Hulej Enikő kecskeméti evangélikus lelkész a hitét, örömét és lelkészi szolgálatát meg-megújító, „szívcserét” is végző Istenről tanúskodik.
Beszélj egy kicsit a gyermekkorodról! Hogyan lesz valakiből manapság lelkész? Milyen lelki-szellemi örökséget kaptál szüleidtől, nagyszüleidtől?
Hitéletem megalapozásában a legmeghatározóbb személy az anyai nagymamám, aki egy vidéki parasztasszony volt. Szlovák kegyességi háttérből származott. Nem egyszerűen csak szeretett templomba járni, hanem mélyen hívő volt. Nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül, és ez azt erősítette meg benne, hogy csak az Istenbe kapaszkodhat.
Szinte együtt laktunk, közös udvarra nyílt a két ház, így nagyon sok időt töltöttem vele. Együtt locsoltuk a kertet, elkísértem tehenet fejni, és közben sokat beszélgettünk. Rengeteget mesélt a régi dolgokról, és ilyenkor mindig szóba került, hogy az Úristen hogyan vezette őket, hogyan tartotta meg az életüket. Mama szinte kívülről tudta a Szentírást, és sok bibliai történetet mondott el nekem. Amikor iskolába kerültem, hátránynak éreztem, hogy a megszokott meséket – a Hófehérkét, Csipkerózsikát – nem ismertem, ezek helyett a Dánielről, Dávidról és más bibliai szereplőkről szóló történeteket fújtam. Ez az ismeret persze nem pótolta a személyes isteni érintést, de amit Mama megalapozott bennem az ő megélt hitével, az nagyon fontos.
Mesélte, hogy egyszer egyedül volt otthon a tanyán, és nagyon félt a viharban. Kinyitotta a Bibliát, és az az ige jött vele szembe: „Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek” (Ézs 54,13). Elgondolkodott, hogy neki csak egy lánya van, és két lány unokája. Mit jelent ez? Aztán évekkel később az egyik unokája lelkész lett, a másik pedig kántor-hitoktató. Később sokszor emlegette, hogy lám, az Úr ezt előre megmondta neki.
Amikor elköszöntem a Mamától, már kómában volt. Elmondtam akkor neki: „Ha Jézus hív, akkor menj bátran, és amit a legjobban köszönök az, hogy az Úr Jézushoz vezettél engem”. Ennél nagyobb kincset nem hagyhatott rám a Mama.
A konfirmációd megmaradt jó emlékként?
Családi ünnepség volt, tradicionális fordulópont. Szép volt, de nem jelentett különleges élményt. Éppen most, néhány hete értette meg velem Isten a konfirmációra kapott igémet, amelyet az akkor kapott Bibliába írtak: „Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat!” (Jel 3,11)
Elmondtam Istennek, hogy nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az igével. Persze értem és meg tudom magyarázni, de hogy konkrétan nekem mi közöm van hozzá, azt nem értem. Ebben az évben Isten nagyon sok mindenre rámutatott az életemben, és éppen most, a koronavírus-járvány évében ez az ige az Istennel való kapcsolat olyan mélységeibe hívott meg, aminek legnagyobb ajándéka az üdvösség, a győztesek koronája. Az egész életemnek, szolgálatomnak arról kell szólnia, hogy ebben a koronában, az üdvösségben részesüljünk Jézus Krisztus által.
Néhány hete feltettem a Facebookra az „Én Istenem, jó Istenem” kezdetű gyermekimádságot, és meglepő módon sok százan reagáltak, hogy ezt a nagymamájuktól tanulták. Hogy látod, hogyan működnek együtt a nemzedékek manapság?
Azt érzem, hogy ma az emberek inkább úgy gondolnak a hitéletre, hogy az privát dolog. Elmennek templomba, imádkoznak, esetleg elolvassák az Útmutatót, és ennyi. Azt az elkötelezettséget, hogy a családtagok felé szolgáljanak, sokszor hiányolom a templomba járó emberekből. Ha egy kincs birtokában vagyok, akkor azt ne tartsam meg magamnak, hanem próbáljam elérhetővé tenni azok számára, akik a legközelebb állnak a szívemhez. Van, akiben megvan ez a felelősség, próbálja mondani, csak visszapattan a családtagokról, de sokan csak elfogadják, hogy a többiek nem így gondolkodnak. Fontos feladat nekem is a templomba járók „ébresztgetése” abban, hogy ennél több kell.
Tartunk hittanórát az iskolában. Ég és föld a különbség aközött, hogy ott van-e a gyerek mögött a család hite a háttérben, vagy ha esetleg meg is érinti valami a gyereket az órán, otthon egészen más dolgokat hall.
Kecskeméten tartottunk Biblia-vetélkedőt, hogy a gyerekek és az idősek, az unokák és a nagyszülők találkozzanak a Biblia körül. Olyan csapatokat állítottunk össze, amelyekben két nyugdíjas és két fiatal heteken keresztül együtt készült fel Isten igéjéből. Akik részt vettek ebben, azoknak megerősödtek a gyülekezeten belüli kapcsolataik is.
Melyik az a terület a szolgálatodban, amelyet igazán szeretsz?
A hitmélyítő alkalmak és a bibliaiskola az egyik szívügyem, a másik pedig az ifjúságunk. A koronavírus-járvány idején nagyon lecsökkent az ifi létszáma, minőségileg viszont nagy növekedést látok. Akik hajlandók voltak arra, hogy online módon részt vegyenek az alkalmakon, azokkal sokkal mélyebbre tudtunk menni Isten igéjének ismeretében és alkalmazásában, mint korábban a sütizéssel, teázással egybekötött ifiórákon.
Nagyon nagy öröm hallani, amikor megkérdezem a tizennégy-tizenöt éveseket, hogy hogy vannak, és a legtermészetesebb módon meséli egyik a másik után, hogy „amikor olvastam az igét, Isten azt mondta, hogy…”, vagy reflektálnak valamire: „nahát, pont ezért imádkoztam reggel…”, vagy az éppen felolvasott igéért adnak hálát, mert egy aktuális problémában kaptak belőle eligazítást.
Olyan is volt, hogy javasoltam, hogy játsszunk valamit, amit interneten keresztül is lehet, mire ők azt mondták: „Nem lehetne inkább az igével foglalkozni?” Ennél nagyobb csoda számomra nincsen. Egészen biztos vagyok abban, hogy ők Isten országának magjai lesznek akár itt Kecskeméten, akár máshol, ahová majd elkerülnek.
Mit jelent az életedben, szolgálatodban – az előbbiek mellett – a Szentlélek munkája?
Néhány évvel ezelőtt volt az életemben egy nagy fordulópont. 2018-ban a születésnapomon olyan megújulást éltem át, amelyhez foghatót korábban nem. Mindig is hittem, és komolyan vettem a Szentírást és Jézus szavait, de ezúttal átéltem, hogy valóban rábízom magam Istenre, és mindenhová bejárása van az életemben.
Egészen addig a Szentlélekkel kevésbé tudtam mit kezdeni. Azóta tapasztalom, hogy milyen intenzitással tud szólni az Isten. Akár úgy, hogy konkrét kijelentéseket ad igéken keresztül, akár úgy, hogy rámutat dolgokra, összefüggésekre, amelyeket nem értettem addig. Isten sokkal többet és nagyobbat tud adni, mint azt addig el tudtam képzelni, pedig előtte is élő kapcsolatban voltam vele. Ezt megtapasztalni óriási élmény.
A Szentlelket nem lehet befogni, irányítani, de joggal kérdezheti valaki, hogy ő hogyan élhetne át hasonlót.
Nincs rá recept. 2015-ben, miután meghalt Mama, aki addig lelki értelemben a társam, támaszom volt, sok nehézséggel, kihívással kellett szembenéznem, és egy idő után elfogyott az erőm. Imádkoztam, igét olvastam, de valami hiányzott. Sok volt a feladat, a szolgálat és ez tartott életben. Ha nagyon ráértem volna elkeseredni, akkor már régen összeomlottam volna.
Például sokat imádkoztam a Papáért, aki nagyon kemény szívű ember volt. Sok más probléma is volt vele. Tudom, hogy Mama is mennyit imádkozott érte, és tudom, hogy Isten akarja a bűnös megtérését. Ez volt az egyik kudarcom. Amikor hazamentem, odafelé és visszafelé is végigsírtam az utat. Az életem más területein is hasonló megoldhatatlan helyzetekkel találkoztam. Tudtam, hogy Isten ígéretei igazak, csak éppen az én életemre vonatkozóan nem láttam ezt.
Közben azért jöttek olyan igék, amelyek bátorítottak, és úgy éreztem, hogy nekem szólnak. Például a 2017-es év igéje az Útmutatóban: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek.” (Ez 36,26) Akkor januárban úgy éreztem, hogy ezt nekem mondja Isten, ebben az évben megkapom az új szívet, és lesz változás. Eljött december 31-e, és nem történt semmi. Túléltem az évet, de hogy ez nem új szív, abban biztos voltam. Akkor azt mondtam Istennek, hogy te biztattál, én komolyan vettem, és most cserbenhagytál.
Évekig a piliscsabai családos csendeshét egyik lelki vezetője voltam, de annyi feladatom volt, hogy le kellett adnom ezt. Így két évig kimaradtam ebből a programból, de 2018-ban azt éreztem, hogy az evangelizációs hét számomra nagyon fontos lelki táplálék volt, és nem engedhetem el azt, ami ennyire hozzájárul a személyes feltöltődésemhez. Ekkor eldöntöttem, hogy elmegyek. Néhány nappal később Győri Gábor, aki vezeti ezt a hetet, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem visszacsatlakozni a szolgálatba. Éreztem, hogy arra, amit Isten bennem kimunkált, megnyitotta az ajtót is.
Éppen a születésnapom volt. Aznap a gyerekek reggeli énekét Gábor úgy vezette be, hogy mivel Enikő a születésnapos, ő különösen is figyeljen. Egy Pintér Béla-éneket énekeltek: „Új szívvel egészen máshogyan érez az ember, és másként látja a dolgokat…” Ez akkor nagyon megérintett. Aznap volt az egyetlen este, amikor nem én tartottam az evangelizációt, hanem Győri Jánosné Manyika, aki az általa választott éneket követően azt mondta, hogy most úgy érzi, jó lenne, ha még egyet énekelnénk. Ez volt az, amit nekem hallanom kellett; a bethesdai, harmincnyolc éve béna ember talpraállításáról szóló ének. Elkezdtek potyogni a könnyeim ennél a sornál: „Hagyd el most, harmincnyolc év után a Bethesda hideg tavát”. Aznap voltam harmincnyolc éves. Azt éreztem, hogy Isten talpra állít engem. A körülményeim, amelyek miatt mélyen voltam, semmit sem változtak, de biztos voltam abban, hogy ezeket Isten kézbe vette.
Néhány hét múlva krumpliszedés volt otthon, amit végigsírtunk anyukámmal, és nagyon komoly dolgokat beszéltünk meg. A nagypapám pedig a halála előtt másfél héttel megtért.
Utólag rádöbbentem, hogy én azt hittem, hogy ha megkapom az új szívet, akkor egyszerre minden rendben is lesz. De ez nem így volt. Tényleg megkaptam az új szívet, de ezzel nem volt vége, Isten elkezdte tanítani, hogy hogyan is kell ezzel élni.
A mai korban átéljük az egyház- és keresztyénellenességet. Felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága az egyháznak. Ezt lényegében megválaszoltad, az egész beszélgetés arról szólt, hogy van, mert Isten él és cselekszik, életeket változtat meg. Mégis, hogyan látod ezt a felvetést?
Az egyház egyrészt az a közösség, amely az Úr Jézusban hívőket összefogja. Fontos, hogy bűnbocsánatot kapjon az ember, hogy életének rendben legyen az alapja, és legyen jövőképe, ami az Isten országa, az üdvösség.
Fontosnak érzem, hogy ne tolódjon el a hangsúly a külsőségek, például az intézmény megtartása felé, hanem elsősorban az Úrral való kapcsolat elmélyítésének adjon helyet az egyház. Erre mindenkinek szüksége van. Régen legalább bizonyos általános értékeket tiszteletben tartottak az emberek. Ma már a legtöbben abban nőnek fel, hogy ők döntenek el mindent. Aztán ők fulladnak bele abba, amit maguk köré építettek.
Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy eljusson az a hír az emberhez, hogy nem körülötte forog a világ, hanem Isten a világ közepe, és azért akar a mi életünknek is a középpontja lenni, mert az az akarata, hogy tartalmasan és értelmesen töltsük az időnket itt a földön és majd odaát is.
Szeverényi János
Híd, 2021/3.
