Csákány Marianna 2010-ben végzett az Ungvári Közművelődési és Művészeti Főiskolán, ének-karmesteri szakon. A húszéves énekesnő a kárpátaljai Kisgejőc falujából jár az Anyaországba énekekkel szolgálni – dacolva a vízumigénylés és a hosszú vonatút nehézségeivel. Tavaly hallhatták őt a Deák téri országos evangelizáció résztvevői, én a nyári missziói konferencián beszélgettem vele, ahol már második alkalommal szolgált meghívott előadóként.
Hogyan indultál el az énekesi pályán, ki támogatott ebben?
1998-ban egy ungvári zeneszerző, Ivaskovics József felajánlást kapott arra, hogy Kisgejőcön egy zeneiskolát alapítson. Ezzel ő ebbe a kis eldugott faluba zenét és életet hozott; zenetanárokat hívott ide, és lassan elkezdett működni egy kis magán zeneiskola a faluban. Nyolcéves voltam ekkor, még nagyon kicsi, de szüleim beírattak ebbe a zeneiskolába. Hála legyen az Úrnak, hogy utamba vezette Jóska bácsit! Ő tanított énekelni, zongorázni. Megalakult 1998-ban a Credo Alapítvány és a Credo Együttes is, melyet szintén ő vezet. Ez egy négytagú verséneklő együttes, amely az ottani magyarságról, magyarságunkban megélt tapasztalatainkról, hitünkről szóló szövegeket dolgoz fel. Túrmezei Erzsébet sok versét használjuk fel, és pl. egy Szlovákiában, Kistárkányban élő költőnő, Bodnár Éva verseit is. Kb. három éve vagyok tagja én is az együttesnek. Járjuk a határokat, határon túl is, Romániában, Szlovákiában éneklünk, de legtöbbet itt, az Anyaországban. Most legutóbb trianoni koncerteken vettünk részt Zebegényben, Esztergomban, Nagymaroson. Esteken, koncerteken lépünk fel, sok helyre hívnak. Hála Istennek, vannak támogatóink is Magyarországon, akik szervezik ezeket a koncerteket, utazásokat.
Valóban összetartóbbak nálatok, Kárpátalján a magyarok? Te mit tapasztalsz?
Kárpátalja neve nem sűrűn hangzik el, nem sok említést tesznek róla, de nagyon sok magyar él itt. Sajnos így, hogy elszakadtunk az Anyaországtól, odaát az a mi „kis hazánk”, ezért is van úgy, hogy mindenki olyan hűen és odaadással éli meg magyarságát. Nagyon örülünk, ha – úgymond – hazalátogathatunk, és ideát találkozhatunk a hazai magyarokkal, és nem kell azon küszködnünk, hogy hogyan szólaljunk meg. Ukrajnában élünk, mégis nehéz az ukrán nyelv nekünk, mivel hétköznapjainkat úgy éljük meg, hogy magyarul beszélünk, ezért amikor kikerülünk a városba, kinevetnek minket, ha nem tudunk olyan jól megszólalni ukránul. Kisgejőcön az általános iskolánkban például csak magyarok tanulnak, és a környező falvakban is a legtöbb iskola mind magyar nyelven működik, idegen nyelvként tanuljuk az ukrán nyelvet. Később, pályaválasztás után szembesülünk azzal, hogy ukránok közt kell érvényesülnünk és megélnünk magyarságunkat.
Tanultál gyerekhitoktatást is; elmondanád, hogy hogyan is indultál el ebbe az irányba?
Tizennégy éves voltam, amikor elhívtak egy hittantáborba Nagyberegbe, itt kerültem közelbe az Úrral, itt ismertem meg jobban őt, és éreztem, hogy valóban is mi az, ami helyes, amit tennem kell. Itt tudtam meg, hogy hív az Úr, hogy valóban az ő gyermekei lehessünk.
Amikor hazajöttem ebből a táborból, akkor az Úr úgy vezetett, hogy megnyissak egy Örömhír Klubot kisgyerekek számára. Ez nálunk még szokatlan volt, mégis szívesen hozták a gyerekeket. Bibliai történeteket tanítottunk, aranyigéket; játszottunk, énekeltünk velük gyerekénekeket, ifjúsági énekeket. Miután egy év eltelt, a kárpátaljai Gyermek-Evangélizációs Közösségben felajánlották, hogy végezzek el egy tanfolyamot, hogy jobban megismerkedjek azzal, hogy hogyan is vezessem ezeket az alkalmakat. Ők adnak nekünk azóta is tananyagot, szemléltetőket, énekeket, bibliai leckéket, és be is mutatják, hogy hogyan alkalmazzuk ezeket; így tanítunk.
Mégis, hogyan vezetett az út attól a tábortól odáig, hogy Te magad úgy érezd, hogy össze kell hívnod falutokban a gyerekeket, hogy foglalkozz velük?
Ezután a tábor után annyira magaménak éreztem, hogy legyenek ilyen alkalmak Kisgejőcön is, mert eddig erre itt nem került sor. Olyan jó volt látni és megélni azt a munkát, azt a szolgálatot, amelyet azok végeztek, akik már ilyen alkalmakat vezettek! Szerettem volna, hogy Kisgejőcön is megismertessem ezt a gyerekekkel, vagyis elvezessem hozzájuk az Urat, hogy ők is megismerjék. Olyan hihetetlen látni, hogy annyi sokfelé működik ez, és olyan hatékony a gyerekek számára ez a tanítás, és annyira hiány volt ebben itt nálunk. Én egyszerűen magaménak éreztem és tudtam, hogy igen, az Úr megsegít, és létre tudom ezt hozni itt is. És valóban, a mai napig tanítjuk a gyerekeket, és működik az Örömhír Klub, hála legyen ezért az Úrnak!
Hallottam hírét annak, hogy a Credo Alapítvány egy nyári tábort is szervezett idén augusztusban Kisgejőcön.
Igen, tavaly első ízben került megrendezésre a Kisgejőci Népzenei és Néptánc tábor és Credo Fesztivál. Ez úgy folyik, hogy reggel áhítattal kezdünk a templomban, azután hangszeres oktatás következik, kézműves foglalkozások is vannak, délután táncoktatás. Este egyházi és népzenei együttesek koncertjeit hallhatjuk, utána következik az esti táncház. Idén a csángó magyar népzenébe vezettek be minket. Sok vendégünk is volt: Nagymarosról érkeztek azok, akik a Gyöngykaláris nevű gyermek énekegyüttesünket öt éve hívják énekelni és vendégül látják őket; táncospárok is jöttek, valamint Bonyhádról a Bartina Zenekar, Budapestről a Zurgó Együttes.
Úgy látom, hogy egészen természetes, hogy a népzenei program mellett Isten jelenlétét, áldását is kérjék a résztvevők, szervezők.
A Credo Alapítvány tagjai többnyire mind hívő emberek, a tizenkét év óta, mióta ismerjük egymást, mi mind így fogadjuk el és így támogatjuk egymást. A Credo Együttes tagjainak is vannak külön együtteseik, és mind egyházi szolgálatot is végeznek. Úgyhogy természetesnek tartottuk, hogy reggel áhítat legyen, és az estét is közös alkalommal zárjuk a templomban.
Isten áldja Mariannát, kárpátaljai testvéreinket és minden szívből jövő szolgálatukat!
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2010/4.
