Jáger András igazi Homo ludens. Játéktérre van szüksége a színpadon, a pódiumon és a katedrán. Értelmesen játékos ember, aki lubickol a fantázia tavában, humorbombákat gyárt, szenvedélyes kreátor, és halálos elszántsággal borong vagy mókázik. Sokoldalú játékmester, aki megbecsüli a játszótársait, felesküszik a játékszabályokra, és vallja, hogy a színjáték véresen komoly dolog.
Tágra nyílt gyermeki lelkét megőrzi, alkotóműhelyében örök kísérletező, kutató és újító marad, és Johan Huizingával együtt pontosan tudja, hogy „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki…” Jáger András a Győri Nemzeti Színház művésze, andragógus, egyetemi tanár, bábjátékos, terapeuta, zenész.
Lételemed a játék. Milyen asszociációkat vált ki ez a fogalom egy színpadi színészből?
Már kisfiúként rájöttem, hogy a szerepjáték megmozgatja a benső világomat. A színjáték szépsége és izgalma, hogy bár mindenki tudja, hogy játszunk, azért azt, ami a színpadon történik, komolyan kell venni. A színészek játszótársai a nézők, hiszen beleélik magukat abba, amit a színpadon látnak és hallanak. A játékszabály az, hogy mindnyájan úgy csinálunk, mintha nem tudnánk, hogy ez nem a valóság, hogy így elérjen bennünket az az érzelmi töltet, amely katarzist vált ki. Ha a néző sír vagy nevet az előadás jelenetei közben, az azt jelenti, hogy megérintette a szívét, munkába vette az érzelmeit.
A színész élete akkor egy nagy játszóházi kaland? Innen származik a vágyódásod arra, hogy sok mindent átélj, kipróbálj?
A játék az élet sava-borsa. Későn érő típus vagyok, lehet, hogy örök gyerek maradok… Zalaegerszegen színészmesterséget tanultam a Hevesi Sándor Színház Stúdiójában. Itt indult a pályám. Elmúltam negyven, amikor andragógusi diplomát szereztem feleségem biztatására, már itt, Győrben. A szakdolgozatom témája, a „mindennapi színművészet” annyira megtetszett a rektor úrnak, hogy felkért, hogy tanítsam is a Nyugat-magyarországi Egyetemen. A pedagógus, a politikus vagy az üzletember számára döntő a verbális és nonverbális kommunikáció. Meg lehet tanulni, hogy hogyan lehet ezekkel úgy bánni, hogy a prezentációk során az üzenetet erősítse. Jelenleg az egyetem zeneművészeti tanszékén beszéd- és színpadtechnikát tanítok.
Hiánypótló kurzus ez. Hiszen ki ne szeretne a hallgatósága elé vonzóbb kommunikációs eszköztárral kiállni? Tehát igaza van Shakespeare-nek, hogy „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”?
Pontosan. Minden ember mindennap szerepeket játszik, álarcokat cserél. Nem arról van szó, hogy másnak adják ki magukat, mint akik valójában. Csak egyszerűen a darab, vagyis az élethelyzet mindig más-más maszkot kíván. Egyszerre vagyok férj, apa, ügyfél, rockzenész vagy tanár. Ez mind én vagyok. Alkalmasint előveszem a repertoárból az éppen megfelelő karakterhez az odaillő jelmezt és viselkedési formát, így a kommunikációs minta működni kezd.
Nem veszik el a valódi személyiség a sok álarc mögött? Nem manipulálok így másokat?
Manipulálni tilos, nem szabad ezzel visszaélni. De egy előadónak, bármilyen területről hozott üzenettel áll is ki az emberek elé, meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak. Legyen érthető a beszéde, alkalomhoz illő a külseje, érdekfeszítő az előadásmódja. Felelőssége van. Sok minden gátolhatja vagy segítheti az átadást. A színész bárkinek kiadhatja magát a színpadon, de a mindennapi színművészetben csupán a kommunikációs eszközökkel való sáfárságról van szó.
Milyen a játékos magánélete? Elég, ha a színművész igényesen mulattat a színpadon, vagy példaképpé kell válnia a hétköznapokban is?
Igen, azt tapasztalom, hogy ez elvárás. Minden közszereplőnek, akinek ismerik az arcát az újságok lapjairól, a hangját az éterből, aki megjelenik a televízióban, vélemény- és ízlés-, sőt értékrendformáló hatása van. Huszonnégy éve vagyok a Győri Nemzeti Színház tagja. Ismernek. Azt is tudják, hogy a legkisebb szerepre is igényesen készülök fel, és este héttől tízig a legjobb tudásom szerint teszem a szívemet a színpadra. És azt is, hogy a próba és az előadás között mindig a családommal töltöm az időmet, és előadás után egyből rohanok haza, hogy még jóéjtpuszit tudjak adni a gyermekeimnek. Korán nősültem, huszonkilenc éves koromra már kétszeres apa voltam. A feleségemmel idén harminc éve élünk együtt. Igazi realista, pedig gyönyörű versei is vannak. Ő az én legnagyobb kritikusom.
A fiad is színésznek készül, a lányod pedig medika Izraelben. Kirepült a fészekalj?
Egy év kellett hozzá, hogy megszokjuk: a gyermekeink már önálló utakon járnak. Simon Marosvásárhelyen él a menyasszonyával, és papíron is kolléga lesz. A szó legnemesebb értelmében örökölte tőlem a játékszenvedélyt. Lányom, Sára orvos, de az élettörténete akár ígéretes hollywoodi sztori is lehetne. A pécsi zsinagógában ismerkedett meg szerelmével, az izraeli medikussal. Betért a zsidóságba, perfektül beszéli a hébert. Tavaly volt az esküvőjük hüpe alatt, rabbi szolgálatával, pohártöréssel. Felejthetetlen élmény egy tradicionális zsidó menyegzőn részt venni a Szentföldön, pláne ha még örömapa is ott az ember.
Hívő keresztyénnek vallod magad? Hogyan éled meg a hitedet?
Nem vallásos családban nevelkedtem gyermekkorom színhelyén, Balatonfűzfőn. Magam is inkább materialista voltam. A nyolcvanas évek közepén-végén engem is elért az ébredési hullám. Pályakezdő színészként kerültem egy szabadegyházi közegbe. Elkezdtem olvasni a Bibliát, és nagyon erős megtapasztalásaim voltak Isten jelenlétében. Ugyanakkor nyomás nehezedett rám. Hogyan tovább? A gyülekezeti tagok véleménye szerint a színész élete és a hit útja összeegyeztethetetlen volt. Istenhez fordultam válaszért, és kaptam egy igét: „Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott” (1Kor 7,20), és ez mindent eldöntött. A személyválogatás, képmutatás, szeretetlen viselkedés nagyon visszatetsző számomra. Nem járok gyülekezetbe, de az élő hit vonz. A folyamatos zörgetés, keresés jellemző rám.
Az önálló ested is ebből a nyughatatlanságból született meg? A győri Öt Templom Fesztivál programfolyamában a Menház Színpadon állítottad színpadra Álmom: Isten címmel. Megrendítő jutalomjáték ez a 75 perc, ahol költői dalnokká változol, egy arctalan báb a játszópajtásod, és egy gitár húrjain pengeted lényed legmélyebb dallamait.
Jól érezted meg. A folyamatos istenkeresés állapotában vagyok. A kételytől a nagy találkozásig loholok. Lázadok és megbékélek az úton. Közben nem mindig tombol bennem a hit és a jóság, de vállalom, aki és amilyen vagyok. Az úton levés gyümölcse ez az önálló est, amire nagyon büszke vagyok. A díszletet én faragtam, a bábot kimondottan ehhez a darabhoz készíttettem el, és én is rendeztem. Ez egy zenés, lírai credo, ahol például Dante-, Sütő-, Villon- és Ady-versek között Tankcsapda-szám dübörög. Jónás próféta monológja mellett Hobo- és Quimby-számok csendülnek fel. A bábjáték különösen is közel áll a szívemhez, hiszen a Vaskakas Bábszínház tagjaként megtanultam életre kelteni a bábot a színpadon. A gyermekem, az ellenfelem, maga Jónás és persze szimbolikusan a régi önmagam is ez a báb, akinek az illúzióin túl kell lépni, aki meghalt, és ezért el kell temetni.
Ez úgy hangzik, mintha letörtek volna a bilincseid. Mitől kellett megszabadulnod? Milyen volt a régi éned?
Erős dohányos volt például, csaknem harminc éven keresztül. Sajnos több mint két dobozzal füstöltem el naponta. Megismerkedtem az Allen Carr-módszerrel, és egyik napról a másikra eldobtam a cigarettát. Évek óta szemináriumokat tartunk országszerte. Terapeuta lettem. Nagyszerű érzés, amikor valaki felhív, és elmondja, hogy már egy éve boldog, szabad ember, mert a segítségünkkel le tudott szokni a dohányzásról. A fizikai függés valójában három hét alatt megszűnik, amire a nikotin kiürül a szervezetből. A mentális függés azonban évekig megmaradhat. Ahhoz, hogy a szemről lehulljon a hályog, és a korábban vonzó dolog elveszítse a vonzását, az elme megújulása kell. A terapeuta azért van, hogy ez a megújulás megkezdődjön.
Kiszorultunk a magazin margójára. Elfogytak a felhasználható karakterek. És még nem olvastunk a Triász rockformációdról, a kőszínházi rendezésed terveiről, a Kortársas-játék izgalmas vetélkedőjéről, a pantomimes múltadról vagy az improvizatív beugrásaidról. De az igazi Homo ludens úgysem adja fel, mert tudja, hogy a játéknak folytatódnia kell tovább.
Bakay Beatrix Tikva
Híd, 2018/1.
