A tanatológia (az ún. haláltan, a haldoklás, halál, gyász kutatása) mellett az imádság az a téma, mellyel kapcsolatban a legtöbb irodalmat gyűjtötte. Bár Ribár János nyugalmazott esperes nem tartja magát a kérdés szakértőjének, ám könyvekből szerzett ismeretei már csak ezért sem elhanyagolhatók. És akkor még nem szóltunk egy (lelkészi) élet személyes tapasztalatairól… E sorok írója számára tehát egyértelmű volt, hogy épp ő az, akivel szívesen beszélgetne az imáról.
Javaslom, kezdjük az alapoktól: Mi is az ima pontosan, hogyan lehetne definiálni?
Erre a kérdésre nem tudok rövid választ adni. Az ima a gyökerében a legősibb, legösztönösebb, legemberibb lelki akció. Magunk sem értjük pontosan, hogy történik, de ösztönösen érezzük, hogy valakihez beszélnünk, fordulnunk kell. Ennek a titka pedig aligha lehet más, mint önmagunk kiszolgáltatottságának a felfedezése, tudattalan felismerése, ami miatt reflexszerűen kapaszkodót keresünk. Olyasmit, ami nálunk bizonyosabb. Idővel az is világossá válik, hogy ez a Valaki be akar mutatkozni, meg akar szólítani. És nem egyszerűen csupán beszélni, hanem beszélgetni akar velünk. Módszereket is adott, hogy ez hogyan és miként legyen.
Hogyan és miként?
Testestől-lelkestől az élő Isten felé fordulva. Ezt Jézus mutatta meg.
Létünk alapkérdéseire ezért – hívőként – Istentől várjuk a választ.
Igen, de sok a vakvágány. Bálványistenek sora: a pénztől a világi szerencséig, a sorsig. És ha fel is ismertük az igaz Istent, akkor is szoknunk és tanulnunk kell a vele való beszélgetést, a személyes kapcsolatot. Még Keresztelő János is tanította az övéit imádkozni. Krisztus is imádkozott. Ezért – visszatérve a kérdésére – a Megváltó megtaníthat minket arra, hogy mi is az ima: beszélgetés az Atyával és vele, a Fiúval – a Szentlélek hatása alatt.
Tudjuk: Jézus minden fontos történéskor imádkozott.
A megkeresztelkedésekor, a tanítványok elhívása előtt, a megdicsőülés hegyén, az ötezer ember vendégül látása előtt és után. Az utolsó vacsorán. Fohászkodott továbbá a Gecsemáné-kertben, majd a kereszten. Az is tanulságos, hogy ott nem önmagáért, hanem a meggyilkolóiért, példát adva ezzel a másokért mondandó imádságra is.
Amikor imádkozunk, mi beszélünk, vagy ő szól?
Ez nem lehet kérdés, ha párbeszédet, beszélgetést említünk. De az fontos, hogy mindig az övé legyen az első és az utolsó szó. Mert a teremtettségünk ellenére vagy mellett az imádkozásunk első mozzanata az, hogy a Lélek indít észrevétlen módon az imára. Baj, ha ezt az indítást elfojtjuk vagy nem is érzékeljük.
Kár, hogy ennyire zajos a világ, mert Isten sokszor – többször csak csendben, halkan – szól, nem „ordít” ránk. Hogy mi teljesül a kéréseinkből, azt pedig bátran bízzuk rá. Hitünket ne ettől tegyük függővé, mert az durva önzés.
Ennek kapcsán merül fel bennem egy sokakat kínzó kérdés: mit tegyünk akkor, ha Isten nem válaszol az imáinkra? Ha úgy érezzük, hogy nem hallgatja meg a kéréseinket?
Isten mindig ad feleletet, de úgy, ahogy neki tetszik, és akkor, amikor annak szerinte itt az ideje. Isten válaszához felfogóképességgel rendelkező lélek kell. Megvan a veszélye a lélek megtompulásának, de ő ebből is kigyógyíthat.
És az említett, felfogóképességgel rendelkező lélek felismeri Isten válaszát?
Megtapasztaltam, hogy Isten válaszol, és azt is, hogy ezerféleképpen adhat feleletet.
Van esetleg egyfajta „módszer” arra, hogyan kell Isten felé fordulnia annak, aki ezt eddig még nem tette meg?
A magam gyakorlata a következő: mielőtt imádkoznék, igét olvasok, majd a Szentírás hatása alatt fordulok Isten felé, így: „Atyám, Fiad, Jézus Krisztus nevében…” Az ima része a hálaadás, a köszönet, a bűnbánat, a dicsőítés, a kérés, a másokért való közbenjárás. Imáim lezárása a Miatyánk. A sorrend tetszőleges, aszerint, hogy mi az, aminek a leginkább szükségét érzem. Talán nem is minden elem van mindig jelen.
Nagyon fontos élményem, hogy Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Az ő jelenléte nekem életfeltétel, mint a levegő, ami nélkül nem létezhetünk.
Beszélt arról, hogyan imádkozzunk. Azt is megkérdezném: hányszor imádkozzunk?
Naponként, rendszerességgel. Sok függ a lélektani alkattól is: van, aki órarend szerint működik, van, aki nem. De ez nem előírás. Inkább az a lényeg, amit Pál mond: szüntelenül… de ez nem időbeli megkötöttség, hanem lelki beállítottság. Mint említettem: kell, hogy az imának része legyen a hálaadás, a bűnbánat, a dicsőítés, a közbenjáró ima és az istenmagasztalás is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a legnehezebb, de a zsoltárok segítenek.)
Sokat mondott arról, hogyan imádkozzunk. Beszélne arról is, hogyan ne tegyük?
Ezt nem igazán tudom, de Jézus adott példákat. Fölösleges a pogányokra emlékeztető bőbeszédűség. Az sem jó, ha nincs felkészülve kellő tisztelettel a lelkünk, a lényünk. Mantrázva se, bár a meditáció megérne egy külön fejezetet. Követelőzve se: ha ezt és ezt nem teljesíted, akkor szakítunk. Ez engem is megkísértett fiatalkoromban. Amit kiemelnék: ne imádkozzunk törvényként.
Hogy érti ezt?
Az ima ne kötelesség, ne muszáj legyen, hanem tekintsük áldott lehetőségnek arra, hogy a létezés legfőbb és egyedül teljesen szent Lényével beszélgethessünk.
Hogyan tanítsunk imádkozni másokat?
Egyszerűen. Legjobb lenne a saját példánkkal. Kell, hogy szóljak pár szót a kötött imádságról. Az egyházban használatos imák közül legfőképp a Miatyánk tartozik ide. Ebben első az Isten szentsége, hogy nekünk is szent legyen, és az ő országa jöjjön el, az ő akarata legyen meg a mi életünkben is. Ezzel megadtuk neki a kellő lelki tiszteletet. Utána jöhet a mi napi kenyérszükségletünk a maga teljes tartalmával. Majd a bocsánatkérés. Ezután kérhetünk védelmet a kísértéssel és a gonosszal szemben. És újra elismerhetjük az Atya hatalmát, hiszen tényleg az övé minden hatalom.
A másik fontos teendő, hogy gyermeki bizalommal merjük megfogalmazni saját létünk égető kérdéseit. Ehhez jó mások imádságát is olvasni és azokból is tanulni, de legyünk bátrak és szabadok a saját szavak használatára, és arra is, hogy eldöntsük, hangosan, magunkban vagy épp énekelve akarunk-e, fogunk-e imádkozni. Mindegyik jó, erre nincs előírás.
A Biblia nagyon őszinte, nem csak a köszönet, de a harag, a düh és a fájdalom is helyet kap egy-egy imában, gondolok itt az átokzsoltárokra. Mihez kezdjünk ezekkel?
Igyekezzünk a kortörténetüket megérteni. Annyit kezdhetünk velük, hogy lám, benne vannak a Szentírásban, Isten Lelke megengedte, hogy így legyen. Nekünk Jézus felől kell néznünk őket. Vajon imádkozta volna-e Jézus ezeket? Ő imádkozott volna-e így?
Engem nem zavarnak ezek a zsoltárok, mert ott és akkor lehetett lélektani hatásuk. Kirobbant a fájdalom, kimondta az illető mindazt, ami nyomasztotta, és ezzel megnyugodott. Mellesleg azt is jelzik, hogy még „kiborulni” is lehet Isten színe előtt. Az Úr Jézus megért minket. Sírhatunk, panaszkodhatunk előtte.
Nehéz helyzetben Jézushoz fordulok. Őt kérem, aki – tudom – imádkozik értem is. Ezt sose felejtsük el, a Lélek is könyörög értünk, és Jézus is imádkozik értünk. Ez megkönnyítheti megélni az Istenbe vetett reményt és bizalmat.
Úgy érzem, hogy itt szinte adja magát az utolsó kérdésem: mit jelent az imameghallgatás?
A teljes Istenre hagyatkozást. Számos ilyen élményem van. Olyan is, hogy lehetett az életemben olyasmi, amit kértem, és nem biztos, hogy az ő akarata szerint való volt, de mégis megengedte, lehetővé tette. Utólag jöttem rá erre, és ez csak még jobban elmélyítette a belé vetett bizalmamat.
Nem tudok nem hinni. Örülök, hogy nem érdemem a hit, erősen belém plántálva élem át. Nincsenek kétségeim, csak kérdések, amelyek néha kínzók, mert vannak olyan dolgok, amiket még nem értek. Várom a válaszokat, amikről tudom, megadatnak, és akkor minden világos és egyértelmű lesz. És ha nem itt, akkor majd az örökkévalóságban mindent megértek Jézus Krisztusban.
Gazdag Zsuzsanna
Híd, 2019/2.
