Erdészné Kárpáti Judit a rádióműsorokban tizenkét év alatt sok embert kérdezett az Úr Jézussal való kapcsolatáról. Most férjével, Erdész Zoltánnal személyes tapasztalataikról vallanak. Judit a Magyar Evangélikus Rádiómisszió munkatársaként, Zoltán a Mátyás-templom Gondnokságának vezetőjeként igyekszik életével és munkájával is az Urat szolgálni.
Mi a megtérésetek története?
Judit: Összefonódik a kettőnk hitre jutása. Az én édesapám evangélikus, édesanyám katolikus volt, de templomba csak ünnepeken mentünk, s ennek is véget vetett szüleim válása. Aztán a Fasori Evangélikus Gimnáziumba jelentkeztem, és azért kezdtem el járni a kispesti gyülekezetbe, mert a lelkész csak ezzel a feltétellel adott ajánlást.
Egy év múltán, a konfirmációi felkészülés alatt sokat hallottunk arról, Jézus mit tett értünk, de nagy kérdés volt számomra, hogyan lehetséges az, hogy egyvalaki hal meg mindenkiért. Hogyan lehet érvényes az ő kereszthalála értem is? A konfirmandus tábor volt döntő számomra. A gazdag ifjú történetéről szóltak a szolgálatok, és éreztem: nem mehetek úgy haza, hogy nem válaszoltam Istennek. Nélküle nem tudok továbbmenni! Nélküle elveszek. Kimondtam neki magamban, egy csendes helyre elhúzódva valami ilyesmit: „Úr Jézus! Kérlek, vedd el a bűneim terhét, és tartsd kezedben az életem!”
Zoltán: Konzervatív családból származom. Vasárnaponként templomba jártunk, ami a szocializmus idején nem volt egyértelmű döntés. Én ezt inkább kötelességnek éreztem. Utólag látom, mekkora ajándék, hogy megtanítottak imádkozni. Kamaszként aztán sok mindent megkérdőjeleztem, és kérdéssé vált számomra, hogy akarom-e ezt a fajta életvitelt.
Juditot a bátyján keresztül ismertem meg, akivel egy osztályba jártunk. Juditnak akkoriban kezdett fontos lenni a hit, és elhívott az ő vasárnapi istentiszteletükre. Megdöbbentő volt, hogy amiről gyerekként tanultam, és száraz ismeret volt, az akkor, ott élővé vált. Nem értettem, hogy van az, hogy minden vasárnap, amikor ott vagyok Széll Bulcsú közösségében, egyre arra vágyom, hogy hétről hétre minél több igazságot megértsek Isten igéjéből.
Fantasztikus időszak volt! Elővettem a Bibliát, ami addig csak porosodott a polcon, és ugyanazt tapasztaltam, mint az istentiszteleteken: a statikus, fekete-fehér, kemény valamiből színes, élettel teli Ige lett. Olyan elképesztő élmény volt ez, hogy azonnal, egy életre rabul ejtett.
Később megtapasztaltam, hogy a megéltek hatására elkezdtek változni körülöttem a dolgok. Azt gondoltam, ha az ember kötelességtudó és eljár templomba, okos, illedelmes és kitanul valamit, akkor előrejut az életben. De – ahogy Pál apostol is fogalmaz – mindez Krisztusért kár és szemét! Az egész világ azt akarja elhitetni, hogy a rengeteg felesleges erőfeszítés miatt lesz jobb az életem, de engem Isten kegyelme tart meg. Az a lényeg, hogy ki tudjam mondani: Uram, itt vagyok, a tiéd vagyok, formálj engem! Nagyon felszabadító volt ezt átélni.
Eszembe jut egy történet. A ’90-es években Erdélybe utaztunk a szüleimmel. Késő este értünk a faluba, ahol helyi lakosoknál voltunk elszállásolva. Nem volt lehetőségünk teljesen kicsomagolni, éppen csak kirángattuk a pizsamát a táskánkból, és beestünk az ágyba. Ekkor már mindennap olvastam a Bibliát, most valahol a csomag mélyén lapult. Nyugtalan lettem. Eltelhet úgy egy nap, hogy Isten a nap végén nem szól hozzám? Miután lefeküdtünk és becsuktuk az ajtót, mögötte volt egy kicsi tábla, amire rásütött a holdvilág. Jób könyvéből volt olvasható rajta egy ige: „Én tudom, hogy az én Megváltóm él.” Lett üzenet aznap este is! Csak azt tudtam mondani: Én Uram, és én Istenem!
Akinek élő kapcsolata van az Úrral, most talán feleleveníti a saját élményeit. Mit tegyen az, akinek nincs, de szeretné megismerni Istent?
Judit: Egy kedves tanárom, dr. Veres Sándor pszichológus professzor hívta fel a figyelmünket arra, hogy gondolkodjunk el, milyen megmagyarázhatatlan dolgok történtek az életünkben. Ennek alapján buzdítom azokat, akik keresik Istent, hogy mondják ezt: Istenem, ha hallasz, hozd elém, te mikor és mit tettél velem! Ha megpróbáljuk gyerekkorunktól áttekinteni az életünket, megláthatjuk ezeket a különben nem megmagyarázható történéseket az utunk során.
Ha körülnézünk a természetben, megláthatjuk a Teremtő jelenlétét, de a Biblia nélkülözhetetlen ahhoz, hogy Jézusról halljunk. Ha vannak keresztyén ismerőseink, kérdezzük őket bátran! Jézus korában is szájról szájra adták a bizonyságtételeket. Így szolgál a rádiómisszió is, mert a személyes történeteken keresztül nagyon működik Isten Szentlelke.
A megtérésetek óta eltelt már sok év. Hogyan élitek meg a hiteteket a mindennapokban?
Zoltán: Olyan ez, mint az érettségi. Azt gondoljuk, valami lezárul, de kiderül, hogy csak most kezdődik. A házassággal, a gyerekekkel, a munkával, de az Istennel való kapcsolatunkban is voltak kihívások, de megérte végigcsinálni, mert a folyamat és a végeredmény is szép. Istennek mindennel célja van, és folyamatosan formál.
Egy példa. Az előző munkahelyemen tizenöt évig dolgoztam. Nagyon jó volt, de éreztem, valami hiányzik. Ekkor talált meg egy lehetőség. A Mátyás-templom plébánosa keresett valakit, aki a világi tudást, szakértelmet és a hívő életet ötvözni tudja a mindennapokban. Egy közös barátunk révén rám gondoltak. Hetekig vívódtam. Éreztem, erre kellene mennem – ekkor ismertem fel Isten hiányát a munkámban. Mégis hiába vittem az Úr elé a kérdést, nem jött válasz. Nem akartam úgy elindulni, hogy ő nem mond semmit, ezért amikor lejárt a kapott határidő, péntek este megírtam a plébánosnak, Laci atyának, hogy sajnos nem tudok élni a lehetőséggel. Majdnem elküldtem a levelet, amikor abban a nem szokványos időpontban felhívott egy hívő barátom, mert úgy érezte, hogy segítségre van szükségem. Az ő telefonhívása és igei biztatása alapján el tudtam fogadni végül az állást. Másnap az Útmutató két igéje aláhúzta a döntést. Az egyik ez volt, korábbi munkámra utalóan: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21). A másik: „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van” (Róm 8,28). Ma vezető beosztásban dolgozom a Mátyás-templomban.
Sok év távlatából látom, mennyi ige és történés által formált Isten abban, hogy egy mindenkinek megfelelni akaró, döntésképtelen emberből egy döntéseket könnyebben meghozó emberré váljak.
Judit: Sokféle szakasza van a hitnek, de ugyanígy a kettőnk kapcsolatának is. Mi egy időben szerettük meg Istent és egymást is, tizenhét évesen. Meg kellett tanulnunk, mit jelent az, hogy már nem a lendület visz tovább. Reggel fölkelsz, Isten felé fordulsz és rábízod a dolgokat – akkor is, ha úgy érzed, menne nélküle is. Vannak napok, akár hetek is, amikor ezt elfelejtené az ember, de jó megélni, hogy utána Isten újra visszahúz magához.
Egymással is így voltunk. Huszonnégy évesen házasodtunk össze, tehát eltelt hét év a kezdetek után. Amikor a gimnáziumot követően új közegekbe kerültünk, újra el kellett köteleződnünk egymás és a közös jövőnk mellett. Amikor azt kérdeztük, hogy lehet-e, kell-e folytatni, Isten mindig megerősítette, hogy igen.
Hogyan mondta Isten az igent?
Judit: Volt, amikor a szívünkben érkezett fordulat: addig kételkedtünk, és hirtelen békességet kaptuk; de volt, amikor Isten igét adott vagy tanácsolt valaki által. Ő ezerféle módon tud hatni ránk.
Volt olyan ige, ami segített kimondani egymásra az igent?
Zoltán: Első pillanattól kezdve világos volt, hogy nekünk dolgunk van egymással, és ez több volt egy érzésnél. A napi történések és igék által éltünk meg, hogy Isten vezet minket ebben a kapcsolatban. Az imádságban, igeolvasásban mindig volt olyan iránymutatás, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy együtt kell tovább mennünk. Egy pillanat, egy ige nem volt, de volt százegy, amit semmire sem cserélnék el.
Judit: Körülbelül egy időben tértünk meg, és nem volt minden keresztyén tanítás azonnal a fejünkben. Amikor elkezdtem ismerkedni Zolival és megtudtam, hogy jár templomba, ez számomra azt jelentette, hogy ő egy hívő fiú (pedig még nemigen volt az!). Ez elég biztatás volt a folytatáshoz. Ami az akkori hitbeli állapotunkban érthető jel volt Istentől, azt megkaptuk.
Isten gyermekekkel ajándékozott meg titeket. Hogy élitek meg azt, hogy szülők vagytok?
Zoltán: A gyerekek tükröt tartanak elénk: hogyan élünk, és hogyan kommunikálunk egymással, Istennel és velük. Isten rajtuk keresztül tanított meg sok mindenre.
Van egy leány- és egy fiúgyermekünk. Nagyon különböznek egymástól és tőlünk is. Bálint egy logikusan gondolkodó, racionális ember, Boróka pedig egy cserfes közösségi lény; azt szoktam mondani: egy zsák színes pillangó. Az ő gondolkodásmódjuk a körülöttünk lévő világnak egy olyan tág leképezése, amire reagálnunk kell. Hogyan tudjuk ezt összehangolni, és formálgatni őket – ez olyan feladat, amit nem hiszem, hogy teljes egészében meg tudtunk ugrani. Próbálkozunk, fejlődünk, és látjuk, hogy jó az irány, de ez egy iskola mindannyiunk számára. Ebben is látjuk Isten munkáját.
Judit: Ajándékok – az biztos! Én látom magunkat bennük. Zoli inkább a lányunkkal „egy lélek”, én pedig a fiunkkal. Az Istennel való kapcsolatukért rendszeresen imádkozunk. Úgy szeretnénk elindítani őket, hogy ha belenyúlnak a „táskájukba”, megtalálják a lelki útravalót, amit becsomagoltunk nekik. Most ennek nem érzik szükségét, inkább hátat fordítanak neki, de biztatnak minket, akiknek a gyerekei már túl vannak a kamaszkoron, hogy be fog érni mindez.
Zoli már elmondta, hogyan talált munkát. Judit, téged hogy vezetett Isten a rádiómisszióhoz?
Judit: Ez az egyik megmagyarázhatatlan történetem, hogy én, aki olyan bátortalan és bizonytalan voltam, hogy jeles tanulóként sem tanultam tovább, és minden biztatásra nemet mondtam, ide kerültem. A Fasor után inkább kitanultam egy szakmát, és egy nyomdában dolgoztam kiadványszerkesztőként, tipográfusként a gyerekek születéséig. Aztán a gazdasági világválság miatt nem tudtak visszavenni ide.
A szívemen volt, hogy jó lenne Istennek szolgálni a munkámmal. Kaptam a lelkészünktől egy CD-t, amit az Evangélikus Missziói Központ adott ki. Felkeltette a figyelmemet, hogy itt működik egy kiadó, és bár a rádiós szerkesztéshez nem sok közöm volt, írtam a Központ vezetőjének, felajánlva a munkámat. Az, hogy Szeverényi János behívott beszélgetni, csoda volt számomra, és hogy aztán úgy vehettem át a munkakört, hogy még itt volt az elődöm, és tőle (Tőled, Enikő!) tanulhattam meg az interjúkészítést és a vágást, külön ajándék volt.
Olyan szolgálat ez, amit nem lehet rutinból csinálni. Ha Isten Lelke nem segít, semmit nem tudunk tenni. Akkor nincs beszélgetés, és nem készülhet olyan rádióműsor, amit Isten használni tud.
Isten humora, hogy én, aki nem merek kiállni az emberek elé, hallatom a hangom a rádión keresztül.
Miért vagytok leginkább hálásak Istennek?
Zoltán: Ha belegondolok, honnan indultunk és hova juthatott volna az életünk, hányszor meghalhattunk volna testileg-lelkileg, hányszor elfordulhattunk volna egymástól és Istentől, akkor csoda az, hogy élünk és hitben járunk.
Judit: Hálás vagyok, hogy itt lehetünk és mindeddig megsegített az Úr. És hogy nála van tiszta lap! Lelki értelemben ebben az életben is lehetséges a teljes felépülés, ennek én hétről hétre láthatom a nyomait a munkám során. Gyakran döbbenetes történeteket hallhatok, és hogy ezt a magam életében is átélhetem: hatalmas dolog! Mindenkit biztatok, hogy törődjön a megmagyarázhatatlan dolgokkal és a nem látható valósággal, mert ott az igazi élet – ott vár minket Isten.
Hulej Enikő
Híd, 2022/1.
