Karátson Gábor festőművész, író, a keleti filozófiák tanára, a környezetvédelem aktivistája, „56 egyetemistája”, aki börtönbe is került izgatásért. Setétpatak szerelmese, a gyimesi csángók közt otthon van. Élmény a vele való beszélgetés. Bibliaismerete lenyűgöző (most készül éppen a negyedik evangéliumi akvarell-sorozata, Mátéhoz). Olyan szemszögből látja és láttatja a világot, amely hallgatóját (képeinek nézőjét, könyveinek olvasóit) kiragadja a földhözragadtságból. Azon kevesek egyike, aki egyszerű és világos szavakkal, képi világával és bámulatos filozófiai tudományával képes rendszerbe foglalni a darabokból a nagy egészet.
Az 1956-os forradalomban való helytállásáért 1995-ben Nagy Imre-emlékplakettel, írói pályájáért 2005-ben József Attila-, festői életművéért 2003-ban Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Festői, irodalmi és műfordítói munkásságáért 2006-ban Kossuth-díjban részesült.
Művész úr, kérem, asszociáljon fókusztémánkra! Mit jelent az Ön értelmezésében a korszellem?
Ami először eszembe jut: Goethe Faustja. Amikor Faust megidézi a Földszellemet, a szellem azt mondja neki: arra a szellemre hasonlítasz, akit megértesz. Énrám nem. Akkor Faust összeomlik, hogy ő, aki az istenség képmása, még rá sem hasonlít. Azt gondolom: több szellem is munkálkodik bennünk a jelen pillanatban. A Krisztus-szellem a legintenzívebb. Mindenben és mindenkiben ott van – csak meg kéne őt látni, és nem feltétlenül a szigorúan vett vallás keretei között. Őrá is csak akkor kezdek el hasonlítani, ha megértem. Ha őt nem értem, akkor is megérthetek sok mindent, ami ebben a mefisztofelészi káoszban élesen kibukkan, majd eltűnik. Mi a korszellem? Goethe szerint „Mit a múlt szellemének mondanak, az az urak saját szelleme csak.” A korszellem elég általános fogalom, olyan, mintha azt kérdeznénk, mi a jó. A kérdés az, hiszünk-e szellemekben? Faust maga korszerű figura, újkori ember. Küzdelme abban áll, hogy nem ismeri az igazságot. Megjelenik neki egy szellem, Mefisztó. Méghozzá szigorúan biblikus alapon, hiszen ez a mű Jób könyvének parafrázisa. Általában szemére szokták vetni az Úrnak, hogy neki mindegy, mi lesz Jóbbal. Pedig épp ellenkezőleg, az derül ki, hogy Istennek is van vesztenivalója. Ha úgy fogjuk fel, mint metaforát, azt látjuk, az ügy végkimenetele az Úr számára is döntő fontosságú. A korszellem kérdésével kapcsolatban még két dologra gondolok: ez lehet egyrészt az én szellemem, amelyről azt hihetem, hogy valakitől, valamirefel kaptam, s feladataim vannak általa, amelyek persze irtózatosan nehezek, szinte elviselhetetlenek – ahogy ezt Faust is elmeséli. De mégis, muszáj beteljesítenie feladatát. Van egy másik korszerű szellem is Goethe Faustjában: Mefisztó, aki a kaotikus, cinikus, rosszindulatú szellem megtestesülése. Célja, hogy kárhozatra juttassa Faustot. Kettőjük küzdelme az, ami benyomásom szerint mély választ ad arra a kérdésre, amelyet a korszellem nyomán felteszünk: Ugyan hová cseppentünk, és mi a feladatunk a világban? Azt hiszem: az ember köteles hinni önmagában és abban, hogy őt valamivel – küldetéssel – bízták meg. A régi Kínában volt egy különösen szép fogalom: a mennyei megbízatás. Ezt minden ember megkapja. Annyit jelent: módom van rá, hogy megértsem, meghalljam, amit az ég nekem mond, ha nagyon igyekszem. Módom van arra is, hogy elutasítsam, de akkor jelentéktelenné válok. Faust törekszik arra, hogy megértse megbízatását. Végső válasza a korszerűség szempontjából nagyon különös. Faust zseniális ember, és szerelme, Margit kitart mellette tűzön-vízen át. Végül ő lesz az, aki „kiimádkozza” a doktor lelkét az ördög markából. Margit nyílegyenes úton halad, megalkuvások nélkül viszi véghez azt, amit megbízatásaként kapott. Korszerű magatartás ez számunkra, akik rettenetes kérdésekkel kerülünk szembe, amelyekre a választ senki nem ismeri ebben a pillanatban a földön. Ha a korszellemet meg akarom nevezni ma, korunkban – akkor az maga Mefisztó. A génmanipuláció, a természet leigázása, sok irtózatos dolog. Mi – emberiség – vagyunk az az „állatfaj” a földön, amely el fogja magát pusztítani... Olyan pályára mentünk, amelynek során egy önpusztító csapdát eszeltünk ki önmagunknak az evolúció folyamán. A gonosszal állunk szemben. S ez messze túlmutat a morális kérdéseken: egzisztenciális-ontológiai csapda ez, amiben vagyunk. Mefisztó a korszellem, aki mindent szétszed, mint egy gonosz órás, megérti, milyen, de össze már nem rakja. Be akarja bizonyítani, hogy teljesen hiábavaló az ellenállás: „Akármit tesztek, vesznetek kell.” Reménykedni lehet, hogy mégis megkönyörülnek rajtunk. Nem vagyunk elhagyatva, noha pokoli a helyzet.
Meg kell találni másféle modusokat, mint amik közvetlenül adódnak. A racionalitás nem magyaráz meg nekünk nagyon sok mindent. Azt gondolom: akit Istennek nevezek, állandóan érezteti a jelenlétét. Egy sztearinvékonyságú „anyag” választ csak el az Istentől. 57-ben volt egy ilyen élményem. Akkor az imáimra azt a választ kaptam, hogy ne menjek el az országból. Ha netán meghalok, akkor annyi történik, hogy átütik ezt a sztearin-falat. Ebben azután megnyugodtam.
Figyelemre méltó sorokat találtam Az én, az visszafordul című esszéjében, engedje meg, hogy idézzem: „A Földön ma két folyamat egyszerre zajlik. Egyfelől a természettudomány és a technika megállíthatatlan fejlődése sodor magával valamerre – hívei szerint fölfelé; másfelől a természet maga, s az emberi szellem ugyanilyen sebességgel hanyatlik: vitathatatlanul zuhan. Utóbbi eseménysorozatot katasztrófának szoktuk nevezni: valóban az. Ha a Nagy Ökológiai Válság ellenében jelentékenyebb javulást szeretnénk elérni, a teóriában kellene bekövetkeznie valamely fordulatnak. Oly mélyrehatónak, hogy akkor azt már megtérésnek kéne neveznünk, ha nem tapadna ma e szóhoz a kegyeskedés mellékíze. Mert hát valóban a Lét és Nemlét ősforrásaihoz kell visszatérnünk; arra a helyre, túl a tárgyi világon, ahonnan minden a maga értelmét nyeri. Abba a mélységbe, amelyben minden egyes lény és dolog gyökeredzik; akik közt, épp ezért, kozmikus méltóságukat illetőleg semmi különbség. Emberek, állatok, sziklák, fák, folyók Lét és Nemlét tekintetében, vagyis szívükben-gyökerükben egyenrangúak. A megtérésben, a fordulatban mai gondolkodásunk térne vissza valamihez, amit a Föld igazságának lehetne mondani. ”
A megtérés lehet az, ami megóv attól, hogy a korszellem bedaráljon minket?
Nem tudom, mit jelent a vallásos megtérés... 19 éves koromban azt gondoltam: én most megtértem. Elkezdtem a Bibliával foglalkozni. A Torockó térre jártam. Tele voltam gyanakvással önmagammal szemben. Sok mindenre nem kaptam választ – de éreztem, jó, hogy a Bibliához közel kerültem. A börtön után már nem mentem oda vissza. A börtön olyan intenzív „gyülekezeti élet” volt, ami egy családban szinte alig van. Azóta is azt érzem, hogy az én gyülekezetem ez az egész: minden ember. Akiket szeretek, és azok is, akiket nem. Protestáns vallásos értelemben megtértem, de később élmények, tapasztalatok, döntések határozták meg további utamat. A hit több mint a templomba járás – a szó szoros értelmében lejátszódó eseményekben kell megjelennie, vagy egyáltalán nem jelenik meg.
Hogy érzi magát ma, ebben a korban? Milyen a közérzete ebben a korszellemben? 56-ban az eufória napjai, majd a börtön, a félelem, a kiábrándulás, később a rendszerváltáskori remény... Hogy van most?
Harciasan. Ha nem volnék harcias, akkor azt mondanám: nagyon rosszul érzem magam. 56-ban jó volt azokban a napokban. A mélypont akkor következett be, amikor kiengedtek a börtönből: örültem, hogy élek, de ijesztő volt, hogy ilyen gyorsan feladták az emberek. Az 56-os események megtörténte Magyarország egyfajta kiválasztása volt. Ránk mutatott – mint a zsidókra – egy nagy ujj: „ti vagytok azok”. Ennek nem tettünk eleget, elfutottunk a nagy ujj ránk mutatása elől. (Engem kétszer tartóztattak le. Megkérdezték: Karátson Gábor? S én azt feleltem: én vagyok.) 56-ban tehát ránk mutattak, és mi ezt megtagadtuk. Ezt büntetlenül nem lehet megtenni.
Talán a mai napig fizetünk ezért?
Ez az elhívás, meggyőződésem: még érvényes! Mint a tékozló fiú, még mondhatjuk, hogy bocsánat, megbántuk, most itt vagyunk, s Atyánk, nézzük meg, mire megyünk ketten. Ez olyan, mint az igaz szerelem: ha egyszer elveszítettük, soha többé nem lesz a miénk ugyanaz. Eljátszottuk 56 lehetőségét, s persze nem lehetett már ellenszegülni, de mi teljesen feladtuk.
Második hazája Setétpatak vidéke. Ott milyen a korszellem? Tisztábbaknak, másoknak képzelem őket, mint magunkat itt, Pest belvárosában, 2010-ben...
Nekünk ez jutott. Tény, hogy nekik jobb jutott, de attól félek, megy tönkre. A korszerűség jegyeinek kérdése... Mikor először ott jártam, 56 nyarán, nem volt villanyáram. Ültünk a sötétben, és beszélgettünk. A börtön utáni első utamon már volt villanyuk. Én ezt nagyon „sajnáltam”, mert más volt a hangulata a félhomályban parázsló beszélgetéseknek. Az elektromos csapdába már ők is beleestek. Később lett tévéjük – az ördög lába, amit betesz. Felőrli azokat az erőket, amiről azt érezzük, jobbak. Sok dolgot megőriztek, de ezek is kihalóban vannak. A nyelvük még a régi, az igazság kimondására talán alkalmasabb, mint a mi pesti nyelvünk, finomabban fogalmaznak. A mi okvetetlenkedésünket ők nem értik meg, s ez lenyűgöző, üdvözítő számomra, mint a hideg víz nagy hőségben.
Kőháti Dorottya
Híd, 2010/4.
