Beszélgetés Korányi András lelkésszel, teológiai tanárral
Milyen szerep jutna Jézusnak a ma egyházában, hogy érezné magát közöttünk?
Jézus tanítványi közösségét ma gyülekezetnek, egyháznak hívjuk, de régebben gyakran mondták eklézsiának is. Ez a régi, görög eredetű szó az Újszövetségből maradt ránk, és azt jelenti: az elhívottak közössége. Jézus megszólítja tanítványait, s ezzel egyszerre elhívja őket a világban és kihívja őket a világból. Erről szól a főpapi imában is: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15).
Jézus ma is közöttünk van. Nemcsak az egyházban, hanem az egész világban – a saját, általa teremtett és gondozott világában van jelen, amely mégsem akarja befogadni őt. Egyszerre küzd a világ megváltásáért és az eklézsia megőrzéséért. Ebben szólít meg és hív el minket is személyes részvételre földi életünkkel. Ehhez az az életforma, amellyel élő Úrként jelen van a világban, megfelelőbb, mintha újra emberré születve elindulna bármely világi vagy egyházi tisztségért.
Mennyiben lehet ma alkalmazni az újszövetségi egyházképet?
Amikor a jeruzsálemi ősgyülekezetről szóló beszámolót olvassuk a Bibliában, vagy Pál apostol gyülekezetszervező leveleit, ma is jól értjük az ott leírt eseményeket, problémákat. Az elmúlt évezredek változó adottságai között az egyház – úgy is, mint a hívők közössége – mindig megkereste annak a módját, hogy betöltse a gyülekezet lényegét az adott korban. Ennek legnagyobb kísértése mindig is az, hogy ehelyett feloldódjon az adott kor adta keretek és felfogások között, és elhagyja az e világon túlmutató küldetését: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel” (ApCsel 2,47).
Az első gyülekezetek Jézusban hívő zsidókból álltak. Történt egy fájdalmas szakadás a zsidóság és a keresztyénség között. Ennek tragikus következményei is lettek. Mi itt az igazság? A zsidók zárták ki maguk közül a Krisztus-követőket, vagy fordítva?
Jézus Krisztus egyszerre töltötte be az Ószövetség messiási ígéreteit és bizonyult az egész világ megváltójának és urának. Evangéliumát nem korlátozzák az embervilág etnikai, kulturális, szociális vagy politikai-ideológiai korlátai. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16). Ez sokaknak felfoghatatlanul, sőt megoldhatatlanul átfogó távlat! Ráadásul a zsidóság abban a korban Isten választott népeként a hellenizmus és a rómaiak igája alatt a megmaradásért küzdött, s a keresztény egyház elindulásával elterjedő nyugtalanság miatt veszélyben érezte a túlélését. Én ezt egy nagyon emberi történetnek látom: az egész világnak szóló meghívás azóta is emberi sorsokon és földi adottságokon bukdácsolva terjed a világban. Ez az örömüzenet a Jézusban kapott, megélt evangélium, ereje személyesen őbelőle táplálkozik, így éppúgy nem lehet elhallgatni vagy függetleníteni a nevétől, mint ahogyan nem szabad semmiféle gyűlölet hivatkozási alapjává tenni.
Az egyház történetének nagyobb részében katonai, politikai, gazdasági hatalom is volt. Sok esetben üldözte a bibliai forrásokhoz visszatérni szándékozó hívőket, a reformátorokat is. Ugyanakkor a reformáció politikai támogatást kapó ágai is folytatták a megújuló közösségek üldözését. Szörnyű, sötét részei is vannak ennek a történetnek, mint a vallásháborúk, a keresztes hadjáratok, inkvizíció.
Közkeletű a felvilágosodás maró kritikája: Jézus Isten országát hirdette, és lett helyette az egyház. Ez a cinikus felfogás ma is nagyon népszerű, de szerintem egyáltalán nem fair. Az egyház végső értelme a közös megérkezés az Isten országába, ugyanakkor ennek erejét és csodáját a földi életünkre eső időben is – erőnk és korlátaink szorításában – életre kell váltanunk. Ezzel földi közösséggé is leszünk: évezredes távlatban befolyással rendelkező társadalmi – akár sajátosan civil – szervezetté. Ez Istentől kapott felelősségünk, amit nagyon nehéz elfogadniuk a nem keresztyéneknek, és nagyon nehéz jól megvalósítanunk nekünk, keresztyéneknek.
A keresztyének és az egyház bűneire természetesen van magyarázat – de nincsen mentség, csak megváltás. Mellesleg, ez minden egyes emberre és az egész világra is igaz… Luther a kilencvenöt tételben éppen az egyház végzetes szereptévesztésére hívja fel a figyelmet: az egyháznak meg kell térnie a legszentebb evangélium csonkítás nélküli hirdetéséhez abból, hogy földi és társadalmi beágyazódása érdekében töri magát. A keresztyén civilizáció fenntartása nem elégséges szolgálat az egyháztól, mint ahogyan az oktatás-nevelés és a szeretetszolgálat sem azok önmagukban. A keresztyének Jézus nyomában járnak, botladoznak az Isten országa felé, hogy oda lehetőleg sokakkal együtt érkezzenek meg az örök halál fenyegetésével szemben.
Az uralkodó egyház külső formáit is hordozzuk a 21. század szekuláris, sok esetben egyházellenes közegében. Mi az, amit meg kell tartanunk, és mi lenne, amitől meg kellene válnunk?
A legegyszerűbben fogalmazva: az igét, a törvényt és az evangéliumot kell a mi korunkban is megtartanunk. Ebben számíthatunk Isten segítségére, hogy életszerűen tudjuk ezt tenni. Ami pedig ezen túl van a világban, az nem egy fekete-fehér sakktábla. Az életben nemcsak fekete-fehér döntéseket lehet hozni! Az evangélium szolgálatában minden jót fel szabad használni.
Bizonyságtételünk és szolgálatunk mai problémája azonban nagyon összetett. A nagyvilágban – a médián és világhálón keresztül már az otthonainkban, a belső szobánkban is – világkultúrák és világvallások határaiba ütközünk. Ez, Istennek hála, nem újdonság a Bibliát ismerők és olvasók számára. De nekiütközünk globális érdekeknek és ideológiáknak is, amelyek folyamatosan diktálni akarnak mindenkinek – nemcsak nekünk, keresztyéneknek –, hogy mitől kell végleg megválnunk és mit kell elfogadnunk, hirdetnünk és követnünk.
A legerőszakosabbnak a progresszív ideológiák bizonyultak ezen a téren. Az egyház folyamatos erőszak elszenvedője volt, hogy a nemzetiszocialisták, a kommunisták vagy a liberálisok mit várnak el vagy mit engedélyeznek nekünk. Ők pedig mást mondanak nem csak Istenről, de az emberről, az emberi élet értelméről, gyógyulásáról és értelmes kiteljesedéséről is, mint Isten igéje. „Lelkiismeretem Isten igéjéhez van kötve”, mondta Luther 1521-ben…
Sokan úgy gondolják, hogy a templomba járás a lényege a gyakorló keresztyénségnek. Mi az egyház, a gyülekezet létének értelme, célja?
A keresztyénség csak egyéni vagy közösségi tragédiák kényszerítő idején mondhat le arról, hogy a lényegéhez tartozik a közösség megélése. Közösség az igében, a szentségekben, a szeretetben, a szenvedés és az ünneplés idején – és ennek természetes otthona a gyülekezet és a templom. Ahogy id. Hafenscher Károly tanította egykor: Isten bárhol meg tud szólítani mindnyájunkat, de legnagyobb valószínűséggel a gyülekezetben és a templomban teszi ezt, mert ezek éppen ezért a célért vannak.
Teológiai tanárként és gyülekezeti lelkészként hogyan látja az egyház jelenét és jövőjét?
Ha arra irányul a kérdés, hogy pesszimista vagy optimista vagyok-e inkább, akkor a válaszom az, hogy egyik sem. Szeretnék a hangulati megközelítés helyett realista maradni. Meggyőződésem, hogy Jézus is az volt mindig. Tagadhatatlan, hogy nehéz időket él a keresztyénség, nyilvánvalóak a korábbi közösségi és hitvallási formák leépülésének a jelei. Ugyanakkor él a krisztusi ige, munkálkodik a Szentlélek, és ma is szól Isten elhívó szava. Mi kell több?
A közelmúltban megjelent Lelkész úr gondozásában egy könyv Sztupkay Sándor evangélikus laikus testvérünk életéről, különleges szolgálatáról. Hogyan látja egyházunkban a nem lelkészek szolgálatát?
Sztupkay Sándor evangélikus fiatalember egy tiszti fogolytáborban hallotta meg Isten hívását a pásztori szolgálatra. A Lelki napló a fogolytáborból című könyv ennek megrázó dokumentumait, igehirdetéseit tartalmazza – ezért lett szívügyem ez a kötet. Számomra magától értetődő, hogy a keresztyén teológusok és a keresztyén „civilek” egy közösségben hittestvérek, s ezáltal az ige szolgái otthonukban, gyülekezetükben, életükben.
Fiatalkori emlékeim közé tartozik, hogy akár vasárnapi prédikációban is hallhattam olyan testvérek szolgálatát, mint például Sztupkay Sanyi bácsi. A gyülekezetekben, az egyházban ma természetes egyfajta „szakosodás”, azaz a teológus és gyülekezeti szolgálók a saját hivatásukban szolgálják, segítik a közösséget. De az elhívottaknak az igéről való tanúskodás közösen hordozott feladatuk. Remélem, hogy már a közeli jövőben is egyre többször hallhatjuk nem lelkész bizonyságtevőink szavát.
Szeverényi János
Híd, 2021/3.
