Zsugyel János közgazdászt, a budapest-fasori evangélikus gyülekezet tagját, a Miskolci Keresztény Szemle főszerkesztőjét, számos Luther-írás fordítóját Kamarás István író, művészet- és vallásszociológus kérdezte.
Péter Berger evangélikus teológus Megváltó nevetés című könyvében a humort „kicsi transzcendenciának” nevezi, mert még a legbanálisabb vicc is kilendíthet minket a mindennapi rutin világából. Berger nyomán Nyíri Tamás a rend, a remény és a játék mellett a humort is a túlparti fények egyikének említi, mint az e világban megjelenő transzcendenciát. A komoly keresztyénségben, a szentek körében Berger szerint egészen az újkorig nincs nevetés. A komorságot először Erasmus töri meg, és a soron következők között említi Luthert. A közgazdaságtan és a regionális tudomány mellett te hogyan keveredtél Luther humorához?
Evangélikusként kézenfekvő, hogy Luther életművével foglalkozzon az ember. A hetvenes évek végét a Német Demokratikus Köztársaság egyetemén töltöttem, és akkoriban, 1983-ban, közelgett Luther Márton születésének ötszázadik évfordulója.
A keletnémetek megpróbáltak pozitív alakokat keresni a német történelemből, akikhez mint hagyományhoz kapcsolódhatnak. Luther is kínálkozott mint közismert személyiség. Megjelent egy Luther írásait tartalmazó kétkötetes válogatás, amelyet megvásároltam. Ebben bukkantam rá a Von Kaufshandlung und Wucher című írására, a kalmárkodásról és az uzsoráról szóló művére. Ez keltette fel az érdeklődésemet. A közgazdaságtudományt nem száraz tudománynak tekintem, a gazdálkodás az életünk része. Ehhez kapcsolódóan Luther gondolatai nagyon élők és modernek.
A közgazdász Luthertől hogyan jutottál el a nevető teológusig?
Ez egy fordítási munkához köthető. Felkértek, hogy a Lelkipásztor című evangélikus szakfolyóiratba fordítsam le a Luther humora című írást Eric W. Gritsch amerikai teológustól, aki egyébként Burgenlandból származott és a soproni egyetemre is járt.
Luther bizonyos szempontból elődjének tekintheti Assisi Szent Ferencet, aki magát Isten dalnokának, más fordítás szerint Isten bohócának nevezte, Luther pedig magát Isten udvari bolondjának.
Igen, bár ez a titulus szintén Eric W. Gritsch összefoglaló művéből származik, amelynek azt a címet adta, hogy Isten udvari bolondja, és meg is jelent néhány éve kiváló magyar fordításban. Ez Luther egész életművével foglalkozik, nem csak a humorral. Mottójának a következő idézetet választotta: „Ha a világ hatalmasai tombolnak, akkor Isten nevet, az Úr kigúnyolja őket.” Az idézet második fele a második zsoltár egyik verse, amivel az Isten udvari bolondja titulus magyarázható.
Mennyire volt újszerű akkor, hogy egy neves teológus, egy vallási mozgalom vezetője így nevezze magát?
Ez Luther sajátos látásmódja. Paradoxonokban gondolkodott, ezeket meg is találta a Bibliában. Például a János evangéliumában azt, hogy miért jár együtt a bánat és az öröm, a nevetés és a sírás. Jézus az utolsó vacsorán beszél a tanítványokhoz. Azt mondja, hogy „ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul”, és: „a világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot” (Jn 16,20.33). Ez a kettősség együtt van. Isten látja ennek a világnak a végét, a rossz végső vereségét, ezért a világban jelenlévő szenvedések ellenére tud nevetni, mert ezek csak időleges dolgok.
Luther a hittudósokkal, világi felsőbbségekkel való vitáiban is próbált egyfajta akasztófahumorral reagálni.
Erre mondanál példát?
Amikor arról beszél, hogy a hit ereje képes legyőzni a sátánt, akkor így szól: „sátán úr, ne tombolj oly sokat, hiszen van valaki, akit Krisztusnak hívnak, benne hiszek. Ő feloldotta a törvényt, a bűnt elűzte, a halált eltörölte, és a poklot lerombolta. Ő a te sátánod, sátán úr, mivel megfogott és meghaladott téged, úgyhogy nekem, vagy bárki másnak, aki benne mint Krisztusban hisz, nem árthatsz többé”. Tulajdonképpen kineveti a sátán mesterkedését.
Luther azt mondja, hogy Isten a világi ellenségeken csak mulat – mivel Krisztus legyőzte a sátánt –, ezért mi is bátran kacaghatunk minden világi hatalmasság ellenünk való próbálkozásain. Kacaghatunk a törökök, a zsarnokok, az eretnekek, a szektások és Krisztus országának valamennyi ellensége felett, mert mindannyian komédiások. Mi mindenen lehet vagy kell is esetleg nevetni?
Az 1Kor 3,18-at is idézi: „Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek e világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen”. Vagyis nyugodtan fel lehet cserélni az általa is viselt doktorkalapot, a bölcsesség jelét egy csörgősipkára, és mindenen lehet nevetni akkor, hogyha azt az örömöt meg tudjuk élni, amit a jó végső győzelme jelent.
Mennyiben volt újszerű vagy szentségtörő az egyház által is elismert hatalmasságokon való nevetés megengedése?
Úgy gondolom, hogy ez egy új hang volt abban az időben, amit a teológiai és egyéb viták hozhattak elő, de táplálkozott Luther világlátásából is. Az a sok kollektív és egyéni szenvedés, amit ő átélt, tulajdonképpen feljogosította arra, hogy humorral szemlélje a körülötte lévő világot.
Luther írásai száznégy vastag kötetet tartalmaznak, és ebbe még nem számoltuk bele a bibliafordítás tizenöt kötetét. Ezt az életművet mind félreteszi, amikor előveszi a csörgősipkát és megpróbál ironikusan, szarkasztikusan, sokszor akár a legdurvább humorral közelíteni a dolgok felé.
Ismert, hogy Luther nem élt jó anyagi körülmények között. Abban az időben a szerzői jogot még nem ismerték. De nagy háztartást vezetett, amiben ott volt a fél tucat saját gyerek, több, elhalt rokontól örökbe fogadott gyerek és kosztos diákok. Ezek esténként összeültek a vacsoraasztalnál, hosszas beszélgetéseket folytattak, és ezeket lejegyezték. Az egyik beszélgetésben egy bolondról szól Luther: „Volt egy bolond, aki farsang este gyászruhát öltött, szomorú képet vágott és viszontag nagyhéten szép ruhát vett fel és jókedvű volt. Amikor megkérdezték tőle, milyen okból cselekszik így, azt válaszolta: farsang idején sok bűnök esnek, amelyeken szomorkodni való, hanem a nagyhéten arról prédikálnak, hogyan halt meg Jézus a szegény bűnösökért. Ezen örvendezni kell.”
Ez az érdekes paradoxon mutatja meg, hogy akkor kell sírni, amikor a környezetünkben vidámság van, mert akkor feltehetően a bűnös ember örömét szemléljük, és amikor Jézus kereszthalálára nézünk, akkor pedig örülnünk kell, nem lehajtott fejjel búslakodni.
Luther keresztteológiája vált a protestantizmus fontos teológiai gondolatává, miszerint Isten nem akkor a legnagyobb, amikor uralkodik, amikor teremt, hanem amikor hagyja magát kicsivé tenni, megalázni, eltiporni és még a halálig is eljut. Abban mutatkozik meg az ő igazi ereje, mert még onnan is vissza tud jönni. Ez a paradoxon, ami az ő gondolkodását jellemzi. Ennek a fényében kell néznünk a csörgősipkát is, ami nem azt jelenti, hogy a tudást megveti.
Miben nyilvánult meg még Luther humora? Úgy tudom, az írásmagyarázataiban is fölbukkannak humoros fordulatok, és az életről, halálról való elmélkedéseiben is.
Tudott ő saját magán is viccelődni. Életének a vége felé a sok támadás hatására a saját halálán is tudott élcelődni. Írt egy nyilatkozatot: „Én, Márton doktor, aláírásommal igazolom, hogy a sátánnal és valamennyi ellenségemmel egy bűnben vagyok, mert mindnyájan örülnének, ha meghalnék, és magam is szívesen megadnám nekik ezt az örömöt. Csaknem meg is haltam Schmalkaldenben, de Isten nem engedélyezte ezt az örömöt. De ő megteszi ezt, hamarabb, mint gondolnánk. Nem nagy örömmel, és azt fogják majd énekelni: Ah, csak ez a Luther élne még! – Ez a felirat díszíti majd síromat németül, latinul, görögül, héberül.”
Mivel zárnád le ezt a beszélgetést?
Luther a saját tudományos tevékenységét nem tekintette viccnek, ugyanakkor azt a korabeli egyházi gyakorlatot, amit helytelennek tartott, igencsak ostorozta és bátran nyúlt a humor fegyveréhez. Humora alkalmazkodó volt, nem sértett emberi méltóságot, és azt is el kell mondanunk, hogy ebben a tekintetben is óriási hatása volt: legitimálta a humort az egyházi életben.
Híd, 2023/3.
