Kinczler Irén sokszínű, szolgálatban gazdag életre tekinthet vissza. Nem emberi tervek mentén alakult az élete, Isten vezette változatos, sokszor nehéz utakon. Betöltötte 82. életévét, mégis lelki és szellemi frissességben éli mindennapjait. Élete arra is példa, hogy az időskornak lehet perspektívája.
Honnan indult az élete?
Kárpátaljai vagyok. Ebben a közegben kisebbségi sorsot éltem át mint evangélikus és mint magyar. Kárpátalján tapasztaltam a magyarság mély, valóságos voltát. Nem magyarkodást. Mi nem beszéltünk erről, de mélyen éreztük. Amikor jött a háború, akkor sem akartunk onnan eljönni. Az utolsó menekülő vonat és autó is elment már, amikor egy éjszaka fölvert bennünket édesapám egy diákja, hogy meneküljünk, mert a feketelistán olvasta a nevét. Ez 1944 őszén történt. Szencen, ami akkor még magyar terület volt, töltöttünk egy évet. Maradhattunk volna, de nem akartunk szlovákok lenni, így végül Kőbányán telepedtünk le, ahol édesapám állást kapott a gimnáziumban. 16 éves voltam ekkor, két évvel később a Szent László Gimnáziumban érettségiztem, és azóta is a kőbányai gyülekezethez tartozom.
Hogyan alakult a pályája?
Teológiára készültem. Hálát adok a szüleimnek, hogy engedtek ilyen képtelenséget, 1948-ban teológiára menni, amikor sötét felhők gyülekeztek. Szeretettel gondolok a szüleimre és a tanáraimra, akiknek nemcsak a tanításából, de a hitéből is máig élek.
1953-ban végeztem, visszamentem Kőbányára, és boldog voltam, hogy szabad szolgálnom. Készítettem flanelográfot, csináltam bábszínházat, kis színdarabokat írtam, amiket előadtunk. Később a Fasorba kerültem, ahol ugyanezt folytattam.
Azután úgy alakult az életem, hogy világi állásba kerültem a Vasutas Biztosító Egyesülethez. Ott 1973-ig nagyon szép 12 évet töltöttem, majd a Kőbányai Zeneiskolában iskolatitkárként helyezkedtem el, onnan mentem nyugdíjba. Akkor Fabiny Tibor professzor kérésére az Evangélikus Múzeumba mentem dolgozni, ott kezdtem egyháztörténettel foglalkozni. Ekkor írtam tanító szándékkal többek között a Kassai diák című, Bornemisza Péter életéről szóló füzetet.
Korábban mondta, hogy 60 éves kora körül került nyugvópontra az élete. Ez mit jelent?
Nem akartam lelkész lenni, a férfiakat akkoriban bárhová helyezhették, ha én ezt nem vállalom, akkor milyen alapon avassanak lelkésszé?
Már nyugdíjas voltam, amikor a nők helyzetét felmérték az egyházban. Akkor, 1988-ban, 60 éves koromban avattak fel a kőbányai templomban. Ezután még jó 10 évet szolgáltam lelkészként Fabiny Tamás, Smidéliusz András és Benkóczy Péter mellett. Nem a lutherkabát jelentette a megnyugvást, hanem hogy azt éreztem, kiadtam magamból, amit adni akartam. Örülök, hogy ilyen változatos, nem tervezett életutat jártam be, és végül befogadott az egyház.
Volt-e olyan kérdés, ami különösen foglalkoztatta?
Amit én mindig kutattam, hogy mi a mi igazságunk. Ahogy régen, úgy ma is az ember próbál a világ ura lenni. Ezeknek a politikai, filozófiai, vagy biológiai és bármi másféle próbálkozásoknak az eredménye mindig az, hogy újra ott vagyunk a nullapontnál. Pál írja a Filippi levélben, hogy Jézus Krisztus megalázta magát, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig, s utána Isten megdicsőítette Őt, hogy minden térd meghajoljon és vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,8–11). Isten hagy bennünket, hogy rájöjjük, gyermekek vagyunk, és az Ő jelenlétében nincs semmi más, csak a gyermekség. A nullapontig jutunk, ami nem más, mint Krisztus keresztje. Ő eljött közénk és megmutatta, mi az igaz emberség, és nélküle nem vagyunk emberek. Megmutatta, hogy elveszettek vagyunk, mert erre vagyunk képesek, amit a világ Vele tett.
Nemrég belecsöppent a kistarcsai Evangélikus Papnék Johannita Szeretetotthonának kialakult közösségébe.
Igen, érdekes, hogy gyülekezeti lelkész sohasem akartam lenni, most mégis van egy gyülekezetem. Amikor nem tud jönni lelkész, délelőttönként megtartom az áhítatot, délután, a csendes pihenő után végiglátogatom a szobákat. Szeretek csak ülni és hallgatni a lakótársakat.
Az időskornak is megvannak a maga problémái, nemcsak a testi nyomorúságok, hanem a lelki kérdések is.
Némelyekben van is vád, hogy a család könnyen elintézte a sorsukat. Ma már olyan ez a közösség, hogy aki hétvégére hazalátogat, örömmel jön vissza. Már két otthona van. Áhítatok végén még sokszor együtt maradnak, ez mindenkinek jó, hogy van egy fórum, ahol bárki megszólalhat.
Az Istendicséretről hogyan gondolkodik?
A dicséret nem tartozik a fizikai boldogsághoz, ez más dimenzió, ami független az élethelyzettől, a nyomorúságtól is. Az egyháztörténetből nekem Gerhardt Pál élete példa. Ő az egyik legtöbbet szenvedett evangélikus lelkész. Élete végén azt vallotta, hogy most már semmi másra nincs ereje, mint imádkozni és az Istent dicsőíteni. Tehát ez valami észen túli dolog. Mi sokszor nem hisszük el, hogy van egy transzcendens vetülete is az életünknek. Ebbe a Szentlélek működése is beletartozik, amely által a felhőkön is át tudunk látni, a nyomorúságban is észre tudjuk venni Isten szeretetét. Ez a lélek megtisztulásához tud vezetni, ha Istent dicsőíteni, énekelni tudunk. Néha, mint az égen átcikázó villám fényénél, megláthatunk valamit Istenből, aki felé a világ tart. Mégis Ő az Úr, a mindenség ura. Ezért lehet és kell őt dicsőíteni, még akkor is, ha szenvedünk.
Olyan világban élünk, amelyben a siker, az egészség, az anyagi jólét a cél. Sokan vallják, hogy az Isten áldását ez mutatja meg, ezek hiánya az Istennel való kapcsolat hiányára utal.
Úgy látom, nem lesznek jobbá az emberek, ha mindenük megvan, sőt a jóléti államokban sokkal több az öngyilkos. Szegényebbek lettünk azáltal, hogy a régi küzdő életformát elhagytuk. A küzdelemben élő emberek jobban tudnak imádkozni, mélyebbek az érzéseik. Átmentünk ebbe a felületes érdekvilágba, amit a boldogtalanság leng körül. A mélység dimenziója hiányzik, ezt vesztettük el. A mélységhez hozzátartozik a szenvedés, ami nemcsak fizikai szenvedést jelent. A világ tulajdonképpen szenvedés alá vettetett. Ez a szemlélet, hogy valahogy enyhítsük ezt a szenvedést, ma elveszett. Az éhség itt van, a várakozás itt van. Soha ilyen nagy várakozás a segítségre nem volt, mint ma. Az egyház új perspektíva előtt áll, el kell indulnia egy új misszió útján. A gyülekezetekben nagyon fontos az emberekkel törődni. Nem oktatni kell őket, hanem melléjük ülni.
Győri Gábor Dávid
Az interjú a 2010 szeptemberében készült rádiós beszélgetés szerkesztett változata.
Híd, 2011/2.
