedelemmel ellentétben egy súlyos kábítószerfogyasztó általában tudja ezt teljesíteni. Inkább az alkoholproblémások azok, akik könnyebben kizárják magukat a szállóról, mert olyan vétségeket követnek el, amik súlyosan sértik a házirendet. Az alkohol egy kemény drog, nem hiszem, hogy létezik ennél veszélyesebb szer a társadalomra nézve.
Aki gyógyulni szeretne, a velünk kapcsolatban álló kórházakba mehet, illetve elintézhetjük neki, hogy egy rehabilitációs intézetben fogadják, és mehet félutasházba is. Aki itt megfordul és innen továbbmegy, annak a mi ajtónk mindig nyitva áll. Ha valamelyik állomást elbukja, vét és kizárják onnan, ide visszajöhet újra gyűjteni egy kis erőt. Akármit is tett, egy bizonyos idő elteltével elfelejtjük neki, és itt tiszta lappal indulhat tovább.
Hogyan térképezik fel, hogy ki az, akivel együtt tudnak működni?
Egész nap érkeznek hozzánk jelentkezők a szállóra. Itt én ritkán találkozom olyannal, akiben nincs meg a hajlandóság a változásra. A drogprobléma egyébként kifejezetten olyan, amiben semmit nem lehet elérni, ha a kliens nem szeretne változni. Részéről nagyon erős szándékra van szükség ehhez. Emellett is nagyon sok a kudarc, de az a kevés siker, amit elérünk, erőt ad nekünk, velük foglalkozóknak, hogy folytassuk a küzdelmet.
Milyen sikerre gondolhatunk itt?
Sokan kiégnek ebben a szférában. Ébernek kell lennünk, hogy észrevegyük, hogy minek is lehet örülni. Sok apró dolog van, ami szerintem nagyon jelentős. A jövőt építjük, és a munkánk arról szól, hogy eljussunk mindenkivel valami emelkedéshez, változáshoz. Ehhez viszont a jelenre kell összpontosítanunk, fontos, hogy jól érezzük magunkat ebben a folyamatban. Ha sikerül mosolyt csalni valakinek az arcára vagy összejön egy jó beszélgetés, az rengeteget jelenthet egy ilyen bajbajutott embernek.
Mióta van jelen Önben a segítő szándék, a figyelem az ilyen szinten bajba jutott emberek felé? Miért dolgozik itt, a hajléktalanszállón?
Egészen kicsi koromban is előfordult, hogy leültem egy hajléktalan ember mellé beszélgetni vele. Elgondolkodtam azon, hogy azok az emberek, akik kint vannak, ugyanolyan értékesek, mint azok, akiknek van lakása. Nem tudtam hová tenni gyerekként, hogy miért kell nekik mégis kint aludniuk az utcán.
Isten vezetése volt az ide kerülésem. Szenczy Sándorral a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével baráti kapcsolatban vagyok, ő egy nap megkért, hogy legyek a munkatársa. Lehetőséget adott, hogy feltérképezzem a kiterjedt szeretetszolgálati lehetőségeket, de én ide éreztem elhívást. Teljesen természetes volt, hogy egyszer csak itt találtam magam.
Mi a feladatköre az Utcafrontnál?
A száz férőhelyes szállón a vezető, Uzonyi Mónika „jobbkeze” vagyok. Minden itt dolgozó kollégának, így nekem is van tíz emberem, akikkel a kontaktus majdnem mindennapos. Velük többet foglalkozom, több időm van arra, hogy egyszerűen együtt legyünk, meghallgassam őket, emellett segítem a szociális ügyeik intézését. A jelentkezőket én fogadom, és én irányítom tovább egyéb programokba. Az intézmény beszerzéseinek intézése, a rend, nyugalom figyelemmel kísérése is feladatom. A napi két takarítás ellenőrzése is fontos, sokan kiemelik a látogatók közül, hogy milyen jó illat van itt, és bogarak sincsenek nálunk.
Mi lehet a kulcsa annak, hogy szeret a szállón dolgozni, és a lakók is szeretik ezt a helyet?
Szenczy Sándor mondása: „hittel és szakértelemmel”. Ez mostanában a munkánk mottójává kezd válni. Kell a szakértelem, ez egyértelmű, viszont sok helyen nincs meg a félelem nélküli, Isten iránti felelősségtudat, ami rendkívül nagy motiváló erő. Tudjuk, hogy nem egyszerűen a főnökünknek kell elszámolni azzal, hogy mit és hogyan teszünk. Szem előtt tartjuk, hogy akivel foglalkozunk, azt száz százalékos figyelemmel kell megszentelnünk.
Az intézmény életében mennyire mutatkozik meg az, hogy egyházi alapokon áll?
Hetente tartunk nagy megbeszélést, amin jelen van minden programból az összes kolléga. Itt imádsággal indít minket Miletics Marcell, az Utcafront intézményvezetője. A lakók járhatnak itt bibliaórára, és működik egy imacsoport az itt dolgozóknak. Tudtommal minden kolléga foglalkozik a spirituális élettel. A szféra eleve olyan, hogy sokkal nagyobb számban vannak jelen hívő emberek.
Tehát önnek szintén fontos az Istenhit. Változott, alakult ez önben az elmúlt években?
Olyan családban születhettem, ahol nem kérdés Isten léte. Már óvodában „misszionáltam” a társaimat, arról beszélgettünk, hogy lehetetlen, hogy létrejöhessen ez a világ Teremtő nélkül. Mindig is nehéz volt megértenem az ateizmust. Például, hogy egy magból kinő egy fa, azt jelenti, hogy a magban rengeteg információ van. Akkor pedig egy informátornak is lennie kell.
Később nem volt minden annyira csodálatos. Nagyon nehéz kamasz voltam. Én is sok mindent megéltem és kipróbáltam ezekben és az utána következő években. Tudom, hogy milyen azt érezni, hogy távol van Isten. Nekem is szenvednem kellett így-úgy, hogy kialakulhasson bennem némi alázat ahhoz, hogy végül ezt a munkát tudjam végezni és szeretettel fordulhassak azok felé, akik valóban bajban vannak.
Mi hozta újra közel Istenhez?
Egy kétségbeesett állapotban nem tudtam már hová fordulni, így szívből imádkoztam, és Isten egyértelmű jelenléte kiűzte a félelmemet. Ez egy megtapasztalás volt ekkor, nem egy dogma, amit elfogadtam. Az Ő jelenléte töltött be, ami meghaladja az elmét, a szív ügye, és valóban átalakító erővel bír.
Úgy gondolom, hogy nem szükséges egy folyamatos mentális aktivitás, egy monológ vagy jobb esetben párbeszéd Isten felé. Imádkozni szoktam, hogy legyen velem, töltsön be jelenlétével, és az Ő csendjében teljesen átadom magam Neki. Én a radikális önátadásban látom a megoldást. Átadni minden napunkat és minden percünket, megpróbálva a folyamatos jövőn és múlton való rágódásból megérkezni a jelenbe, az egyetlen valós helyre, ahol kapcsolatot létesíthetünk Istennel.
Erdészné Kárpáti Judit
evangelikus.hu, 2016. június 6.
Az Utcafront Menedék Hajléktalan Személyek és Szenvedélybetegek Integrált Intézménye klienseinek 99%-ára jellemző, hogy a különböző segítő intézményekkel nincs semmiféle kapcsolata. A maradék 1% tűcsere programban vesz részt. Hetente 600-700 tű cseréje történik meg a Népligetben működő mobil tűcsere állomásukon. A szerhasználók 60-70%-a hajléktalan, a szűrésen részt vevők 65-70%-áról derül ki, hogy szifilisszel, hepatitisszel fertőzött. A mai szabályozás szerint a steril tű birtoklása is büntetést von maga után. A közös, helytelen tűhasználat következtében fellépő egészségügyi ártalmak orvosi kezelése sokszorosa a tűcsere program költségeinek.
Az Utcafront Menedék száz fő befogadását teszi lehetővé éjjeli menedék és nappali melegedő formájában. Az utcán megkeresett szenvedélybetegeket éppúgy be tudják fogadni, mint az idős beteg, magukra maradt hajléktalanokat. Munkatársaik egy olyan multidiszciplináris csapatot alkotnak, amelyek tagjai között megtalálható szakképzett ápoló, szociális munkás, teológus, közösségi szociális munkás és felépülőben lévő, sok éve szermentes, józan szenvedélybeteg is.
