Dobóné Somogyi Eszter hivatásáról, házasságáról és gyermekeiről megosztott történetei Istennek egy „karnyújtásnyira” lévő kegyelméről szólnak. Eszter lelkészfeleség, az esztiteka.blog.hu szerző-szerkesztője, a miadéle.com oldal koordinátora, valamint vállalkozások közösségi oldalait kezeli. Tízévi utcai szociális munka után az utóbbi években két kisfiuk nevelése mellett az írás kap kiemelt szerepet az életében. Novellái után 2021 tavaszán lát napvilágot első regénye is A kegyelem érintése címmel.
Kislánykorodban is nyitott voltál már a világra, az emberi élet rezdüléseire – ami most érezhető az írásaidból?
Egyáltalán nem, sőt, mondhatjuk, hogy deviáns kisgyerek voltam. Diszlexiás vagyok, ezért meghatározta a gyerekkoromat, hogy hol egyik, hol másik családtagomnak kellett tanulnia velem. A magyartanárom nem engedett írásbeli érettségire. Azt mondta, hogy nagyon jól fogalmazok, de a helyesírásomra egyest kellene adnia… Viccesen mesélem ezt mindig, hiszen azóta folyamatosan írok, blogot és sok minden mást is. Az írás a főiskolán lett számomra az önkifejezés módja, ott tanultunk szabad írást.
Milyen szereppel bírt a hit a családod életében?
Tradicionális evangélikus családban születtem, de a hit számomra nem volt igazán „definiálva”. Viszont sokféle keresztyén táborba jártunk a nővéremmel. Az első istenélményeim az őrimagyarósdi zenei táborhoz kötődnek. Máig világosan emlékszem arra a gondolatmenetemre, ahogy ott ülök az orgonapadban tizenhét évesen, és úgy érzem, hogy most szeretnék megkeresztelkedni, ha nem történt volna meg velem már gyerekként. Itt tudatos döntést hoztam Jézus mellett. Rájöttem, hogy a Biblia lapjainak az Istene valóságos és kézzelfogható. Ezt követően kezdtem rendszeresen olvasni a Bibliát, amin keresztül elkezdett Isten szólni hozzám.
A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola szociális munkás szakát végezted el. Milyen irányba vezetett Isten a főiskola elvégzése után?
A Baptista Szeretetszolgálatnál kezdtem el dolgozni utcai szociális munkásként, drogos hajléktalanok között Budapest utcáin. Egyik tanárom dolgozott ebben a szolgálatban, és megfogott, amilyen szenvedéllyel beszélt a munkájáról. Isten hívott el azután ide engem is, és ő erősített meg, amikor a Jeremiásnak szóló szavait hozta elém: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” (Jer 1,7–8) Huszonegy évesen ezért egy kisvárosból felköltöztem Budapestre, ahol először jártam, és térképpel közlekedtem. A munkám során aztán megismertem Budapestnek azt az arcát, amelyet szerintem nagyon kevesen ismernek.
A Karácsony Sándor utcai evangélikus kollégiumba költözhettem be az első évben, még gyakornokként. Ez is csodaként alakult. A kollégium vezetője megkereste a lelkészemet, hogy nem tud-e valakit, aki éppen Budapesten keres kollégiumot, és keresztyén. Nekem pont abban az időszakban volt szükségem erre.
Hitpróba is volt számodra a munka ezen a különleges szolgálati területen? Megerősödtél eközben?
Tizenhét évesen volt az a pont, amikor tudatosan elkezdtem keresni Istent, de a megtérésem dátumát egy későbbi időpontra teszem. A munkatársaim elhívtak egy gyülekezetbe Budapesten, ahol azt éreztem, hogy Isten megragad engem. Ráébredtem, hogy Isten nem olyan, akit előveszek a farzsebemből, amikor szükség van rá, ő valódi kapcsolatra vágyik velünk. Sok keresztyénnél látom ezt, a magam példáján túl, hogy próbálkozunk erőből, és amikor annyira összekuszáltuk az életünk szálait, hogy már képtelenek vagyunk kibogozni, akkor hívjuk csak őt. És Isten jön, és csodát tesz, mi pedig megveregetjük a vállunkat, hogy persze nekem jön Isten segíteni… Ez a rossz, hibás Istenhez való hozzáállás változott meg bennem akkor talán.
Elindultál Istennel egy szorosabb kapcsolatban?
Igen, és le tudtam tenni a társkérdést is az ő kezébe. Sokáig nem akartam férjhez menni, de huszonhat évesen rám tört a pánik, és komoly imaharc kezdődött el ezért. Akarja-e Isten, hogy legyen társam, vagy nem? Sokféle fázison keresztülmentem, amíg egyedül voltam. Egyik esti imádságomban azt tudtam mondani Istennek, hogy mindegy, hogy férjhez megyek-e vagy nem. Onnantól kezdve nem ez határozta meg az Istennel való beszélgetéseimet. Hihetetlen felszabadulást jelentett ez! Éreztem, hogy Isten itt van és megért, és át tudom adni neki a terheimet. Ez meghatározó élményem volt. Ezután mintha felgyorsultak volna az események.
Másnap reggel a buszon mellém ült egy férfi, akivel elkezdtünk beszélgetni a Mai ige kapcsán, amit útközben olvastam. Mielőtt leszállt volna, azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, elküldi az Úr a férjet számomra. Ez hihetetlen válasz volt az előző esti imádságomra. Szeptemberben, pár hónap múltán, elkezdtem összeírni az imalistámat az új munkaévre. Első: a társkérdés. Ekkor Isten hallhatóan szólt hozzám: „Holnaptól nem vagy egyedül!” Nem bírtam folytatni azt a listát… Másnap találkoztunk Danival – és azóta tényleg nem vagyok egyedül. A következő év július 19-én volt az esküvőnk.
Családot alapítottatok, kisfiatok született. Miért vágtál bele ekkor a blogírásba?
Nyíregyháza mellé, egy kis faluba kerültünk Budapestről, majd megérkezett az első gyermekünk. Egyik pillanatról a másikra bezárult körülöttem a világ. Szükségem volt egy ajtóra, ami visszavezet az emberek közé. Ez nagyon nehéz időszak volt számomra. Az esküvőnk után egy hónapom sem maradt felszámolni a tízéves munkámat, lezárni az addigi életemet. Mindig azt mondtam, hogy én ezt Istentől kaptam – nem értettem, miért történhetett meg, hogy most megszűnik. Közben megfeledkeztem arról, hogy a férjemet is Istentől kaptam. Nem élte volna túl a házasságunk ezt az énkrízisemet, ha nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy Dani tényleg Istennek köszönhetően került az életembe. Viszont eljutottam arra a pontra, hogy már nem imádkoztam, nem olvastam a Bibliát, mert haragudtam Istenre.
Korábban úgy gondoltam, hogy az én elég kerek életemből már csak egy „ék”, egy szeletke hiányzik: a társ, aki majd betölti a maradék hiányt. Ehelyett megérkezett az ék, és felrobbantotta az egész addigi életemet, és azóta a pici ék köré épült fel egy új, kerek élet. Miután meg tudtam fogalmazni ezt, már tudtunk kezdeni valamit a problémámmal. Amikor a következő, méhen kívüli terhességem miatt majdnem elveszítettem az életemet, és a műtőasztalon feküdtem, akkor jutottam el oda, hogy átjárt annak a tudata, hogy minden rendben lesz velünk. Megmagyarázhatatlan békesség öntött el akkor, tudtam, hogy Isten mindent a kezében tart.
Lehet, hogy Istent közelebb lévőnek tapasztaljuk meg a mélységekben?
Igen, én megtapasztaltam, hogy bármennyire messze megyünk Istentől, egy pici szó, lépés elég ahhoz, hogy ő újra ugyanabba a közelségbe jöjjön hozzánk.
Kifejeződik a hited a blogodban közölt írásaidban is?
A blogon inkább a kezdő anyuka mindenféle kérdéseit írtam meg, de a novelláimban egyértelműen visszaköszön az Istennel való kapcsolatom. Az első novellámat egyszerűen kitettem az internetre, majd elkezdték nagyon sokan megosztani, végül tizenkétezren olvasták el. Ezen felbuzdulva írtam egy másikat, amelyik felfoghatatlanul szárnyra kapott, mára több mint százötvenezren olvasták. Ezután mondtam, hogy akkor jöhet a regény!
Azóta meg is írtad a könyvedet; miről is szól?
A szociális munkás élményeimet dolgoztam fel benne. Nem egy-egy életutat mutatok be, hanem minden karakter több volt kliensemből született meg. Kétszázötven és ötszáz közötti volt azoknak a száma, akikkel együtt dolgoztam. A másik szál a könyvben a szociális munkás lánynak az istenkeresését mutatja be, aki kételkedő, szkeptikus, de végül mégis felépül az Istennel való kapcsolata, hite. Van benne még egy romantikus szál is, csak hogy ne legyen annyira nehéz olvasni a könyvet.
Mi hozott változást azokban az esetekben, ahol tanúja lehettél valaki talpra állásának?
Azt tapasztaltam, hogy minden emberi út más. Volt, aki nagyon jól szituált családi háttérből, volt, aki állami gondozásból indult, és ugyanott kötöttek ki: az utcán, drogosként. A talpra állást mindig az hozza, ha talál az illető olyan motivációt, amit képes a szeme előtt tartani azért, hogy változzon. Amikor például a lányok teherbe esnek, és végül úgy döntenek, hogy megszülessen a baba, akkor nagy eséllyel meg is tartják. Ha sikerül őket elhelyezni egy intézményben, egy otthonban, akkor ezen a ponton sokan eldöntik, hogy a gyerekükért hajlandóak változni, leszokni. Nem egy ilyen esetem volt, ahol olyan erőt mozgósított magában a kliens, hogy én sem értettem, hogyan képes erre. Sok ilyen nővel tartom a kapcsolatot. Látom növögetni a gyerekeiket, van, aki azóta férjhez ment; dolgoznak, rendben vannak.
A gyülekezetekben szerinted hogyan segítsünk, hogyan emeljük a másikat?
Ehhez elég, ha nyitott szemmel járunk. A könyvem szerkesztője elmondta, hogy észrevett Budapesten egy földön fekvő hajléktalant, akit láthatóan nem volt jól. Korábban szó nélkül elment volna mellette, de mivel olvasta a könyvemet, nem tudott így tenni anélkül, hogy felhívta volna a mentőket, hogy nézzenek rá a fiatalemberre. Ennyi elég lenne sok esetben.
Lássuk meg, ha valaki szükségben van. Mindegy, hogy ő egy utcán fekvő hajléktalan vagy egy kimerült kisgyerekes anyuka. Kérdezzük meg, hogy tudnánk-e segíteni azzal, hogy a gyerekkel játszunk egy órát, amíg az anyuka kialhatja magát. Vagy mosogassunk el, vasaljuk ki a ruhákat. Bevásárolhatunk egy idősebb testvérünknek. Olyan sok mindenben lehetne segíteni! Szerintem egy ideális gyülekezetben ezeknek maguktól kellene működniük.
Te is szemléletet próbálsz formálni azzal, hogy írsz a blogodban és más fórumokon, és ötleteket adsz az olvasóidnak?
Nem mindig tudatos ez bennem. A saját problémáimból indulok ki, és amikor valamit sikerül megoldani, azt összegzésként szoktam megírni. A blog anya-gyerek témában indult, ezért nagyon sok szülő olvasta, sőt védőnők is, és ajánlották másoknak is. Nekem is segített a történtek leírása abban, hogy feldolgozzam a vetélésemet és amin keresztülmentünk.
Elmondhatom azt is, hogy ezután féltem újra teherbe esni, pedig szerettem volna újabb babát. Akkor Dani Zakariás és Erzsébet történetéről prédikált egyik adventi vasárnapon, és megértettem, hogy Isten megígéri, hogy Noelnek fog születni kistestvére. A felépülésem után meglepően hamar – az orvos sem akarta elhinni először – valóban megfogant, majd egészségesen megszületett Donát – „Isten ajándéka”.
Sokféle csodáról beszámoltál, mégis hogyan biztatnád azokat, akik nem találnak társat, nem születik gyermekük? Vagy csak hosszabban elhúzódik az életükben egy fájdalmas, kritikus időszak?
Ilyenben benne lenni mindig reménytelen! Amikor egy hullámhegyen vagyok, és visszanézek, én magam is elcsodálkozom, hogy mennyire kétségbe tudok esni, és mennyire el tudom veszíteni az Isten jóindulatában való bizalmamat. Dani, a férjem szokott elcsodálkozni: „Mintha nem is te lennél!” Mindig azt mondom magamnak mostanában, hogy Istennek minden lehetséges, de ha nem is ment ki egy nehézségből, teher alól, akkor is ő az Isten (vö. Dán 3,17–18). Attól függ a vele való kapcsolatom és a hitem, hogy megadja-e, amit szeretnék, vagy arról szól, hogy van egy alapom: ő az Isten, a Teremtő, ő jó, és jót akar? Elhiszem ezt akkor is, amikor nem az történik, amit én akarok, vagy éppen egy nehézségen, gyászon megyek keresztül? Vagy csak akkor, amikor megkapom, amire nagyon vágyom? Isten legyen stabil alap az életünkben, aki akkor is ott van, amikor éppen nehéz. Ilyenkor is ő vigasztal, megért minket, mellettünk van, és támogat.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2021/1.
