Varga Diána, a gyönki Lackner Aladár Evangélikus Szeretetszolgálat intézményi lelkésze. Koraszülöttsége következményeként szemeivel nem lát, mégis egészen tisztán „látja” Isten szeretetteli jelenlétét, iránymutatását hétköznapjaiban. Különösen a szívén viseli az evangélikus intézmény kétszáztizenöt lakója és hetven dolgozója között végzett lelkigondozói szolgálatát.
Mit jelentett számodra a gyülekezeted kisgyerekként?
Móron laktunk akkor, és édesanyám a móri evangélikus gyülekezetbe vitt el, ami – utólag érzem – a biztonságot jelentette számomra. Kislánykoromban a nagymamám hite volt még szembetűnő nekem. Ő teológiát végzett levelező szakon, és ezt követően gyerekeket tanított. Dédi a természet szeretete által mutatta meg nekem Isten jelenlétét a világban. Sokat voltam vele a kertben és az üvegházban, a nagypapámmal pedig a szőlőben. Amikor nem Pesten jártam iskolába, ahonnan csak hétvégéken jöhettem haza, ezeket tapasztalhattam meg otthon.
Természetessé vált számodra, hogy Isten létezik, és hogy őt akár meg is szólíthatod?
Igen! Nem is az volt a kérdés számomra, hogy ő létezik-e, inkább, hogy miért nem avatkozik közbe jobban a világ történéseibe. Vagy hogy nem hagyja-e el az embert, ígérete szerint tényleg velünk van-e. Ha igen, ezt miért nem érezzük mindig.
Koraszülött voltam, és elmesélték, hogy háromszor élesztettek újra, és agyvérzést is kaptam, aminek a következtében a jobb lábam rövidebb lett. Az egy nagy bizonyosság számomra, hogy csak ennyi bajom lett, hogy nem látok és a jobb oldalam egy kicsit ügyetlenebb a balnál. Nem vagyok értelmileg akadályozott, tudtam tanulni – ezek mind az Isten csodái!
Az is csodálatos, hogy így, hálával tekintesz erre! A szüleidben nem okozott törést, hogy nem teljesen épen tudtál felnövekedni?
Eleinte mindent megmozgattak, hogy láthassak. Aztán amikor ez nem sikerült, szomorúságuk ellenére, ahogy látták, hogy más bajom nem lett, elfogadták. Én most sem kételkedem, hogy Isten vissza tudná adni a látásomat, de el tudom fogadni, hogy így vagyok. Inkább azt nézem, ami van, nem azt, ami nincs. Számomra ez nem betegség, hanem egy állapot.
Mikor kerültél közelebb Istenhez?
Először egy katolikus iskolába jártam Pesten. Már három és fél évesen odakerültem óvodába. Ott a katolikus liturgia megérintett, el is játszottam otthon hétvégente. Öntögettem a vizet, mintha az lenne a bor, és mondtam: „Ez Jézus vére!”. Ezeket én komolyan vettem. Sokat énekeltem és imádkoztam is. De akkor ez még nem volt annyira tudatos.
Katolikus, majd evangélikus hittanra jártam, és konfirmáltam is. Utána, abban az időben, amikor Móron egy gimnáziumba kezdtem járni, nekiálltam, hogy teljesen végigolvassam a Bibliát. Éjszakákon keresztül olvastam, az Ószövetségen teljesen átrágtam magam. Aztán az Újszövetség következett, amit már ismertem a Braille-írásban olvasottak után. Ekkor érkezett el a pályaválasztás ideje. Kezdett érdekelni, hogy megbeszéljem az emberekkel a problémáikat. Lelkigondozást szerettem volna tanulni, amely inkább a hithez kötődik, és nem pszichológiát. Ehhez azt javasolták, hogy először végezzem el a teológiát, utána a lelkigondozói szakot. Úgy gondoltam, hogy jelentkezem a teológiára, de nem szeretnék lelkész lenni és prédikálni. Imádkoztam ezért, mert az volt bennem: rendben, de Jézus nélkül nem megyek egy tapodtat sem.
Elhívásként tekintettem arra, amikor felvettek a teológiára. Orosházán töltöttem a hatodik, gyakorlati évemet. Amikor ezután Győrben egy idősek otthonában megkezdtem a lelkészi szolgálatot, tovább erősödött bennem, hogy mégis lelkész szeretnék lenni.
Hogyan dől el, hogy a mi akaratunk érvényesül, vagy Isten adja a bennünk megszülető gondolatokat? Hogy lehet jól meghozni a nagy döntéseket?
Én azt tapasztaltam, hogy onnan lehet tudni, mi az Isten akarata, hogy a lehetetlen helyzetek ellenére is békességem van Istentől. Ezt éltem meg a teológián, ahol meg tudtuk oldani a görög és a héber nyelv tanulását, és le tudtam szigorlatozni szóban. Ez azt mutatta nekem, hogy Isten nem szeretne mást velem.
Arra most kezdek rájönni, hogy nem történik semmi küzdelem nélkül. Ha nem lenne vívódás, ha nem kellene megdolgozni az életünkért, akkor nem tudnánk úgy értékelni azt, ami van. Az alapvető elhívást megérezzük, én is tudtam, hogy ez a lelkigondozás és a lelkészség. Istennel erről lehet és kell is beszélgetni, de vannak döntések, amiket nekünk kell meghozni. Isten azt akarja, hogy felnőtté váljunk a hitünkben is.
Említetted, hogy Jézus nélkül nem indultál volna el a szolgálatba. Mit jelent neked, hogy ő ott van veled?
Én belevonom Jézust az életem összes dolgába, mint egy barátot, ő pedig mindig mutat nekem valamit. Gyönkön az intézmény hét épülete közül minden nap másikba megyek. Megesik, hogy amikor olyan lakóhoz is bemegyek, ahova nem készültem, kiderül, hogy milyen jó, hogy benéztem ahhoz az időshöz. Éppen szüksége volt valakire, hogy mellette legyen.
Nekem nagyon fontos a Jézussal való kapcsolat, enélkül nem is végeznék semmi lelkigondozáshoz hasonlót. A Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésén, a spiritualitás órán tanultam meg, hogy nem mindegy, mi hogy vagyunk lelkileg. Fontos fejleszteni az Istennel való kapcsolatot. Ha mi nem töltődünk, nem tudunk másnak segíteni és minőségi szolgálatot nyújtani.
Például komolyan kell vennünk, hogy lelkészként is van szabadságunk, és élni kell vele! A kiégés következtében sokkal hosszabb időre ki lehet esni a szolgálatból, és súlyosabb dolgok történnek velünk, mint ha szánunk időt kikapcsolódásra is.
Én négy órakor felkelek, szemlélődő imádságban együtt vagyok Istennel, ami nem pár perces imát jelent. Ez igazán feltöltő. Amíg megiszom a teámat, kávémat, beszélgetek vele, néha szavak nélkül. Megkérdezem, mit szeretne, mit tegyek aznap, és jó megélni, ahogy jönnek a sugallatok.
Van számodra olyan ige, amelyik különösen is segítséget jelent a mindennapjaid során?
Az az ige, amikor Jézus azt mondja, hogy az ő juhai nem vesznek el soha, mert senki nem ragadhatja ki őket a kezéből. Ez stabilitást és biztonságérzetet ad nekem. Mostanában nem érzem magam stabilnak, de nem baj, hogy átmegyek ilyen életszakaszon is, hiszen minden időszaknak megvan a maga küzdelme. Persze ahhoz is bátorság kell, hogy felmenjek Pestre, bottal közlekedjek. De jó és fontos nekem, hogy járhatok bibliadráma csoportba, lelkészi munkaközösségbe, találkozhatok barátokkal. Egyébként sem unatkozom soha; szeretek olvasni is, irodalmi és teológiai műveket egyaránt.
Mit üzennél még az olvasóknak, ami érzésed szerint rád van bízva?
Ma inkább az szégyen, ha valaki nem küzd időhiánnyal. Nem csoda, hogy egyre több a személyiségzavar, egyre többen pszichiáterre szorulnak. Mindenkinek szüksége van az Istenhez való kötődésre, a Jézussal való kapcsolatra. Ő szeret minket és lényeges egymást is szeretnünk, de meg akar tanítani, hogy saját magunkért is tudjunk felelősséget vállalni. Uralkodni az indulatainkon, ha elfáradunk, időt szánni a feltöltődésre... Isten nélkül ez sem megy! Ő élő kapcsolatot akar velünk, és hogy lelkileg is egészségesek legyünk. És még egy: általában az az Isten akarata, ami a békével és a szeretettel összhangban van.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2023/1.
