Szeverényi János országos missziói lelkésszel Erdészné Kárpáti Judit beszélgetett hitről, keresztyén életről.
Gyakran halljuk, hogy mindenki hisz valamiben, hogy szüksége van hitre az embernek.
A felvilágosodás óta voltak olyan irányzatok, amelyek próbálták bebizonyítani, hogy léteznek ateista kultúrák, melyek kizárják a transzcendens létét – de nem találtak ilyet. Az ember keresi, hogy mi az élete értelme, és hinni akar valamiben.
Az egy másik kérdés, hogy miben hiszünk. Én hívő családban nőttem fel, de kamasz éveimben sok mindent megkérdőjeleztem, és elhatároztam, hogy semmiben nem fogok hinni, amiről nem tudok meggyőződni. Még amikor hitre jutottam, megtértem és újjászülettem, akkor is azt gondoltam, hogy ha egyszer rájövök, hogy mégsincs alapja a keresztyén hitnek, akkor elhagyom azt.
A hitre való képességgel, az arra való szomjúsággal visszaélnek egyes ideológiák, közösségek, felekezetek, vallások, és a politika is. Nagy a felelősségünk abban, hogy mit hirdetünk, mit képviselünk.
Olykor a hívő keresztyén ember is felteszi magának a kérdést: Biztos, hogy jó irányba haladok?
A Bibliában is láthatjuk, ahogy a küszködő próféták, az imádkozó emberek perlekedtek Istennel. Gondoljunk csak a szenvedő Jóbra, aki vádolja Istent. Tőlem ez távol áll. Én inkább elgondolkodom, vajon Isten akarata szerint élek-e, vagy sem. Belső csendes vezetést élek meg. Van úgy, hogy kapok bibliai igéket, útmutatást. De ez együtt jár egyfajta lelki-szellemi állapottal is.
Hiszem, hogy Isten nonstop velünk van, akkor is, amikor alszunk vagy a műtőbe tolnak be, vagy amikor éppen botrány van körülöttünk. Érezhető, halk, belső hangjával a Szentlélek az, aki megerősíthet, felbátoríthat, vagy éppen figyelmeztethet. Vigasztal, pártfogol és helyreállít. Én ezt így élem meg.
Lehet úgy hitben maradni, hogy a bizalmunk megrendül Istenben vagy az ő szeretetében életünk történései, tragédiái során?
Ez attól függ, hogy milyen istenképünk van. Ha egy „jóistenről”, egy automata istenről gondolkodunk, aki állandóan mellettünk van és minden bajtól megment, akkor tévedésben vagyunk.
Itt a földön megvannak a harcaink, küzdelmeink. Ez még nem a mennyország. Ott már nem lesz bűn, de itt még van, itt a gonosznak is van hatalma és a keresztyének sorsa sokszor azonos a hitetlenek sorsával. Elég csak a híradót megnézni; az árvizek, tüzek bárkit elpusztítanak. Ezzel számolnunk kell, de olykor egyes hívők átélhetnek különleges őrizetet. Amikor Istennek terve van valakivel, akkor tényleg átviszi tűzön, vízen és üldöztetésen. Viszont ennek is van határa. Ma is legalább negyven országban üldözik a keresztyéneket, ölik és börtönbe zárják őket.
Teljes tisztelettel és megrendüléssel vagyok azok felé, akik ilyenkor elveszítik az Istenben való bizalmukat. Nem ítélem el őket, mert ezek rendkívül kemény helyzetek és próbák. Isten nem ígért gondtalan földi életet, és ezzel számolni kell. Jézus sem ígért mást a követőinek, mint konfrontációkat, küzdelmeket. „Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” – írja Pál apostol (Gal 2,20). De hozzátehetjük, hogy átéljük vele a feltámadás erejét is.
A keresztyénség nem a szenvedésről szól, de azt nem kerülhetjük el. A keresztyénség szíve, lelke, központja az öröm, a boldogság, a békesség, a helyére került, áldott, szolgáló élet. Ezen van a hangsúly, de ez küzdelmekkel és harcokkal is együttjár.
Van az embernek szerepe abban, hogyan éli meg a krízist? Például, hogy ilyenkor is Istennél keresi-e a válaszokat?
Nem mindenkinek van erre ereje és hite ilyen helyzetekben. De mondanunk kell ezt a lehetőséget is, mert a többségnek talán jelent valamit, ha erre biztatjuk.
Máté evangéliumában olvashatjuk, hogy egy kánaáni pogány asszony megy oda Jézushoz, hogy segítsen megszállott leányának, és Jézus nem is válaszol neki (Mt 15,21–28). Végül távördögűzést gyakorol, látva az asszony hitét, amit egyébként Jézus jelenléte hozott létre, és ezzel a hittel fordul hozzá az asszony.
Gondolkodjunk el azon, hogy ez az asszony kér, imádkozik, és nem érkezik válasz. Ezek nem véletlenül íródtak meg a Bibliában. Megtörténik, hogy imádkozunk és nemhogy nincs válasz, hanem a helyzet még romlik.
Isten nagyobb a mi szívünknél, nagyobb a hitetlenségünknél, nem kell szégyellni a megfáradásunkat és az átmeneti hitetlenségünket. Ki lehet mondani: Uram, Jézus, hol vagy? Nem tudok hinni. Ha vagy, segíts rajtam! Jelentsd ki magadat! – Lehetnek ilyen küszködő imáink, de tudnunk kell, hogy Isten nem automata, aki mindent azonnal megold.
Ha ilyen bizonytalan, hogy a keresztyén ember élete egyenesben marad-e, akkor miért éppen a keresztyének Istenében kellene hinni? Miért ne keressük inkább más vallásban a biztonságot?
Azért, mert a keresztyénség nem vallás, nem egy eszköz, nem egy rendszer. Lényege az Istennel való élő kapcsolat. Isten pedig plasztikus és hétköznapi valóság. Jézus életében jelen voltak az örömök, a boldogság, a siker, és ott volt az üldöztetés, nehézség, éhség, fázás, megaláztatás.
Buddháról jegyezték fel, hogy eleinte védett helyzetben élt. Amikor kiment a világba és szembesült a betegség, a szenvedés, a halál valóságával, akkor ezektől megrémült, és visszavonult. Megvilágosodott egy fa alatt, és azt hirdette, hogy ne legyenek vágyaink, mert abból következnek a nehézségek, fájdalmak. Például a pénz vagy társ utáni vágyból.
Az ember élete nem arról szól, hogy csendben elvonul, meditál és nem vágyik semmire. Úgy vagyunk megalkotva, hogy szeretjük a természetet, szeretünk enni, inni, szeretnénk társat. A szeretet, a szerelem feszültséggel is együttjár. Van benne jó is, rossz is.
Más vallásokban is vannak pozitív motívumok – például Lao Cse gondolatait szokták idézni –, de amit Jézus hozott, az szól igazán az élő Istenről, a mi emberi létünkről és arról, hogyan lehet mégis ebben a létben embernek maradni, megújulni és áldott életet élni.
Mit ígér Isten ezen az életen túl a hívő embernek?
Jézus egyszerre beszél múltról, jelenről, jövőről, és azt ígéri, hogy aki hisz őbenne, annak örök élete van. Ezt a hitet megadja nekünk a Szentlélek által, akkor is, ha látjuk a romlást, a leépülést, a betegséget.
Abban a tudatban és tapasztalatban élünk, hogy Jézus jelen van az életben és a haldoklásban, a halálban is. Különben mi értelme lenne az intenzív osztályon olyan haldoklót látogatni, aki már a finisben van, és nem tudja, mi történik körülötte?
Egy ponton túl a mi gondolkodásunk megáll, az értelmünk nem tudja felfogni az örökkévalóság fogalmát. Sok ezer év után sem tudja az emberiség megszokni és elfogadni a halált. Miért? Azért, mert van élet a testi halál után is, csak oda már nincs lehetőségünk bekukucskálni; de hiszünk Jézusnak, hiszünk a Szentléleknek, aki bizonyossá teszi számunkra, hogy örök életünk van.
Lehet, hogy valaki úgy véli, hogy elég, ha magában hisz, kitűzi és megvalósítja a céljait.
Van, aki azt mondja, hogy hiszek Istenben, de magamban egyáltalán nem hiszek. Mindent rá bízok, ő majd elintézi, nekem csak engedelmeskednem kell. A másik véglet pedig úgy gondolkodik, ahogy József Attila is leírja: „Magamban bíztam eleitől fogva” (Kész a leltár című vers). Ez ellenpontja a reformátusok himnuszának: „Tebenned bíztunk eleitől fogva” (90. zsoltár).
Szeretem holisztikusan, összefüggéseiben nézni a dolgokat. Miért kellene megtagadnom a magamban való hitet? Van élő Istenem, alapvetően rá fókuszálok, de el kell hinnem azt is, hogy ember vagyok, vannak lehetőségeim, akaraterőm. „Ami előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé” – írja Pál apostol (Fil 3,13). Neki evangéliumi, szentlelkes hite volt Krisztusban, de nagyon jól tudta, hogy meg kell tennie a saját részét is.
„Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16) De attól még akarni kell, attól még futni kell, csak tudatában kell lenni annak, hogy lényegében az egész életünk a könyörülő Isten kezében van.
Ennek fényében mi a hit és a cselekedetek kapcsolata?
A Bibliából soha nem szabad kiragadni egy-egy mondatot. A Jakab leveléből gyakran idézett mondat – „a hit cselekedetek nélkül halott” (Jak 2,17) – arról szól, hogy a hitnek milyen következményei vannak, de nem arról, hogyan jön létre a hit, és mi a lényege.
A hit alapvetően ajándék, az a jó, ha szentlelkes, lényeglátó hitünk van, és akkor nem kell erőlködni, mert a hit valamiképpen mindig megnyilvánul. Ha valaki szerelmes, akkor nem csak otthon ül a fotelben és érzi, hogy ő most szerelmes, hanem elindul, cselekszik, jót akar adni a másiknak, akit szeret. Ez a keresztyén hitben is így van. Ha hiszünk a jó Istenben, a megváltó Krisztusban, és követjük őt, akkor olvassuk a Bibliát, imádkozzunk, és Isten majd vezetést ad. Azonnal eszünkbe juttat egy nagynénit vagy egy ellenséget, hogy hogyan töltsünk időt velük, hogyan viszonyuljunk hozzájuk.
Erről érdemes beszélni, mert úgy látom, hogy sok vallási közösség élete arra korlátozódik, hogy összejönnek néhány órára egy épületben, aztán élnek egy hétköznapi, „normális” életet. Úgy kell élnünk, hogy minden napunk, minden percünk Istennel van kapcsolatban, az övéi vagyunk. Az istentisztelet pedig olyan, mint az autónak a tankolás. Utána az autó megy, felvesz embereket, szállít szükséges holmikat. Ilyen a keresztyén élet. Nem kell erőlködni, Isten olyan dolgokat, feladatokat bíz ránk, amelyek a mi személyiségünknek felelnek meg.
Az interjú elhangzott a Magyar Evangélikus Rádiómisszió műsorában, és meghallgatható ITT.
Híd, 2024/1.
