Dr. Tóth Piroska Nagylétán született 1935-ben egy hívő, ötgyermekes családban. Tizennégy éves kora óta arra vágyott, hogy orvos-misszionárius lehessen. Ma Debrecenben él, a helyi baptista közösség tagja.
Hogyan kezdődött az ön missziós élete?
Fiatalként olvastam könyveket misszionáriusokról, amelyek nagyon hatottak rám. Elhatároztam, hogy ha felnövök, orvosként misszionárius leszek Afrikában. Viszont a kommunizmusban keresztyénként nem nagyon lehetett ilyen terveket szőni. Egyik iskolámat ott kellett hagynom amiatt, hogy megtalálták nálam a Bibliát. Egerben folytattam a tanulást, majd Debrecenben lettem orvostanhallgató. Eközben édesapám hazajött a hadifogságból, majd hamarosan meghalt. Édesanyám egyedül maradt, de én mindenképpen tovább akartam tanulni.
1956-ban kitört a forradalom, és Pestről sok beteget hoztak Debrecenbe. Segítettem a kórházban, és közben imádkoztam, hogy az Úr mutassa meg, hogy hol akar használni. Hazamentem szabadságra három napra, de nem maradtam ott végig, mert éjszaka egy belső hangot hallottam, hogy keljek fel és induljak. Elkészültem, mintha Debrecenbe mennék, de jött megint ez a belső hang, hogy tovább kell mennem Budapestig.
A diktatórikus időszakban a misszió nem volt téma. Mégis, volt elképzelése arról, hogy milyen európai missziós szervezet segítségével tudna kijutni Afrikába?
Nem, én ezt teljesen Isten kezébe tettem: ha ő küld, állok rendelkezésére. Amikor Pestre értem, újra éreztem a belső hangot, hogy tovább kell mennem Hegyeshalom irányába. A kalauz a vonaton szólt, hogy egy szakaszon lassabban fog menni a vonat, és aki akar, le tud ugrani, hogy átmehessen a zöldhatáron, kikerülve az ellenőrzést. Imádkoztam, és kétszer is megerősítést kaptam, hogy nem ez az én utam. Hegyeshalom határánál az orosz és a magyar katonák csak azt engedték be a városba, aki igazolni tudta, hogy helyi lakos. Gondoltam, hogy ha Isten úgy akarja, akkor átsegít ezen az akadályon. Leszálltam, kinyitottam az igazolványomat, de a magyar és az orosz katona is csak intett, hogy menjek tovább, egyik sem vette el. Aztán csak mentem tovább egy széles országúton az emberek és a katonai autók között.
Ez 1956 novemberében volt?
Igen, huszonegy éves voltam akkor. Miközben mentem, egy férfi került mellém, és azt mondta, hogy ne beszéljünk, csak kövessem. Mentem utána. Befordultunk egy erdőbe, aminek a végén a férfi előre mutatott egy távoli fényre, és azt mondta, hogy arról le ne vegyem a szemem, menjek tovább abba az irányba. Még akartam valamit kérdezni tőle, de már nem volt sehol. Egy kukoricaföldön mentem keresztül, és egyszer csak elvágódtam, de éppen jókor, mert katonák jöttek kutyákkal. Fekve maradtam, és sem ők, sem a kutyák nem vettek észre, pedig nem voltak messze tőlem.
Mentem tovább a fény felé, és ott találtam magam egy ausztriai vasútállomáson. Németországba mentem, ahol egy nőgyógyász mellé kerültem segédápolónak. Ott maradtam, amíg nem kezdődött el az egyetem. Sokat tanultam ettől az orvostól. Aztán 1957 áprilisában megkezdhettem a tanulmányaimat a tübingeni Orvosi Egyetemen. Később Hamburgban folytattam az egyetemet, mert ott misszionárius orvosokat képeztek. Ott kértek meg, hogy menjek Pakisztánba, mert szükség lenne ott egy orvosnőre. Így kötöttem ki 1962-ben Sialkotban, az indiai Kasmírral határos pakisztáni nagyvárosban, egy jól felszerelt amerikai kórházban.
Pakisztánban nem volt könnyű, hiszen átéltek háborút, keresztyénüldözést. Milyen problémákkal találkozott?
Egyszer éjszaka hívtak egy szüléshez. Hirtelen egy repülőt hallottunk közeledni, majd egy borzalmas robbanást. Az volt az első ledobott bomba. Akkor még semmit sem tudtunk arról, hogy mi történt, hogy Indiától vissza akarnak venni egy fontos területet a pakisztániak. A szülést levezettem, de ott kellett maradni, mert a rendőrség lezárt mindent. Engem viszont vártak a betegek a kórházban.
A kórház is kapott négy bombát, és később nekem kellett gondoskodni az ott lévő huszonkét gyerekről. Abortuszt nem vállaltam, azt mondtam, akkor inkább maradjon a gyermek a kórházban. Így kerültek oda ezek a gyerekek, akik közül sokat sikerült örökbe adni később.
Hogyan éltek ott a helyi keresztyének?
A keresztyénekre szükség volt például a gyógyításban és az oktatásban. Viszont amikor beindultak a bombázások és jöttek a muszlimok, összegyűjtötték a templomokba a keresztyéneket, bezárták az ajtókat, és rájuk gyújtották. Nagyon kevesen maradtak életben. Ezután egyedül maradtam mint orvos, mert a pakisztáni orvos elment, és az amerikai orvosnak is menekülnie kellett.
Hallottam, hogy volt, hogy a saját vérét adta a betegnek.
Igen, mert másképpen nem maradt volna életben. Egyébként ez egy rendes klinika volt, tehát a vér átadását meg lehetett oldani.
Ezt olvastam az egyik levelében: „Folynak a bombázások, mi magunk is egész testünkben reszketünk, de nem akarjuk mutatni a nővérek felé, hogy mi is félünk”.
Én és egy német nővér voltunk, akik Németországból jöttünk, a többiek pakisztániak voltak. Borzalmas volt az a félelem, csüggtek rajtunk, de mindent el kellett látni ugyanúgy, mint addig, mert hozták a betegeket.
Hogyan tudott megmaradni hitben, emberségben? Talált ott olyan hívő testvért, akivel tudott néha együtt imádkozni, beszélgetni?
Igen, folyamatosan ezt tettük. Minden napot igeolvasással kezdtünk. A kórház személyzete és a betegek is részt vettek ezeken az alkalmakon.
Milyen nyelven folyt ez?
Általában angolul, de megtanultam az urdu nyelvet is, így a betegekkel is tudtam imádkozni. Sőt embereket menteni, mert volt, aki megtért és tudta, hogy ha hazamegy, a szülei nem fogják befogadni. Rendeznek egy vacsorát és mérget fognak tenni az ennivalójába. Mivel ezt előre tudtuk, felkészültünk a mentésükre. Amikor ledobták az utcán a vacsora után az eszméletlen embert, mi már vártuk, és még az autóban gyomormosást csináltunk. Így sikerült sokakat megmenteni. A kórházban maradtak egy olyan szobában, ahová még a pakisztáni nővérek se mehettek be, nehogy valaki elárulja, hogy életben vannak.
Amikor felépültek, kiküldtük őket bibliaiskolába, de más néven. A legelső, aki elvégezte a bibliaiskolát, utána lelkipásztornak tanult. Lelkészként visszatért Pakisztánba, megkereste az apját, és elmondta, hogy él és megbocsátott neki, mert Isten nem akarta az ő halálát. Örülne, ha az apja is elfogadná Istent, mielőtt meghal.
Hogy jött a váltás Afrika irányába, és a párizsi nyelvtanulás?
Öt év szolgálat után 1967-ben hazamehettem egy év szabadságra. A gyülekezettől jött az igény, hogy szükség lenne misszionáriusra Afrikában. Francia nyelvterületre akartak küldeni, ezért hat hónapra Párizsba mentem nyelvet tanulni. Így kerültem Kamerun északon fekvő városába, Dagayba.
Milyen nehézségekkel nézett szembe Afrikában? Milyen komoly esetek voltak?
Pakisztánban minden megvolt, itt pedig semmi. Egyáltalán nem volt orvos, és kórház is csak százhúsz kilométerre. Könyörögni kellett a németországiaknak, hogy küldjenek eszközöket, gyógyszereket, mert szó szerint nincs semmi.
Egyszer egy komoly sérültet hoztak. Egy lányt vett magához, aki egy másik fiatalember menyasszonya volt. Az megtudta, a barátaival együtt lerészegedett, és elindultak, hogy végezzenek vele. A sérültnek a bozótvágó kés kettévágta a lapockáját, és az egyik csigolyája is nyitva volt, kilátszott a lüktető gerincvelő. Nem tudott lábra állni. A részeg férfiak közölték, hogy nem vihetem kórházba, kényszerítettek, hogy itt és most csináljak vele valamit. Ketten a kezét fogták, ketten a lábát, itatták, hogy elkábuljon. Egy darabot levágtam a törött lapockából, ollóval megformáztam a csontot, és befedtem vele a hiányt a gerincnél. Fémcsatokkal rögzítettem a csontot, majd ráborítottam az izmot. Mondtam, hogy másnap mindenképpen beviszem a kórházba. A rendelés után odamentem, ahol feküdt, hát nem volt sehol. Két nővér mondta, hogy már felkelt. Súlyos szövődmények nélkül gyógyult meg ez a beteg. Sok ilyen csodát éltünk át.
Hol tetszett lakni?
Kaptam egy szobát az épületben. Az udvaron állt egy szamaras kocsi egy ötvenliteres hordóval, azt kellett a folyóból megtölteni, mert víz nem volt sehol.
Egy alkalommal berontott valaki a szobájába, és arcul ütötte. Mi történt?
Nekem kellett egy hónapig a szamár ennivalóját beszerezni. A másik hónapban pedig a pásztornak, mert ő is éppúgy kapta a vizet, mint én. Mondtam, hogy én nem fizetem azt a vizet is, ami a rendelőnek kell. Megvettem a két zsák zabot, és többet nem. Ezért annyira pofon ütött a vízhordó fiú, hogy elestem. De ott feküdt a rendelőben egy államfő, és a pofozkodó ezt nem tudta. Ő meghallotta a vitát, kijött és elkapta a fiút. Addigra már a rendőrséget is hívták, és egy évre be is zárták a fiatalembert. Azt mondta, azért csinálta, mert házasodni akart, nem volt pénze, anélkül pedig nem kap feleséget. Az orromat meg kellett műteni, amikor visszajöttem Németországba, mert eltörte.
Egy bizonyos módszert tetszett ott kitalálni az agyhártyagyulladás gyógyítására.
Többféle növényből készítettem teát, és ugyanolyan hatást értünk el vele, mint az injekcióval. Én is megfertőződtem az agyhártyagyulladással. Amikor Németországba visszamentem, még kellett kezelést kapnom, kómába is kerültem egy kis időre. Annyi következménye maradt ennek a betegségnek, hogy nyáron a 30ºC fölötti hőmérsékletet nem bírom, így Afrikától elbúcsúztam, és ezután közel huszonöt évig Németországban praktizáltam.
Még Magyarországról is jártak önhöz kezelésre.
Igen, én mindig kész voltam tanulni, nemcsak a kínai gyógyászatot, hanem mindenféle természetgyógyászati előadásra is jártam, és le is vizsgáztam ezekből. De mindig elmondtam a hozzám fordulóknak, hogy a betegségeket nem én gyógyítom, én csak egy eszköz vagyok, aki gyógyít, az a Jóisten.
Az Úr tanította meg szeretni a más vallásúakat is?
Persze! És ha rákérdeztek, hogy miért vállaltam ezt a munkát, elmondtam, hogy azért, mert azt akarja az Úr, hogy egészségesek legyenek. Sokan megtértek közülük, és komoly hívők lettek. Most ők adják tovább és teszik azt, amit én tettem.
Szeverényi János
Híd, 2017/4.
